2019-06-17

Lovas Nemzet 2019 január

Kallódó Kincseink - 1

Nyeregből írt történelem

Azt hiszem, még senki sem készített még leltárt arról, hogy a magyar lovas kultúra nagyjai mi mindennel járultak hozzá az európai vagy éppen az egyetemes kultúrához. Egy ilyen leltárban több olyan mű is szerepelne, ami külföldön, idegen nyelven vált ismertté, és vagy csak nagy késéssel, „másodkézből”, vagy éppenséggel soha nem jutott el a magyar lovas közösséghez. A következőkben ezek közül mutatunk be néhányat.
Egy kedves ismerősömtől kaptam pár éve egy könyvet. A címe Pferde, Reiter, Völkestürme. (Magyarul jól visszaadni képtelenség, próbáljuk meg így: Lovak, lovasok, népek áradata.) A szerzője Miklós Jankovich. Sajnos gyönge német tudásom folytán nem tudtam egy szuszra elolvasni, feleségemmel mondatról mondatra tapogattuk a szöveget, de a bő kétszáz oldalnyi rendkívül tömör és gazdag anyaggal nehezen tudtunk volna megbirkózni. Az látszott, hogy a lótenyésztés kezdeteitől a XX. századig földolgozza a lovas kultúra történetét, s szerzője hihetetlen, mindenre kiterjedő ismerettel bír a kora ókori régészeti ásatásoktól kezdve a lovak őstörténetén át a modern sportokig.
De ki is ez a szerző? A könyv a München – Bázel – Bécs székhelyű BLV kiadónál jelent meg 1968-ban. Az utolsó lap apróbetűs lábjegyzetéből derül ki, hogy Georg von Kégl (Kégl György?!) fordította magyarról. Magyar kiadásnak azonban szorgos kutatással sem sikerült nyomára bukkannom, miként a szerzőről sem tudtam meg semmit. Ha ugyanis a „Jankovich Miklós” névre keres az ember az interneten, csakhamar rábukkan egy bizonyos vadasi és jeszenicei Jankovich Miklósra, aki régiség- és műgyűjtő, valamint történész volt. Ez még jó is lehetne, csakhogy 1842-ben meghalt. Kiderül az is, hogy e családban még rajta kívül számos Miklós nevű egyén volt, valamint több Lőrinc is. Ez utóbbiak egyike örkénytábori tiszt. A dolog itt kezdett izgalmassá válni. Időközben sikerült megszereznem a könyvet angol kiadásban is (They Rode into Europe címen), Anthony Dent fordításában (persze a német kiadásból). Ennek előszavából megtudtam, hogy a mi Jankovichunk ősei a török elől menekültek Magyarországra a tizenhetedik században, s háromszáz éven át mindig akadt a családban huszár. Már-már kezdett összeállni a kép, főleg amikor Bodó Imre barátomtól – az örkénytábori Bodó Imre unokája – megtudtam, hogy ennek a bizonyos Lőrincnek volt egy Miklós nevű fia. Sőt, nemcsak volt, hanem ma is él Szatmárban. Viszont Imre édesapja (ugyancsak Bodó Imre, aki az Állatorvosi Egyetem Állattenyésztési Tanszék professzora volt) nem ismerte a szóban forgó könyvet, sem szerzőjét, ha az nem azonos a Szatmárban élő Jankovich Miklóssal. Az internet segítségével sikerült viszont kapcsolatba lépnem egy hölggyel, aki a jeszenicei Jankovich család egy másik Miklós nevű tagjának dédunokája. Tőle tudtam meg, hogy nagyjából minden Jankovich család (van belőlük néhány) a török elől menekült Magyarországra. Aztán eszembe jutott, hogy találtam én a mi Jankovichunkról egy utalást egy amerikai könyvben (Virginia Weisel Johnson Haevenly Horses – az Amerikába menekített magyar lovakról szól), ahonnan kiderül, hogy egy Budapesten élő tudósról van szó, akit az USA-ban élő Bessenyei Margit grófnő egy alkalommal meghívott Amerikába, s hazatérése után nem sokkal meghalt. Mivel ez a könyv 1986-ban jelent meg, a