2019.11.15
Lovas Nemzet 2019 február
Kallódó kincseink 2.
A vadlovak története
A második szerző, akiről szeretnék ebben a sorozatban megemlékezni, korántsem olyan ismeretlen és nehezen azonosítható, mint az előző hónapban bemutatott Jankovich Miklós. Bökönyi Sándorról először Eördögh Andrástól (a kunfakó tenyésztés kezdeményezőjétől) hallottam, mégpedig egy olyan történetet, ami koránt sem biztos, hogy igaz. Ha azonban az egész csupán legenda, az még többet mond róla, mert ilyen legenda ok nélkül nem kel szárnyra senkiről.
A történet úgy szól, hogy Bökönyi egy alkalommal betért egy vendéglőbe. Az étlapon szerepelt „halászlé négyféle halból”. Ezt választotta, s amikor nekilátott az evésnek, a szálkákat egy kistányérba kezdte rakosgatni, kis kupacokat formálva belőlük. Már a vége felé járt az ebédnek, s a tányérkán három halomban sorakoztak a szálkák, amikor magához hívta a pincért.
– Nézze, kérem, ez itt a ponty – mutatott az első kupac szálkára – ez a harcsa, ez pedig a busa. De az étlapon az áll: halászlé négyféle halból. Hol a negyedik hal?
A pincérnek bizony pironkodva kellett bevallania, hogy aznap sajnos csak háromféle hal volt a konyhán.
Buda és Keszi, a két Pryewalski ló a Budakeszi Vadasparkban
Ki volt Bökönyi Sándor, és miért kerekedhetett róla ilyen történet – akár igaz, akár nem? Ha az interneten rákeresünk a nevére, majd mindenütt ilyesféle mondatba botlunk: „a modern archeozoológia (régészeti állattan) egyik megalapítója”. Bökönyi tehát a régi csontdudorok tudora volt. Állatorvosi egyetemet végzett, de már az ötvenes évek elejétől a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött csontleletekkel kezdett foglalkozni, később a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének munkatársa, majd igazgatója lett.
Ez persze nem teszi érthetővé, mivel és hogyan járult hozzá Bökönyi Sándor a lovaskultúra fejlődéséhez. Amiért a lovasok körében meg kell emlékeznünk róla, az ismét egy eredetileg magyarul írt, de idegen nyelven, történetesen angolul publikált könyv, melynek címe The Przevalsky Horse. Megjelent Londonban, 1974-ben. A fordító Halápy Lili. (Lili néni mellesleg szüleim angol tanára is volt, valamennyire én is ismertem gyerekkoromban. Úgy tudom, műfordítóként is dolgozott, mégpedig szokatlan módon magyarról angolra). S hogy Bökönyi könyve miért Londonban és miért angolul jelent meg? A múlt hónapban bemutatott Jankovich Miklóssal ellentétben – nem politikai okok késztethették erre a szerzőt, pusztán a mű szinvonala, ami bőven megüti azt a mértéket, hogy a hazainál szélesebb közönségnek is érdemes megismernie. (Igaz, ebből a szempontból Jankovich könyve se alábbvaló.) Ennek a könyvnek a története azonban szerencsésebb, mint Jankoviché. A magyar kézirat ugyanis megmaradt, és az Archeolingua Alapítvány (amelyiknek Bökönyi egyik alapítója volt) 2006-ban – Bökönyi születésének 80. évében – ki is adata. A Przewalski-ló címen. (Ekkor már Bökönyi nem élt, sajnos korán, 68 évesen elhúnyt). A magyar kiadást – harminckét évvel az angol után - számos értékes anyaggal egészítették ki, mint pl. az azóta megismert régészeti adatokkal, vagy a Przewalski ló megmentéséért és visszatelepítéséért tett erőfeszítések eredményével és egy Przsevalszkij ezredesről szóló 1888-ból származó megemlékezéssel. Érdekes azonban, hogy ha a magyar és az angol kiadást összevetjük, kiderül, hogy az angol szövegen még a szerző (vagy a fordító?) javítgatott a kiadás előtt. Van ugyanis olyan apróbb elírás, ami a magyar szövegben benne maradt, az angolban már nem. Persze kiadás előtt a magyar változatot is gondozták. A 25. ábrát például kicserélték egy jobb minőségű képre. Ez az ábra ugyanis egy keszthelyi, avar kori sírban talált ló alsó álkapcsát mutatja, benne egy szám fölötti foggal. Az új kép azonban más szögből mutatja ugyanezt, így a képaláírás kissé zavaró, és a kérdéses fog nem is látszik elég jól.
