Magyar Lovaskultúra


Illyés Gyula  

 

MESE AZ ÁLLATOK NYELVÉN TUDÓ JUHÁSZRÓL

 

Volt az óperenciás
tengeren túl egy juhász.
Nyáj-terelve, legeltetve
ért egyszer egy rengetegbe.
Rengetegnek közepén
izzó tűz, halom faszén;
a tűzben meg síró-rívó,
haláltáncát járó kígyó:
pörkölte már a parázs.
Megsajnálta a juhász.
Kampós botját betartotta,
a kis kígyót kirántotta,
s esett majdnem ő hanyatt,
hallván ilyen szavakat:
- Köszönöm, mit értem tettél,
megkapod, mit érdemeltél,
kérsz, mit kérsz, egy a hitem,
azonnal teljesítem!

Mit kérhet, ki hetek hosszat

beszéddel se szórakozhat,
mert alig lát
mást, mint birkát?
Nem sokáig tétováz,
azt feleli a juhász:
- Egyet kérnék, ha megadnád,
értsem az állatok hangját;
együtt élünk,
soha egy szót nem cserélünk!
- Meglesz! - volt a felelet -
de egy föltétel alatt,
soha ki nem fecseged,
amíg élsz, titok marad,
mert ha szólsz -
szörnyet halsz, úgy lakolsz!

- Dehogy szólok - kezdte éppen

a juhász,
mikor egy fa tetejében
szarka-csörgés, csárogás
hangzott máris, ilyenképpen:
“No, ennek a fának odvát
fiaink már telehordták;
csak az arany van öt mázsa;
hordják mától fogva másba!” -
párjának mondta egy tarka
farkú öreg apa-szarka.

Néz föl a juhász a fára,

le azután az odvára.
- Kaparj alá! Ássad, vágjad! -
szól oda két kutyájának.
- Kaparjon a fene néked,
ma sem osztottál ebédet -
szólt az egyik; de a másik,
a puli kapart rogyásig,
ásott amíg, csakugyan,
mi gurult ki? egy arany!

Odasóz a juhász egyet

annak a mihaszna ebnek,
s becézné a másikat
s - uccu! - az is elszalad:
nem tudta, hogy különb, mint más,
ért a szóból már a birkás!

Ugrik - uccu - észbekapva,

fut haza ő is, a gazda;
forog otthon, lélekvesztve:
- Hol a balta? Hol a fejsze?
Hamar, apám, kell segítség,
megleltem a szarkák kincsét!

Meg is lelte, hazavitte,

senkinek nem említette;
használgatta okkal-móddal,
csínján bánt a nagy vagyonnal:
tudott titkot a juhász.

Nem is kérdte senki más,

csak éppen a felesége.
Csak annak nem fért eszébe.
“Hol szerezted?” Hol szerezte,
ezzel gyötri minden este,
ezzel gyötri hajnalig.
- Te, megöltél valakit?!
Mit tettél, jaj, kárhozott,
hogy nekem se mondhatod?
- Ugyan! Hagyd már! Semmi

vétket!

- Hát akkor mért nem beszéled?
Mi lelt? Megjössz, ülsz, merengsz,
egyszerre csak fölnevetsz.

Volt min! Jön be a kis macska:

- Hol a bögréből a tej?
- Tán a gazdáné kinyalta
- szólt anyja -, fordulna fel!
Zeng a falban a tücsök:
- Hej, de jó ház, hej, be szép ház,
hétszámra nincs takarítás,
holnap ide nősülök!
A hízó meg, dúlva-fúlva:
- Mi ez, soványító kúra?!
- Mit nevetsz megint, te! - engem?
- így az asszony - szólj, de menten!
- Nem lehet! Olyan titok,
ha kimondom - kimúlok.
- Attól, hogy őszinte vagy?
- Így szólt a parancsolat.
- Szép parancs volt - ellenem!
- Nem bánnád, ha... - “Nem hiszem!”
- Jó; ha te nem, én se bánom!
Gyujtass gyertyát, hívj papot,
elmondom a - hideg-ágyon:
lelked rajt, ha meghalok.

- Meghalsz, meghalsz - miért halnál?

De a juhász ágyban volt már,
feszületen a keze,
szeme meg könnyel tele,
a küszöbnél rongyain
fekvő, hűséges pulin,
mert hogy az is könnyezett.
- Messetek
karéjt néki, vastagon,
ez a végső óhajom -
szólt sóhajtva a juhász.
Úgy megillette a gyász.
Csukta is be a szemét.

Ám a puli, a derék,

téve két lábát keresztbe
s arra bús fejét eresztve,
köszönni is néma, béna,
rá se nézett a karéjra
eladdig, amíg magas
főtartással a kakas,
hogy csak úgy pirult taréja,
meg nem indult a karéjra,
s odaérve
bele nem csíp a kenyérbe;
vitte volna máris onnan,
ha a puli rá nem morran:
- Tudnál enni, te hálátlan,
mikor gazdánk halálán van?
- Elég szamár, ha azon van -
felelt a kakas. Azonban
kinyitotta a szemét
a juhász. Jött még egyéb:
- És azok is elég marhák,
kik az ilyet megsiratják -
mond a kakas -, lám la nékem
van hetvenhat feleségem,
s rendben minden! Ő meg eggyel
nem boldogul? Csak rongyember!

