2018-11-10

Egy vita margójára

A közelmúltban egy újabb törésvonal keletkezett az amúgy is sokféleképpen szétszakadozott magyar lovas életben. A vita résztvevőit értékelni se nem tisztem, se nem szándékom. Pláne nem szándékom okosabbnak, hozzáértőbbnek látszani bármelyiküknél. Még a vita mozgatórugóit, hátterét sem kívánom elemezni, csupán egyetlen mozzanatához szeretnék hozzáfűzni valamit, igazából az se sokkal több egy olvasmányélménynél, ami a vita kapcsán felidéződött bennem.
A vita során ugyanis a lovakkal (sok száz vagy ezer lóval) szerzett tapasztalatot szembe állították a nagy mesterek iskoláiban megszerezhető tudással. Ennek kapcsán ötlött föl bennem az a történet, amit Klaus Ferdinand Hempfling Dancing with Horses című könyvének epilógusában ír. A mese így szól:
 

Volt egyszer az Óceán partján egy lovagvár, s mellette egy kis halászfalu. A lovagvár ura igen bölcs és nemes ember volt, aki sosem ereszkedett a nép közé. Élt a faluban egy szintén bölcs öreg halászember, aki arról volt híres, hogy a halászatból mindig ő tért vissza a leggazdagabb zsákmánnyal. A várúr egy napon hírét vette, hogy ez az öregember egy hatalmas térképet kezdett rajzolni, amelybe pontosan berajzolja a legjobb halászó helyeket. Ezt hallván a várúr lóra szállt, és fölkereste az öreg halászt. Megkérdezte tőle, ugyan mi végre készíti azt a térképet. A halász így felelt:
– Ó, nemes lovag, én már öregember vagyok, és mielőtt meghalok, át szeretném adni a tudásomat azoknak, akik még életben maradnak.
– És minek köszönheted a tudásodat? – kérdezte a lovag.
– Hát, a jó orromnak, a nagy tapasztalatomnak, és mindenek fölött az intuíciómnak. – felelt a halász. (Ez a szó csak magyarul hat anakronisztikusan egy ilyen szövegben. Mégsem volna szerencsés „megérzés”-nek fordítani)
– Akkor hát – felelt a lovag – miért akarod megfosztani a fiatalokat attól, hogy jó orruk legyen, nagy tapasztalatra tegyenek szert, és mindenek fölött, kifejlesszék az intuíciójukat?
Az öreg halász nem felelt semmit, csak elmosolyodott. Ma sírkövén ez olvasható: „Magammal vittem a tudást, de itt hagytam nektek az intuíciót”
 

A történet elmesélésével egyáltalán nem azt szeretném állítani, hogy nincs szükségünk az előttünk járók tudására. Csupán azt, hogy nem létezik kulcsra kész tudás, amit elődeink sok munkával megszereztek, s nekünk nincs más dolgunk, mint szolgaian átvenni. A történetbeli öreg halász talán megfeledkezett róla, hogy fiatal korában ő is tanult: ha nem is azt, hogy mikor hol kell kivetni a hálót, de meg kellett tanulnia, hogyan figyelje a tengert, a halak vonulását, az áramlatokat, miegymást. Az elődök tudását minden új nemzedéknek át kell szűrnie a saját tapasztalatán. Minden kultúra csak így épül és így marad folytonos, szerves folyamat. Mert semmi sem változatlan, a lovak világában pláne nem. Mások a lovak, más a tér, a táj, a lovarda, más a kulturális közeg, amiben mi lovagolunk, mint az elődeinké volt.
 

Egy olyan országban persze, mint a miénk, ahol a kultúra szerves folyamát újra meg újra szétszaggatta a történelem (mert, mondjuk, börtönbe zárta, kitelepítésbe vagy emigrációba kényszerítették mindazokat, akiktől tanulnunk kellett volna), egy ilyen országban különösen fontos menteni, megőrizni és tovább vinni mindazt, ami örökségünkből még menthető. S ami már végleg elveszett, azt külföldről beszerezni? Igen, azt is, már amit lehet. De épp az elveszett örökség miatt nem lebecsülendő az az erőfeszítés sem, amelyik az újra épített tapasztalatból táplálkozik. Ezt a kettőt kellene összerakni, szintetizálni. Kultúránk csak így magasodhat.