De térjünk vissza a könyv fő témájához! A Przewalski ló, más néven a mongol vadló, azaz a taki – az egyetlen máig fönnmaradt olyan lófajta, amelyik a lovak háziasítása előtti időben már létezett. Igaz, a szabad természetből minden bizonnyal kiveszett. Óriási szenzációnak számított, amikor egy magyar kutatónak, Kaszab Zoltánnak 1966-ban mongóliában sikerült megfigyelnie egy szabadban élő ménest – mert akkor már jó ideje úgy gondolták, hogy nem él már taki a szabad természetben. 1968 óta viszont senki nem észlelte őket szabadon. A Przewalski ló állatkertekben, rezervátumokban maradt fönn csupán, de így sem sok: 1958-ban mindössze 56 egyedet tartottak nyilván. Később azonban több helyen is szaporítási program indult, és a mének cseréjével sikerült elkerülni a rokontenyésztéssel járó elkorcsosulást. Amikor könyvünk íródott, még remélni lehetett, hogy élnek a szabad természetben példányai, ezek időnkénti befogásával és tenyésztésbe vonásával remélte Bökönyi elkerülni a háziasítás tüneteit, amelyek annak ellenére elkezdtek mutatkozni az állatkerti példányokon, hogy igyekeztek a természetes élőhelyükhöz hasonló körülményeket teremteni számukra. Sajnos erre a szabad természetben föllelhető egyedek hiányában nem kerülhetett sor. Bökönyi tisztában volt azzal, hogy a faj fönntartása pusztán állatkerti körülmények közt nem lehetséges, és már ő foglalkozott a visszatelepítés gondolatával. Ehhez persze meg kell teremteni a természetvédelem, és a területen élő gazdálkodók érdekei közti egyensúlyt. Enélkül a visszatelepített lovak szabadon élő elődeik sorsára jutnának. A magyar kiadásból megtudjuk, hogy ezeket a terveket utóbb siker koronázta. Miután az állatkerti állomány fölszaporodott, a kutatók egy kétlépcsős programot indítottak el. Az első lépésben az állatkerti példányok egy részét olyan rezervátumokba helyezték, ahol megfigyelés alatt lehet tartani őket, de a táplálék megszerzéséről maguknak kell gondoskodniuk és szaporodásuk emberi beavatkozás nélkül történik. Ha ilyen körülmények között szaporodóképes, stabil populáció alakul ki, akkor második lépésben az itt született egyedekből kialakított csoportokat eredeti élőhelyükön kialakított természetvédelmi területeken teljesen szabadon eresztik. Ma már közép-Ázsiában több helyen ismét élnek a szabadban Przewalski lovak. Büszkék lehetünk arra, hogy – amint azt sokan tudják – Magyarországon is működik egy átmeneti rezervátum Pentezugban, a Hortobágyon. Ha azonban Przewalski lovat szeretne látni valaki, ne ott keresse, mert bajos megközelíteni őket. A budakeszi vadasparkban látható két példány belőlük, akik a Buda illetve Keszi névre hallgatnak.
A faj genetikai fönntartásának sajátos nehézsége, hogy házi lovakkal párosodhatnak. Valaha a szabadban élő Przewalski csődörök néha elragadtak kancákat a házi lovak közül. Annak ellenére, hogy a kromoszóma-számuk nem egyezik, képesek egymás közt szaporodni. Így a ma élő Przewalski lovak ősei közt nagy valószínűséggel előfordult néhány házi ló. Ilyen kereszteződést kimutattak a másik vadló, a már teljesen kipusztult tarpán föllelhető maradványaiban is. A mai tudomány – mondja Bökönyi – valamely háziállatot és annak vad ősét azonos fajnak tekinti. A Przewalski ló genetikai fönntartása tehát fajtatiszta tenyésztés – illetve természetes szaporodás – kérdése.
Kell-e bizonygatnunk, hogy Przewalski ló – s egyáltalán a lovak őstörténetének és háziasításának ismerete – hozzátartozik az egyetemes lovas kultúrához? Attól tartok, hogy kell. A lovaglás ma oly mértékben teljesítményközpontú lett, hogy a lovas közélet hajlamos kidobni – mint szükségtelen ballasztot a léghajóból – mindent, ami nem közvetlenül a sikert szolgálja. De hát másképpen fog lovagolni az, aki Bökönyi könyvét elolvassa? Azt gondolom, hogy igen. Persze nem úgy, hogy mihelyst az utolsó betűt is elolvastuk, s kimegyünk a lovardába, mindjárt másként ülünk föl a lóra. Hanem úgy, hogy minél többet tudunk arról, miképpen lett a ló társa az embernek, mi volt korábban, és mi minden történt azután – annál nagyobb tisztelettel leszünk irántuk, s annál igényesebbek leszünk magunkkal szemben. Ezzel együtt pedig nagyobb gonddal választjuk meg azt is, kitől, vagy kiktől szeretnénk tanulni, kik azok, akiket követni szeretnénk.