A juhász nem várt egyebet,

letette a feszületet;
elég volt neki a lecke,
az asszonyt jól - megnevelte.
Hogy hogyan?
Arról már a mese hallgat.
De ma is még boldogan
élnek, hogyha meg nem haltak.


Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

Kezdőlap > Írások > Hogyan beszélnek a lovak

2011-01-22

 

Hogyan beszélnek a lovak?

 

Az embert, vélhetőleg mióta beszélni tud, azóta izgatja a kérdés, hogy hogyan beszélnek az állatok. S mivel szót érteni nem tud velük, nemegyszer képzeletben fölruházza őket emberi beszéddel. Ezopusz meséiben  emberi tulajdonságokat bújtat állatbőrbe, emberi gyarlóságokat mutat be beszélő állatok képében. Népmeséinkben is gyakoriak a beszélő állatok, ezek többnyire igazi mesefigurák, se valódi embert, se valódi állatot nem formáznak, bár néha kiderül róluk, hogy voltaképpen elvarázsolt emberek. De ekkor is a szárnyaló képzelet szülöttei. Fekete István beszélő állatai viszont igazi állatok,  akiket azáltal tud közelebb hozni hozzánk (vagy minket vinni közelebb az ő világukhoz), hogy képzeletben szavakat ad a szájukba. 

Nemcsak az írókat és a mesék szerzőit érdekli az állatok világa, hanem a tudományt is. És ahogy a tudomány fejlődött, egyre-másra omlottak le azok a falak, amelyeket korábban az emberi gondolkodás közénk és az állatok közé emelt. Valaha úgy gondolták, hogy az állatok nem képesek gondolkodni, nem rendelkeznek értelemmel. Ma már napestig sorolhatnánk azokat az etológiai kísérleteket, amelyekben az állatok - nem is mindig a legfejlettebbek - különböző problémákat oldanak meg. Gondolták azt is, hogy az eszközhasználat képessége különbözteti meg az embert az állattól, aztán - mikor ez tévesnek bizonyult - hogy az eszközkészítés. De ez az elképzelés se bizonyult helytállónak.  Csányi Vilmos, neves etológus pedig számtalan írásában mutatja be, hogy a fejlettebb állatok nemcsak gondolkozni képesek, hanem személyiséggel rendelkező lények.

Egyre többet tudunk meg az állatok egymás közötti kommunikációs rendszeréről is. Ennek ellenére, illetve éppen ezen ismeretek alapján gondolhatjuk, hogy éppen  a nyelvi készség jelenti az egyik komoly törésvonalat ember és állat között. És éppen ez az a törésvonal, amit olyan nehéz a legtöbb lovasnak átlépni, amikor a lovával kommunikálni szeretne. Vannak ugyan kivételes képességekkel bíró lovasok, akik ösztönösen áthidalják a szakadékot és rövid idő alatt csodálatos összhangba kerülnek az állatokkal. Érdekes, hogy a gyerekek közt többször találkozunk ilyennel, és ez talán összefüggésben is lehet azzal, hogy az ő gondolkodásuk még nem kötődik olyan erősen a nyelvhez, mint a felnőtteké, hiszén nyelvi készségeik még kevésbé fejltettek.

Pavlov az emberi nyelvet második jelzőrendszernek nevezte. A környezet ingerei - hangok, szagok, színek, formák stb - képezik az első jelzőrendszert, hiszen embernek állatnak ezek szolgáltatnak információt a szűkebb vagy tágabb környezetünkben előforduló dolgokról. Az emberi nyelv csodája, hogy a szavak révén fölidézhetünk szinte bármit, olyan dolgokat is, amelyek az adott pillanatban és adott helyen egészen egyszerűen nincsenek jelen. Sőt, szavainkkal képesek vagyunk sose látott, sosem létező jelenségeket is fölidézni, vagy megőrizni például régmúlt korok emlékeit jövendő nemzedékek számára.

Az állatok nemegyszer bámulatos problémamegoldó képessége mindig a reális helyzethez kötődik: például egy adott labirintus végén kell megtalálni az ínyenc csemegét.  A patkányok közismerten - de a hangyák majdnem ugyanúgy - remekelnek ilyen feladatokban. De ha éppen nincs csemege és nincs labirintus, akkor a patkányok aligha gondolkodnak topológiai problémákon, és nem eszelnek ki újabb és ravaszabb bejárási algoritmusokat. Egyedül az ember tudott magának akkora biztonságot teremteni, hogy figyelme és gondolatai büntetlenül elszakadhatnak a konkrét fizikai valóságtól. Ennek az absztrakciónak az eszköze a nyelv.

