2019-04-17
Lovas Nemzet 2018 november
Endrődy olvasónapló
13. rész – Engedelmesség – ellenállás, elengedettség – merevség
Lehetne a mostani rész címe ez is: Engedelmesség, elengedettség – ellenállás, merevség. Endrődy ezeket a fogalmakat világosan megkülönbözteti, úgy, hogy párba és szembe állítja őket. Idézzük bevezető gondolatait, a kulcsfogalmak angol eredeti nevét zárójelben jelezve:
„Az ellenállás (opposition) és az engedelmesség (submission) a ló mentális funkcióinak eredményei. A merevség (stiffness) és az elengedettség (relaxation) viszont fizikai állapotának tanújelei. Megnyilvánulásukban az ellenállás és a merevség, illetve az engedelmesség és elengedettség szoros kapcsolatban állnak egymással.”
A relaxation kifejezést szívesebben adnám vissza az ellazulás szóval, pontosabb, kifejezőbb és didaktikusabb is lenne – de egyelőre sajnos nem így honosodott meg a magyar lovas szaknyelvben.
Az ellenállás (ellenkezés) abban nyilvánul meg, hogy a ló figyelmen kívül hagyja a lovas jelzéseit, és ez főként a visszatartáskor nyilvánul meg. Legjellemzőbb esete, amikor a megállás utolsó fázisában, amikor a lovas enged, a ló ellép ahelyett, hogy állva maradna. A merevséget ezzel szemben inkább az előrehajtáskor tapasztaljuk, amikor állásból elindulunk, vagy fél-felvétel után előre hajtjuk a lovat. Ilyenkor a merev ló feszes hátizomzattal „belelöki” magát a mozgásba, a ló oldala érzéketlen, a zabla merev, és a lovas úgy érzi, mintha egy gerendán ülne.
Ezzel szemben az engedelmes és laza ló mozgását könnyedség és rugalmasság jellemzi. A lovas úgy érzi, mintha egy puha fotelben ringatózna. A zabla olyan, mintha egy gumipárnán nyugodna, a ló oldala pedig valamilyen rugalmas felület érzését adja. Az ilyen ló vállai könnyedén mozdíthatók ki mindkét irányban.
Ezt követően Endrődy részletes leírást ad arról, hogyan hozhatunk létre változó jelzésekkel először feszültséget a lóban, majd ezek ismétlésével hogyan érhetjük el, hogy a ló egyszer csak „enged” – s mindeközben milyen érzeteket közvetít a lovasnak. A mentális és fizikai merevség tekintetében a mentálist tekinti elsődlegesnek. Azzal érvel, hogy amikor a ló mentálisan enged, akkor ennek gyakran hallható hanggal adja jelét, egyfajta horkantással, csak ezt követően érezzük izmainak ellazulását. Márpedig a hangadás nyilván mentális és nem mozgásszervi funkció eredménye.
Mindez hallatlanul érdekes a mai jobb híján „természetes lókiképzés”-nek illetve a szintén jobb híján „klasszikus”-nak nevezett irányzat összevetését illetően.
A két irányzat hívei gyakran nyilatkoznak lesújtó véleménnyel a másik félről, kirívóan rossz példákat hozva föl érvként. Azt gondolom, hogy egy irányzat megítélésekor nem azokból kell kiindulnunk, akik a saját rendszerükben rosszul csinálják a dolgokat. Érdemes inkább miden irányzat legjobb képviselőit figyelnünk. Ilyenkor gyakran tapasztaljuk, hogy a különféle felfogások végeredményben igen hasonlóak egymáshoz. Én úgy gondolom, hogy ha a „klasszikus” és „természetes” iskola között van valódi különbség, akkor az épp az imént tárgyalt kérdésben ragadható meg.
A klasszikus iskola hívei ugyanis meg vannak győződve arról, hogy a mentális ellenállás fizikai lazító gyakorlatokkal oldható föl. Ezzel szemben a „természetes” iskola hívei a ló etológiai-mentális tulajdonságaiból indulnak ki, és a mentális ellazítás révén kívánják a fizikai elengedettséget elérni. Az egyik iskola tehát az izomzat felől közelíti a mentális elengedettséget, a másik a megfelelő mentális állapotba hozatallal alakítja ki a laza izomzatot.