Jankovich Miklós és Bökönyi Sándor könyve egyébként még össze is cseng: Jankovich még hivatkozik is Bökönyi egyik tudományos közleményére. A két könyv szinte ugyanazt a történetet dolgozza föl, az egyik az emberi kultúra, a másik az állatok evolúciója felől nézve. Érdekes, hogy még a keleti és nyugati kultúra földrajzi határát is nagyjából ugyanott húzzák meg, az egyik történeti adatok, a másik a csontleletek vizsgálata alapján.
Könyveikben természetesen nem találunk útmutatást a lovaglás technikájára, mesterfogásaira vonatkozóan. De egy hatalmas és csodálatos összkép rajzolódik ki belőlük, s ha ebben a képben keressük meg a helyünket mi, mai lovasok, akkor egészen más, egészen mély értelmet kap az, hogy lóra ülünk, vagy akár az, ha egyszerűen csak kisétálunk a mezőre a lovaink közé.
Surján György
www.magyar-lovaskultura.hu
Ez persze nem teszi érthetővé, mivel és hogyan járult hozzá Bökönyi Sándor a lovaskultúra fejlődéséhez. Amiért a lovasok körében meg kell emlékeznünk róla, az ismét egy eredetileg magyarul írt, de idegen nyelven, történetesen angolul publikált könyv, melynek címe The Przevalsky Horse. Megjelent Londonban, 1974-ben. A fordító Halápy Lili. (Lili néni mellesleg szüleim angol tanára is volt, valamennyire én is ismertem gyerekkoromban. Úgy tudom, műfordítóként is dolgozott, mégpedig szokatlan módon magyarról angolra). S hogy Bökönyi könyve miért Londonban és miért angolul jelent meg? A múlt hónapban bemutatott Jankovich Miklóssal ellentétben – nem politikai okok késztethették erre a szerzőt, pusztán a mű szinvonala, ami bőven megüti azt a mértéket, hogy a hazainál szélesebb közönségnek is érdemes megismernie. (Igaz, ebből a szempontból Jankovich könyve se alábbvaló.) Ennek a könyvnek a története azonban szerencsésebb, mint Jankoviché. A magyar kézirat ugyanis megmaradt, és az Archeolingua Alapítvány (amelyiknek Bökönyi egyik alapítója volt) 2006-ban – Bökönyi születésének 80. évében – ki is adata. A Przewalski-ló címen. (Ekkor már Bökönyi nem élt, sajnos korán, 68 évesen elhúnyt). A magyar kiadást – harminckét évvel az angol után - számos értékes anyaggal egészítették ki, mint pl. az azóta megismert régészeti adatokkal, vagy a Przewalski ló megmentéséért és visszatelepítéséért tett erőfeszítések eredményével és egy Przsevalszkij ezredesről szóló 1888-ból származó megemlékezéssel. Érdekes azonban, hogy ha a magyar és az angol kiadást összevetjük, kiderül, hogy az angol szövegen még a szerző (vagy a fordító?) javítgatott a kiadás előtt. Van ugyanis olyan apróbb elírás, ami a magyar szövegben benne maradt, az angolban már nem. Persze kiadás előtt a magyar változatot is gondozták. A 25. ábrát például kicserélték egy jobb minőségű képre. Ez az ábra ugyanis egy keszthelyi, avar kori sírban talált ló alsó álkapcsát mutatja, benne egy szám fölötti foggal. Az új kép azonban más szögből mutatja ugyanezt, így a képaláírás kissé zavaró, és a kérdéses fog nem is látszik elég jól.
