2018-05-22

Lovas Nemzet 2017 Január 

Játék az egyensúllyal

Az egyensúly mindenféle lovaglás egyik alapvető kérdése. Írásunkban játékos, bárki által elvégezhető „kísérletekkel” próbáljuk illusztrálni a jelentőségét, remélve, hogy sok lovas ki fogja próbálni saját magán. Még érdekesebb, ha a lovas oktatók ilyesféle „szemléltető” kísérletekkel próbálják megtanítani az egyensúly szerepét a lovaglásban – ami nem csak annyi, hogy nem akarunk leesni a lóról.

A lovas szaknyelv sajátossága, hogy a köznyelvben használatos szavakat köznapitól eltérő értelemben használ szakkifejezésként. Sőt az is előfordul, hogy más szakterület kifejezéseit értelmezi át. Ebből aztán rengeteg félreértés származik, annál is inkább, mert a lovas szakírások sokszor nem foglalkoznak azzal, hogy pontos meghatározásokat adjanak a kifejezésekhez. Az átlag lovasiskolai oktató pedig – tisztelet a kivételnek – úgy használja ezeket a szavakat, hogy maga se gondol igazán bele a pontos értelmükbe.

Jellegzetes példa erre az egyensúly. Sokat beszélünk, írunk, olvasunk arról, hogy a ló mikor van egyensúlyban. Megkülönböztetünk természetes, használati és iskola egyensúlyt. De mit jelent mindez? A szó hétköznapi és tudományos (fizikai) jelentése lényegében megegyezik. Egy test akkor van egyensúlyban, ha a rá ható erők egymást kiegyenlítik, ezért a test nem mozdul el. Más megfogalmazásban, ha a súlypontján átmenő függőleges vonal metszi az alátámasztási felületet. Ha ez a feltétel nem teljesül, akkor a test nem tud megmaradni az adott helyzetben, hanem elbillen. Ebben az értelemben minden ló mindig egyensúlyban van, amíg föl nem borul – ami azért szerencsére elég ritkán fordul elő.

A fizika ezen kívül megkülönböztet stabil, labilis és közömbös egyensúlyi helyzetet.

Egy gömbölyű edény aljába helyezett golyó stabil egyensúlyi helyzetben van, mert ha kimozdítjuk ebből a helyzetből, akkor magától visszatér ugyanoda. Ha az edényt fölfordítjuk, és sikerül a golyót a tetején megállítani, akkor ez labilis egyensúlyi helyzetet jelent, mert a legkisebb kimozdulás esetén is leesik a golyónk. Ha viszont egy teljesen vízszintes asztallapra tesszük a golyót, akkor közömbös egyensúlyi helyzetet állítottunk elő, mert ha elmozdítjuk, se le nem esik, se vissza nem tér eredeti helyére. (1. ábra)

Próbáljunk egy seprűnyelet függőleges helyzetben a padlón megállítani. Ha a padló teljesen sima és vízszintes, a seprűnyél kicsit sem görbe, és a vége teljesen egyenesre van vágva, akkor talán sikerül. Ez a labilis egyensúlyi helyzet. Próbáljuk most meg ugyanezt a seprűnyelet két ujjunkkal alátámasztva egyensúlyozni. Ha elég ügyesek vagyunk, pár percig sikerül megtartanunk úgy, hogy ujjainkkal mindig követjük a kimozdulás irányát. Ebben az esetben a stabilitást kezünk mozgatása biztosítja. Ez már nem statikus, hanem jóval bonyolultabb, dinamikus helyzet.

