Az állj-al kapcsolatban – legalábbis látszólag – egyszerűbb a helyzet. Fogalmilag világos, hogy miről van szó: a visszatartás végeredményeként a ló megáll. Megállni nyilván minden ló képes. Az állj Endrődy szerint mégis a ló kiképzettségének fokmérője. Ebből máris következik, hogy az állj, mint feladat nem pusztán azt jelenti, hogy a ló abbahagy minden mozgást. Talán nem túlzás úgy fogalmazni, hogy az állj a díj- vagy iskolalovaglásban a jármódok egyike, aminek ráadásul több változata is létezik (pl. az iskola-állj).
Az állj-nak mint feladatnak három fázisa van: az átmenet valamely magasabb jármódból az állj-ba, a ló viselkedése állás közben, és az átmenet ismét valamely magasabb jármódba.
Az elsőről azt mondja Endrődy, hogy a megállás folyamán a sebességnek csökkennie kell, amelybe esetleg fokozatok iktathatók, s mindeközben a lovasnak „kiegyensúlyozottan” kell lovagolnia, úgy, ahogy sorozatunk 8. részében írtuk, vagyis az egymást váltó előrehajtó és visszatartó hatások mértékének finom megválasztásával érjük el a kívánt eredményt, az utolsó fázisban pedig mindig engedünk (szárral és üléssel). Ilyen módon a ló egy mindvégig szabályzott folyamat eredményeként áll meg.
A második szakasz, amikor a ló egyhelyben áll. Ilyenkor a lónak egyenesnek kell lennie, négy lába egy szabályos négyszög sarokpontjainak megfelelő helyzetben nyugszik a talajon, és a terhelés egyenletesen oszlik meg rajtuk. Aki szabadon élő lovakat figyel, a legritkább esetben látja így állni őket. Legelés közben egészen biztosan nem ebben a pózban állnak, ha pedig épp jóllakottan pihennek, akkor többnyire valamelyik hátsó lábukat behajlítva tehermentesítik. Nem árt tehát tudni, hogy amikor a fentieknek megfelelő állj-t kívánjuk meg a lótól, akkor ő feladatot hajt végre, még ha nem is mozog, s egyáltalán nem kényelmes, pihenő helyzetben van. Ennek megfelelően a lovas sem szűnik meg „lovagolni”: fönntartja a szárkapcsolatot, a lóval való mentális kontaktust, lábait a ló oldalán simán, de határozottan tartja. Endrődy szerint mindennek eredményeként az állj-ban is megmarad egyfajta előre ható impulzus (csak épp nem aktivizálódik). Semmiféle merevséget nem szabad – főként nem a szárakkal –, mert ez bosszantani fogja a lovat és az egész feladatot borítja.   
A harmadik fázis, a megindulás szintén sima, de határozott aktusokkal történik, mégpedig először a szárakkal való engedés, aztán a lábakkal való előrehajtás formájában. Ezt követően pedig ismét a már idézett kiegyensúlyozó lovaglással érjük el, hogy a ló könnyedén, zökkenés, megugrás nélkül, egyenes mozgásban vegye föl a kívánt új jármódot (legyen az akár összeszedett lépés, akár ügetés vagy éppen helyből vágta).
Fölmerülhet az olvasóban a kérdés, hogy ha állás közben a száraknak nem szabad feszülniük, akkor mit lehet meginduláskor engedni rajtuk? Az említett kerülendő feszültség természetesen nem jelenti azt, hogy a szárak semmilyen hatást nem közvetítenek. Sok helyen olvassuk, hogy a szárak alaphelyzetben saját súlyuknál fogva fejtenek ki hatást. Ha ilyenkor a lovas előre (és kissé lefelé) tolja a kezét, olyasféle érzéssel, mintha a szárral el akarná tolni magától a ló fejét, akkor ez a lehelet-finom engedés már elég lehet a lónak ahhoz, hogy meginduljon – főleg ha az állj közben valóban megmaradt az előre ható impulzus.

 

Surján György