De térjünk vissza a könyv fő témájához! A Przewalski ló, más néven a mongol vadló, azaz a taki – az egyetlen máig fönnmaradt olyan lófajta, amelyik a lovak háziasítása előtti időben már létezett. Igaz, a szabad természetből minden bizonnyal kiveszett. Óriási szenzációnak számított, amikor egy magyar kutatónak, Kaszab Zoltánnak 1966-ban mongóliában sikerült megfigyelnie egy szabadban élő ménest – mert akkor már jó ideje úgy gondolták, hogy nem él már taki a szabad természetben. 1968 óta viszont senki nem észlelte őket szabadon. A Przewalski ló állatkertekben, rezervátumokban maradt fönn csupán, de így sem sok: 1958-ban mindössze 56 egyedet tartottak nyilván. Később azonban több helyen is szaporítási program indult, és a mének cseréjével sikerült elkerülni a rokontenyésztéssel járó elkorcsosulást. Amikor könyvünk íródott, még remélni lehetett, hogy élnek a szabad természetben példányai, ezek időnkénti befogásával és tenyésztésbe vonásával remélte Bökönyi elkerülni a háziasítás tüneteit, amelyek annak ellenére elkezdtek mutatkozni az állatkerti példányokon, hogy igyekeztek a természetes élőhelyükhöz hasonló körülményeket teremteni számukra. Sajnos erre a szabad természetben föllelhető egyedek hiányában nem kerülhetett sor. Bökönyi tisztában volt azzal, hogy a faj fönntartása pusztán állatkerti körülmények közt nem lehetséges, és már ő foglalkozott a visszatelepítés gondolatával. Ehhez persze meg kell teremteni a természetvédelem, és a területen élő gazdálkodók érdekei közti egyensúlyt. Enélkül a visszatelepített lovak szabadon élő elődeik sorsára jutnának. A magyar kiadásból megtudjuk, hogy ezeket a terveket utóbb siker koronázta. Miután az állatkerti állomány fölszaporodott, a kutatók egy kétlépcsős programot indítottak el. Az első lépésben az állatkerti példányok egy részét olyan rezervátumokba helyezték, ahol megfigyelés alatt lehet tartani őket, de a táplálék megszerzéséről maguknak kell gondoskodniuk és szaporodásuk emberi beavatkozás nélkül történik. Ha ilyen körülmények között szaporodóképes, stabil populáció alakul ki, akkor második lépésben az itt született egyedekből kialakított csoportokat eredeti élőhelyükön kialakított természetvédelmi területeken teljesen szabadon eresztik. Ma már közép-Ázsiában több helyen ismét élnek a szabadban Przewalski lovak. Büszkék lehetünk arra, hogy – amint azt sokan tudják – Magyarországon is működik egy átmeneti rezervátum Pentezugban, a Hortobágyon. Ha azonban Przewalski lovat szeretne látni valaki, ne ott keresse, mert bajos megközelíteni őket. A budakeszi vadasparkban látható két példány belőlük, akik a Buda illetve Keszi névre hallgatnak.
A faj genetikai fönntartásának sajátos nehézsége, hogy házi lovakkal párosodhatnak. Valaha a szabadban élő Przewalski csődörök néha elragadtak kancákat a házi lovak közül. Annak ellenére, hogy a kromoszóma-számuk nem egyezik, képesek egymás közt szaporodni. Így a ma élő Przewalski lovak ősei közt nagy valószínűséggel előfordult néhány házi ló. Ilyen kereszteződést kimutattak a másik vadló, a már teljesen kipusztult tarpán föllelhető maradványaiban is. A mai tudomány – mondja Bökönyi – valamely háziállatot és annak vad ősét azonos fajnak tekinti. A Przewalski ló genetikai fönntartása tehát fajtatiszta tenyésztés – illetve természetes szaporodás – kérdése.
Kell-e bizonygatnunk, hogy Przewalski ló – s egyáltalán a lovak őstörténetének és háziasításának ismerete – hozzátartozik az egyetemes lovas kultúrához? Attól tartok, hogy kell. A lovaglás ma oly mértékben teljesítményközpontú lett, hogy a lovas közélet hajlamos kidobni – mint szükségtelen ballasztot a léghajóból – mindent, ami nem közvetlenül a sikert szolgálja. De hát másképpen fog lovagolni az, aki Bökönyi könyvét elolvassa? Azt gondolom, hogy igen. Persze nem úgy, hogy mihelyst az utolsó betűt is elolvastuk, s kimegyünk a lovardába, mindjárt másként ülünk föl a lóra. Hanem úgy, hogy minél többet tudunk arról, miképpen lett a ló társa az embernek, mi volt korábban, és mi minden történt azután – annál nagyobb tisztelettel leszünk irántuk, s annál igényesebbek leszünk magunkkal szemben. Ezzel együtt pedig nagyobb gonddal választjuk meg azt is, kitől, vagy kiktől szeretnénk tanulni, kik azok, akiket követni szeretnénk.
Jankovich Miklós és Bökönyi Sándor könyve egyébként még össze is cseng: Jankovich még hivatkozik is Bökönyi egyik tudományos közleményére. A két könyv szinte ugyanazt a történetet dolgozza föl, az egyik az emberi kultúra, a másik az állatok evolúciója felől nézve. Érdekes, hogy még a keleti és nyugati kultúra földrajzi határát is nagyjából ugyanott húzzák meg, az egyik történeti adatok, a másik a csontleletek vizsgálata alapján.
Könyveikben természetesen nem találunk útmutatást a lovaglás technikájára, mesterfogásaira vonatkozóan. De egy hatalmas és csodálatos összkép rajzolódik ki belőlük, s ha ebben a képben keressük meg a helyünket mi, mai lovasok, akkor egészen más, egészen mély értelmet kap az, hogy lóra ülünk, vagy akár az, ha egyszerűen csak kisétálunk a mezőre a lovaink közé.
Surján György
www.magyar-lovaskultura.hu