Feleségem és kisebbik lányom szerint ez az írás kissé rövid, befejezetlen. Ha lovas cikknek tekintem, talán tényleg az. Bárminek tekintsük is, egyelőre nemtudok mit hozzátenni.

2018-02-11

„Tengernagyok a propelleren”
 

Mindjárt megmagyarázom ezt a furcsa címet, előbb azonban – elnézést kérve azoktól, akiket kifejezetten csak a lovas vonatkozások érdekelnek – egy kis kitérőt kell tennem, mert épp azt szeretném megmutatni, hogy a lovaskultúra – már ahol beszélhetünk erről – egy ország „nagykultúrájának” szerves részeként működik.
Azt hiszem ma nincs olyan politikai nézet vagy közgondolkodás, ami a huszadik század első felét a magyar történelem fénykorának tekintené. A dologban most nem a miértek és hogyanok érdekesek, hanem az, hogy miközben a hivatalos Magyarország két világégéssel, Triannonnal és erkölcsi válsággal küszködve mélyrepülésbe fog, Ottlik Géza szavával élve, „a másik, a szellemi Magyarország” elképesztő, azóta is megismételhetetlen magasságokba emelkedik. Ez az időszak termi Adyt, Babitsot, Karinthyt, Kosztolányit, József Attilát, de ehhez köthető Teller Ede, Neumann János, Szent-györgyi Albert – hogy mind az irodalom, mind a tudomány világából csak a közhelyszerűen kiragadható, legismertebb neveket említsem. Pedig nemcsak őket kellene, mert mögöttük hemzsegnek a ma már részben elfelejtett, kisebb és nagyobb jelentőségű alkotók, akik a legnagyobbakkal együtt hozták létre azt a szellemi közeget, a hivatalos Magyarországtól független közéletet, amely nélkül a legjobbak is csak elszigetelt, magányos és meg nem értett zsenik maradtak volna. Az imént emlegetett Ottlik Géza így nyilatkozik a kor íróiról, amikor felkérik, hogy az angol és francia olvasóknak beszéljen a kor irodalmáról: „Ha felsorolom neveiket, mint az imént, és hazám történetére gondolok, olyasféle csiklandós érzésem támad, mintha egy folyami csavargőzösön, egy révhajócska hídján egy tucat tengernagyot látnék sürgölődni.” Hát innen a cím, a csavargőzösön azaz propelleren nyüzsgő szellemi tengernagyok képe Ottlik Gézától.
Jó, sőt egészen kiváló íróink, költőink éltek még a huszadik század második felében, s tán élnek azóta is persze. Maga Ottlik is – aki szintén méltó a tengernagyi címre, – nagyrészt ebben a későbbi időszakban alkotott. Ami azonban elfogyott körülöttük, az a vibráló szellemi légkör. Mintha – kölcsönözzünk most Karinthytól is valamit – kiszivattyúzták volna az országból a levegőt.
Most tehát – ha már elmondtam, honnan a cím – rá kell térnem az egész dolog lovas vonatkozására. Az a szellemi vibrálás, ami akkor irodalmunkat, tudományos életünket jellemezte (ne zavarjon meg senkit, hogy kutatóink szinte kivétel nélkül külföldön lettek naggyá – az indíttatást itt kapták), az a ma oly sokat emlegetett – de oly kevéssé ismert Örkénytábort ugyanúgy jellemezte. A nagy neveket már tudjuk sorolni közülük is. De ahogy a nagy írók körül, körülöttük is ott vannak a kisebbek, a szerényebbek, de nem jelentéktelenek, ők alkotják a közeget. Amire azonban még nem figyeltünk föl eléggé, az az a légkör, amit ezek együtt megteremtettek. Ahogy az irodalomban sem, ez a légkör a lovas világban sem volt viharoktól mentes. Kókay Pál, Jospiovich Zsigmond, Keméry Pál, Szerdahelyi Tibor szenvedélyes vitát folytatnak a Szent György folyóirat hasábjain arról, hogy vajon a vágtaperdülés során a ló a belső vagy a külső hátsó lába körül forog-e. S mindig érvet szegeznek érv ellenében. A kötelező katonatiszti udvariasságon túl nem a tisztelet, de nem is az ellenségeskedés vezérli őket, hanem a konok igazságkeresés. Érdemes a dátumokat is figyelni: 1939-40-et írunk. A hivatalos Magyarország menthetetlenül sodródik egy újabb értelmetlen háború felé, amiben akkor is csak veszít, ha nyerhetett volna. A másik, a szellemi Magyarország polgárai, katonái pedig – amíg tehetik, elmélyülten bíbelődnek azzal, amihez értenek, amit szeretnek és fontosnak tartanak.
Aztán ami a háború után történt Magyarországon, az ugyancsak nem nevezhető fénykornak, semmilyen értelemben. Az örkénytábori lovasok körül és egyáltalán a lovas közéletből ugyanúgy elfogyott a levegő, mint a kultúra más tájairól. Jó, vagy akár kiváló lovasok persze voltak, s vannak, de az az inspiráló szellemi közeg, a mindig jobbítani akaró, érvet érvvel szembe szegező gondolkodás, ha nem is szűnt meg örökre, de bizony nagyon visszaszorult.
Szakmai vita persze van ma is. De a szellemi életnek is van forráspontja, s attól egyelőre messze vagyunk, bár látni vélek bíztató jeleket is. Egyelőre a szakmaiságra, az érvekre rá- rátelepszik az érdek – ami persze érthető, csak éppen elfojtja azt a szellemi izzást, amit az örkénytábori idők jelentettek, s ami izgalmassá, vonzóvá tehetné a lovas közéletet. Talán ennek a közéletnek is, mint az egész országnak van egy hivatalos, és egy másik, egy szellemi oldala. Ottlik Géza a világháború után arról álmodozott, hogy majd ez a kettő közelebb kerül egymáshoz – aztán rájött, hogy ez ostoba illúzió. Mi ne is erőltessük – elég azon igyekezni, hogy ezt a másikat láthatóvá tegyük.
 

Surján György

Ahonnan kölcsönöztem:
Ottlik Géza A Valencia rejtély
Karinthy Frigyes Tanár úr kérem