keresett személy halála nem lehet ennél későbbi, és főleg semmiképpen nem lehet azonos a ma is élő Jankovich Miklóssal. Ily módon ki kellett zártuk a lehetőségét, hogy a jeszenicei Jankovich család tagjáról legyen szó. Azt is megtudtam, hogy Jankovics Marcellnak sem rokona. Utolsó mentsvárként megkerestem azt, akinél kezdenem kellett volna, minden lovas dolgok tudóját, Hecker Waltert. Ő nemcsak a könyvet ismerte, hanem a szerzőt is személyesen. Valóban Budapesten élt, levéltáros volt. „Mellesleg” ő volt Fejér megye utolsó főispánja. (E hivatalában Széchényi Viktornak volt közvetlen utóda, aki Széchényi Dénes fia, és a vadász-író Széchényi Zsigmond édesapja.) Így érthető, hogy a Kádár korszakban itthon nem tudta kiadni a könyvét. De megpróbálta. Hecker Walter közvetítésével ugyanis azt is megtudtam, hogy a kéziratot egy kiadóban volt. A rendszerváltás táján a kiadó talán meg is szűnhetett, mindenesetre a kiadatlanul maradt kéziratokat – köztük Jankoviché - kidobálták egy eső áztatta konténerbe, ahol csöndesen penészedésnek indultak. Ebből a konténerből húzta ki és mentette meg Ernst József a mintegy 900 oldalnyi kéziratot, melynek eredeti magyar címe: Nyeregből írt történelem – kifejezőbb, mint akár a német, akár az angol cím. A kéziraton látható, hogy a nemzeti vonatkozású szövegrészeket valami cenzor gondosan kihúzogatta. A kézirat jelenlegi tulajdonosa az örökösökkel egyeztet a magyar kiadást illetően.
Mindezt azért írtam le ilyen hosszan, hogy látni lehessen: egy valóban elkallódott kincsünkről van szó, ami nemhogy kiesett a magyar lovas köztudatból, hanem soha nem is került bele. De az még ebből nem derül ki, mekkora kincsről is van szó. A könyv elképesztő alapossággal mutatja be mindazt, ami a lovak őstörténetéből, a lótenyésztés kezdeteiről, a közép-ázsiai, arab vagy éppen indiai lovas kultúrákról a XX század közepén tudható volt. Bemutatja az apránként egységesülő európai lovas kultúra kialakulását, a lovak hadtörténeti szerepét. Elemzi egyebek közt a mohácsi csatavesztés lovas vonatkozásait, de bemutatja a vikingek lovas-kultúrát érintő, közvetítő szerepét is. Fontos megállapításokat tesz a keleti és a nyugati lovas kultúrára vonatkozóan.
Bizony nagy szükség volna arra, hogy a könyv itthon is hozzáférhetővé váljon. Nemcsak az értékmentés miatt, hanem mert segítene talán eloszlatni néhány, manapság közkeletű tévedést. Ha például azt hinné valaki, hogy az erőszakmentes lókiképzés a modern világnak a filmipar által közvetített találmánya, ki kell ábrándítanunk: Jankovichtól megtudhatjuk, hogy a jakutok közt (akik a lótartást valószínűleg megelőzve már a rénszarvast is hátalták) nemhogy tilos volt a lovat megütni, de már az is bűncselekménynek számított, ha valaki durva szóval illette őket. Valószínűleg nem Robert Redford filmjein nevelkedtek
Bár a könyv európai léptékű és igényességű, kiemelt hangsúllyal szerepelnek benne azok a hatások, amelyekkel a magyarság járult hozzá az egyetemes lovas kultúrához. Az angol fordítás külön értéke, hogy a fordító sok helyen megjegyzésekkel egészítette ki a szöveget, hogy az angolszász olvasó számára érthetőbbé tegye mindazt, amit ők számukra ismeretlen. (Például a kalandozások során a magyarok nyilván nem jutottak el a brit szigetekre, így ők nem ismerhetik azt a nagyon mély nyomot, amit eleink akkoriban hagytak maguk után szerte a kontinensen.)