Alapos vizsgálódás azonban kiderítheti, hogy ez a különbség csupán szemléleti, a gyakorlatban szinte pontosan ugyanaz történik – csak éppen a lovas másként értelmezi azt, amit csinál. A „természetes” lovas valamiféle szerepjátékra törekszik, amiben a ló bizalmát el akarja nyerni, egyfajta ménesvezéri pozíció elfoglalásával. De hogyan teszi ezt? Úgy, hogy mozgatja a lovat, megtanítja a nyomásra engedést, farkiterelést, hátralépést, nyakhajlítást, fejleengedést kér. Vagyis olyan gyakorlatokat végeztet, amelyek az izmokat nyújtják-lazítják. A „klasszikus” kiképzésben – más néven és kissé más formában – éppen ugyanezeket a feladatokat izomlazító-nyújtó gyakorlatként végeztetik a lóval. Közben azonban a lovas – ha földről dolgozik – maga körül mozgatja a lovat, elküldi és behívja, vagyis elfoglalja a vezető pozíciót, a ló figyelmét állandóan magára irányítja azzal, hogy folyvást új feladatot ad neki. Lóhátról lényegében ugyanez történik, kicsit elvontabb formában. Endrődy még azt is tanácsolja, hogy a feladatok gyakori változtatásával, sűrű átmenetekkel kössük le a ló figyelmét – ez megint csak a „természetes” kiképzés ismert eleme, ahol kerülik a hosszas monoton feladatokat (pl. egyhangú futószárazás).
Nem állíthatjuk persze, hogy a két megközelítésben pontosan ugyanarról van szó. Különbség lehet abban is, hogy mire irányul a lovas figyelme. A „természetes” lókiképző például arra figyel, hogy „lerág”-e a ló, a klasszikus értelemszerűen a hát lengését, a végtagok mozgását figyeli elsősorban. Fontos azonban megértenünk, hogy a gyakorlat és a hozzá fűzött magyarázat nem okvetlenül passzolnak össze. Működhet valami a kiválóan a gyakorlatban úgy, hogy a hozzá gondolt elmélet teljesen téves. A gyakorlatok leírása sem okvetlenül fejezi ki annak a lényegét. Ezért fontos, hogy a lovas – a kedvtelési lovas is! – legyen tisztában azzal, hogy mit miért csinál. Minden feladatnak, amit a lovunknak adunk, legyen oka és legyen célja is. Soha nem maga a feladat a cél. Ezért ha – így úgy – megcsinálta a ló a feladatot, még nem biztos, hogy célt értünk. Például az előbb említett gyakori átmenetek (lépés – állj – hátra – lépés előre) lényege nem az, hogy (akár kényszeredetten) megálljon, lépjen hátra és induljon megint előre a ló, hanem az, hogy elérjük vele az engedelmesség és elengedettség állapotát. Ezzel kapcsolatos az a kérdés, hogy meddig kell ezeket (vagy bármilyen feladatot) gyakorolni. Endrődy csupán annyit mond, hogy szükség esetén nagyon sokszor ismételjük. Az ilyen kérdések azonban a lovaglás – lókiképzés legnehezebb kérdései. Egyfelől persze világos, hogy addig gyakoroljuk, amíg az említett célt el nem értük. (De milyen szinten? Mert ennek is vannak fokozatai.) Másfelől előfordulhat, hogy a görcsös ismételgetéssel egyre távolabb kerülünk a céltól, ahelyett, hogy közelednénk. Meddig kell a feladatokat egyfolytában ismételni, mikor adjunk pihenőt, hányszor vegyük újra elő? Nem hiszem, hogy ezekre bárki képes volna gépiesen alkalmazható szabályt adni. Egyet azonban elég nagy biztonsággal mondhatunk: amikor a feladat lónak és lovasnak egyaránt örömtelen, gyötrelmes, akkor se a ló, se a lovas már nincs abban az állapotban, hogy bármit tanulhatna. Ennek a felismeréséhez pedig „csak” (együtt)érzésre van szükségünk.
Surján György