Magyar Lovaskultúra


A  ló az egyetemes  magyar kultúra örökös szereplője. Íróink, még ha maguk nem is voltak szükségszerűen lovas emberek, meglepő pontossággal ábrázolják sokszor ló és lovas kapcsolatát.

Jókai Mórt  a magyar romantikus próza atyjaként tartjuk számon, ugyanakkor oly láttató erővel, oly hitelesen tud beszámolni dolgokról, hogy a legjobb realisták is megirigyelhetik. A Sárga rózsa című elbeszélése is legalább annyira tekinthető a népi realizmus példájának, mint romantikus szerelmi történetnek. Ugyan éppen a lovakkal kapcsolatban itt-ott elrajzolt, túlzó képet mutat, ez azonban csak a lovak iránti rajongásának megnyilvánulása. Azok a részletek, amelyeket idézünk, éppen elevenségükkel, életszerűségükkel lepnek meg bennünket.

Olvasónapló

Jókai Mór: Sárga rózsa

 
Jókai Mórnak ez az írása sokban elüt jól ismert, nagy regényeitől és sok szempontból a Jókait követő Mikszát írói világát vetíti előre. A mű teljes terjedelmében olvasható a Magyar Elektronikus Könyvtárban <<. Az alábbiakban azokat a részleteket idézzük, amelyek ember és ló kapcsolata szempontjából legérdekesebbek.
 
A "Suttogó" elnevezés eredete című írásunkban idéztünk egy Krúdy elbeszélést, amiben a lovas gazda csakugyan a ló fülébe súg valamit. Íme egy hasonló részlet a Sárga rózsából:
 
"Két bojtár lóháton, hatalmas ostorkongatásokkal előterelte azt a csoport lovat, mely közé a Kádár Mihály uram tulajdona is el volt keveredve. Lehetett valami kétszáz szilaj csikó olyan, akihez még ember nem nyúlt soha.
Amíg a két bojtár karéjban kergette hosszú sorba elnyújtva a ménest a szakértő bizottság elé, a lókupec rámutatott a gyepen álló bojtárnak egy vágtató sárgára, mely tetszését megnyerte.
- Ezt szeretném.
Arra a Decsi Sándor szűrét, dolmányát levetve, jobb kezébe fogta az összegöngyölített pányvát, annak a végét a bal kezére csavarva, eléje ment a vágtatva közeledő ménesnek. Villámgyorsan veté ki a hosszú kötelet a kipécézett kanca felé s a hurok karikája matematikai pontossággal talált annak a nyakába, s egyszerre ráfojtódott. A többi paripák nyerítve rohantak odább, az elfogott ott maradt. Hánykódott, rugdalt ágaskodott, de hasztalan. Az az egy ember úgy tartá fogva a pányvával, minta ércből volna öntve. Lobogós ingujja végigcsúszott a karjain, olyan volt, mint azok az ógörög vagy római szobrok: a lószelídítők. Egyik kezével a másik után odahúzta a meghurkolt paripát, minden ellenszegülés dacára, egészen oda magához. Annak már ki voltak dülledezve a szemei, a orrlyukai tágultak, hörgött, ha lélegzett. Akkor azután a bojtár átölelte a ló nyakát, valamit sugdosott a fülébe, leoldotta a nyakáról a hurkot, s arra a szilaj állat olyan szelíd lett, mint a bárány: készséggel engedte a kötőféket a szájába és a fejére illeszteni; mindjárt odakötötték a lókupec szekerének saroglyájához, aki nem késett egy darab sós kenyérrel kínálni meg az áldozatát. "
 
 
Jókai ezt a kisregényt öreg korában,  1892-ben írta. Bőven hallhatott korábban Rarey-ről, Balassa Konstantinról, s a ló fülébe való suttogás  akár ezekből a hírekből is származhatott (Lásd: A suttogó elnevezés eredete).  Amúgy a vadlovak kifogásának ez a módja talán nem  a legkedvesebb a mai "naturalhorsemanship" híveinek, csakhogy az egykori csikósok minden bizonnyal a gyakorlatilag használható módszereket részeltették előnyben.  Mindenki megnyugtatására álljon itt a következő részlet, amely megmutatja mivé fejlődött ló és ember kapcsolata, mire a szilaj csikóból kezes állat lett:
 
"A csikósbojtár, a maga ménesétől egy jó futásnyira, kikereste magának az éjjeli fekhelyét, ott leszedte a lováról a nyerget takaróstul, kivette a kantárt a fejéből, s azt a letűzött botjára akasztotta, a pokrócot felül tette a nyeregre: az a vánkos, szűre a takaró.
Elébb azonban a vacsorától megmaradt kenyerét falatokra aprózva, a tenyeréből odaadá a lovának.
- Nomármost te is mehetsz legelni. Vidám lovacskám. Bezzeg te nem eszel egész nap, mint a többi lovak. Te mindig nyereg alatt vagy. S még azt akarnák az urak, hogy mikor egész nap nyargaltattalak, akkor fogjalak a masinába, s hajtsalak kutat húzni! No, arra várjanak. Azt hiszik, a ló is olyan kutya, mint az ember? - Aztán megtörülgette szépen a ló szemeit a lobogós ingujjával. - No, hát keress jó füvet magadnak, aztán messze ne menj; mikor a hold lemegy, aztán meg az a fényes csillag, akkor visszajöjj ide. Látod, én nem kötlek pányvára, mint a gulyás, nem teszlek békóba, mint a paraszt. Elég ha azt mondom: "ica, Vidám lovam!", egybe itt vagy.
Megértette, hogyne értette volna? Amint a nyergétől, zablájától megszabadult, nagyot ugrott a ló, felhányta a hátulsó lábait, aztán földhöz vágta magát, kettőt-hármat hentergőzött a hátán, az ég felé kalimpálva a négy lábával, aztán gyorsan csülökre kapott megint nagyot rázkódott, egyet nyerített, s nagy röhögve nekiindult a timpós pázsitnak, hosszú farkával védelmezve magát a dongó éjjeli bogarak ellen."

Kezdőlap > Nyelvi kultúra és irodalom > Olvasónapló: Jókai Mór -  Sárga rózsa

Úgy látszik, a Sárga rózsa kötelező olvasmány lehet némely iskolákban, mert szeptember óta majd' minden második látogatónk "Jókai Sárga rózsa olvasónapló" keresőszóval érkezik a Google-ról. Kedves diákok, nem írhatom meg helyettetek az olvasónaplót, de bátran olvassátok el eredetiben ezt a kis történetet, élvezetes, szép olvasmány. Az interneten is olvasható.  Amit itt találtok, használjátok  nyugodtan adalékul az olvasónaplóhoz.