A könyv számtalan érdekessége közül most csak egyet emelnék ki. Külön szakasz elemzi II. Lajos király halálának körülményeit, amelynek – mint kiderül – közvetlen lovas-kulturális vonatkozása van. Jankovich fölteszi azt a kérdést, hogy vajon miért nem tudott a király elmenekülni a vesztett csatából úgy, ahogyan például jó háromszáz évvel korábban – sokkal rosszabb körülmények között – IV Béla tette a muhi csata után. II. Lajos a lengyel Jagello család sarja volt, anyja francia hercegnő, felesége Habsburg Mária, I Ferdinánd osztrák császár testvére. II. Lajos udvara tehát erős nyugati hatás alatt állt. Lovászai németek voltak. Tudni kell, hogy a lovagkorból eredően a nyugati lovaskultúra kétféle lótípust tenyésztett. A nehézpáncélos lovagok – kizárólag az ütközet vagy a lovas párviadal során – nagy, nehéztestű ún. destrier lovat (a latin dextrarius: jobbkezes, átvitt értelemben ügyes, gyakorlott jelentésű szóból) használtak. Nagyobb távolságra való közlekedésre azonban ezek nem voltak alkalmasak. Erre a célra a könnyű palfrey típus szolgált. A palfrey szó francia közvetítéssel a latin paraveredus, parafridus azaz vezetékló szóból ered, mivel ezeket a lovakat az apródok vezették, amíg a gazdájuk a destrieren hadakozott. Mármost II. Lajos a krónika szerint 1526 június 15-én indult el Budáról, egy fekete fríz lovon. Nem jutott messzire. Érd környékén a ló kimúlt alatta. Mai tudásunk szerint valószínűleg hemoglobinemiában (myoglobinemiában?) pusztulhatott el, ami főleg a nehéz testű lovak betegsége, hosszú tétlenség után fellépő hirtelen terhelés következménye. Ez ugyan rossz előjel volt, de az események pörögtek tovább. Az ütközet során azután a királyt (aki nyilván nehéz páncélzatban, nagytestű lovon lovagolt a csatában is) egy könnyűlovas testőrség vette körül, akiknek az lett volna a feladata, hogy kimenekítsék a királyt, ha bajba kerülne. Tomori Pál, a hadvezér azonban a török lovasság támadásakor épp ezt az egységet vetette be a csatába. Így a csatavesztés után a királynak nem volt más választása, mint a nehéztestű destrier lovon menekülni, ami aztán nem volt alkalmas a megáradt Csele patakon való átkelésre. Jankovich hangsúlyozza, hogy II Lajos elődei, például Mátyás király soha nem lovagolt máson, mint magyar lovon – ami tudható apósának, Ferdinánd, nápolyi királynak írt leveléből: „…sok néppel, nemzettel hadakoztunk, de akár a törökkel akár keresztényekkel vívtunk csatát – magunk szelídítette lovakon –, mindig szerencsével jártunk. Ha idegen lóidomárokra vártunk volna, sosem végződött volna olyan sikeresen a török, a német, a cseh vagy a lengyel hadjárat. Itthon betört lovainkkal győztük le a vlachokat, vertük meg a szerbeket és hódítottunk meg minden szomszéd népet; mindezt saját lovainkkal vittük véghez becsülettel.”   
S hogy mindebből mi a tanulság nekünk, mai magyar lovasoknak? Ki-ki levonhatja magának a következtetést. Mindenesetre van valami érdekes összecsengés II Lajos, Mátyás király, meg a Jankovich kézirat története között. Így vagy úgy mindegyik arról szól, hogy szánalomra méltó, de menthetetlen az az ember, aki saját elődeinek örökségét elherdálja, netán lekicsinyli. A mi örökségünk hatalmas, a felelősségünk is az. Örökségünket – Kosztolányi szavával – „új szellemmel fényezve, csorbítatlanul át kell adni utódainknak.” Csak remélni tudom, hogy Jankovich Miklós nagyszerű könyve hamarosan eredeti szövegével, magyarul a magyar lovasok kezébe kerül, s nem idegenből visszafordítva kell magunkévá tenni azt, ami mindig is a miénk volt.