De milyen egyensúlyban van – fizikai értelemben – a ló álló helyzetben? Feldönteni akkor is nehéz volna, ha nem állna ellen, mondjuk ha egy ugyanolyan alakú, méretű és tömegű merev tárgyat képzelünk el. Ezek szerint azt mondhatjuk, hogy a ló stabil egyensúlyi helyzetben áll – ez nem is meglepő. Érdekes azonban belegondolni, hogy csontozatát tekintve mind a négy lába olyan, mint a padlóra állított seprűnyél. Következő ábránk egy ló csüdízületet mutatja sémás rajzon. Alul a csüdcsont, felül a lábközépcsont látható (2. ábra). Első látásra az edény aljára helyezett golyót vélhetjük felismerni, mert az alsó ízvápa homorú, amibe a kéztőcsont (ami ránézésre a ló alsó lábszárának tűnik) gömbölyű ízfeje illeszkedik bele. Igen ám, de a kéztőcsont hosszú (rajzunk csak az alsó részét mutatja), ezért súlypontja magasan van, mondjuk a rajzon x-szel jelölt pontban. Emiatt aránylag kis kitérés esetén is a súlypontból húzott függőleges az alátámasztási felületen kívülre kerülhet, az egyensúly elvész (3. ábra). A helyzet nagyon hasonlít az alulról megtámasztott seprűnyél esetére.

Teljesen világos, hogy sem az ember, sem a ló csontváza nem állna meg magától. Stabilitását kizárólag annak köszönheti, hogy az izmaink, inaik és ízületi szalagjaink folyamatosan fönntartják az egyensúlyi állapotot. Ebben az előző havi cikkünkben ismertetett nyújtási reflexnek van nagy szerepe. (Ezért szokás antigravitációs reflexnek is nevezni.)

Lovaglás közben azonban nem statikus, hanem dinamikus egyensúlyra van szükség. A különbség elméleti magyarázata helyett játszunk egy kicsit saját egyensúlyunkkal, hogy megérezzük, mi is történik velünk – és a lovunkkal – járás közben.

És most kezdjünk el kísérletezni! A következő játékokat lapos, de kemény talpú cipőben, parkettán vagy kövezeten lehet a legjobban játszani, ahol lépéseinket jól lehet hallani.

Először sétáljunk egyenes vonalon, nyugodt, laza léptekkel! Figyeljük meg a koppanások ütemét! Ha mozgásszerveink épek, és nincs kifejezett tartási vagy koordinációs rendellenességünk, akkor a koppanásokat egyenlő ütemben, egyforma hangossággal fogjuk hallani.

Ezután próbáljunk meg lopakodva, de sietősen járni! Igyekezzünk minél kisebb zajt csapni a lépéseinkkel!

Alighanem ösztönösen igyekezni fogunk a lábunkat minél előbbre nyújtani, a testünket pedig kissé hátrább dönteni. Ezzel ugyanis azt érjük el, hogy a lábfejünkre a talajra érés pillanatában jóval kisebb súly esik, így könnyebb úgy letenni, hogy ne koppanjon. Ugyanakkor a másik lábunk, ami ezután fog elemelkedni, jóval nagyobb terhet visel. Lábaink a súlypont vetületétől mért távolsággal fordított arányban osztoznak a teherviselésből. Ki is próbálhatjuk az előbbi kísérlet ellenkezőjét: próbáljunk meg kissé előre dőlve járni! Azt tapasztaljuk, hogy lépéseink megrövidülnek, és lábaink hangosabb koppanással érnek földet. A megrövidülés oka az, hogy az előre dőlés miatt jobban megterhelt, előre lendülő lábunkat hamarabb igyekszünk letenni, nehogy túlságosan előre dőljön a testünk. A koppanás oka pedig az, hogy az éppen lerakott lábunkra esik a súlyunk nagyobbik része. Ugyanez történik a lóval, amikor – lovas nyelven szólva – az „elejére esik”. Persze nem esik el a ló, hanem súlypontja a kívánatosnál előbbre kerül, mellső lábaira nagyobb teher jut, a lépése „döngő” lesz.

Ha ezután folyamatos járás közben hol kissé előre, hol kissé hátra hajolunk, és megfigyeljük a vele járó változásokat, ezzel szintén finomíthatjuk egyensúlyérzékünket, ami lóháton is hasznunkra lesz.