A nyelvi képesség hiányának egyik gyakorlati következménye - amit a western és természetes lovas oktatók gyakran mondanak is -, hogy minden pozitív vagy negatív megerősítésnek három másodpercen belül kell történnie, ellenkező esetben a ló képtelen a kívánt vagy nem kívánt magatartást a jelzésünkkel társítani. Mind az emberi, mind az állati agyműködés ismert jellemzője az úgynevezett rövid távú memória. A társítás csak akkor jön létre, ha a két dolog egyszerre jelen van  a rövid távú memóriában. Ha viszont létrejött a társítás, akkor az hosszú időre, sőt gyakorlatilag kitörölhetetlenül, elraktározódik a hosszú távú memóriában. Az utólagos magyarázatokhoz azonban már nyelvi eszközökre volna szükség, mert a nyelv, mint második jelzőrendszer képes "visszahívni" az eltárolt emlékképeket.

A másik gyakorlati következmény, hogy nem lehetünk elég óvatosak akkor, amikor a lovak "tesbeszédéről" hallunk vagy olvasunk. Nekünk embereknek hihetetlenül nehéz elképzelnünk a nyelv nélküli gondolkodást.  (Aki nem hiszi próbálja ki: terveljünk ki és hatjsunk végre egy egészen egyszerű feladatsort - pl. "kimegyek az utcára és bezárom a lakást" úgy, hogy mindehez még gondolatban sem használunk szavakat) - Ezért az állatok kommunikációs rendszerét olyan módon próbáljuk megfejteni, hogy különböző jelzéseiket emberi szavakra próbáljuk lefordítani. Ez azonban könnyen félreértések forrása lehet.   Ettől a ponttól egyelőre nem is tudom folytatni a gondolatsort. Itt tartok, és aki tudja, hogyan lehet tovább lépni innen a lovak jobb megértése felé, az segítsen - pl. a Vendégkönyvbe írt bejegyzéssel.

Azt viszont gyanítom, hogy sokan - stílusosan szólva -  átesnek a ló másik oldalára, amikor azt hangsúlyozzák, hogy mivel a lovak nem tudják megtanulni a mi nyelvünket, ezért nekünk kell elsajátítanunk az övékét.  Valójában mi éppen úgy nem vagyunk képesek a lovak jelzéseit alkalmazni, mint ahogy ők nem képesek a miénket. És az ok itt is kettős: ahogy a lovak gégéje és szája nem alkalmas az emberi beszédhangok képzésére, úgy mi se tudjuk pl. a fülünket megfelelően, lószerűen mozgatni. Igaz, egyes elemeket, pl. a tekintetünk elfordítását vagy ráirányozását, tudnánk, tudjuk használni. De a második ok, a súlyosabb is fönnáll: agyunk nem tud egykönnyen belehelyezkedni egy nyelv nélkül gondolkodó és kommunikáló lény tudatába. Ez pedig alapföltétele a kölcsönös megértésnek. 

Ami a valóságban ló és ember között történik, az majdnem pontosan az, ami két, mondjuk más-más nyelvet beszélő ember közt történhet: az együttlét során kölcsönös tanulási folyamat eredményeként válik lehetővé valamilyen szintű kommunikáció. Igenis megtanulják a lovak, hogy az ember ilyen vagy olyan testsúlyáthelyezése, nyomása, szárhúzása vagy lábmozdulata - akár szava - milyen szándékot, milyen "jelentést" takar. És a lovas is, a lóval töltött idő, az empátiás készség és figyelem, meg a felkészültsége függvényében, egyre többet fog megérteni lova jeleiből.

Végezetül szándékosan és tudatosan kerülöm a "segítség" kifejezés használatát,  az ember és ló közötti kommunikációval kapcsolatban. Elismerve minden "szakterület" jogát a rögzített szakkifejezések használatára, szóvá kell mégis tennem, hogy ez a kifejezés álságos és ostoba, valamint félrevezető. Álságos, mert sok esetben a durvaság leplezésére szolgál: "pálcasegítség" - ez azt jelenti, hogy pálcával verjük a lovat, az meg segítségért kiabálna ha tudna.  Ostoba, mert a lónak semmiféle segítségre nincs szüksége ahhoz, hogy elinduljon vagy megálljon vagy elforduljon ("előre hajtó segítség"). Minderre magától is képes. Végezetül félrevezető, mert eltakarja a lényeget, hogy a ló - amíg el nem rontjuk - szívesen működik együtt velünk, és nem segítségre, csupán világosan értelmezhető jelekre van szüksége ahhoz, hogy kedvünkben járjon. 

 

 

Kapcsolódó írásunk:

Hans, az okos ló

2012-05-01

Egy  adalék a nyelv kérdéséhez

 

Nemrégiben Eördögh Andrásnál jártunk, s történetesen aznap hajnalban jött világra egy új kiscsikója. András aggódva leste, hogy szoptat-e az anyja. Elmesélte, hogy volt egy kancája, amelyik nem fogadta el a csikót, s amikor az szopni akart, mindig ellépett tőle. Persze rögtön cumiztatni kezdték a csikót, s négy napon át táplálták rendesen.  A negyedik napon a kiscsikó kimúlt. Azóta ez a kanca két egészséges csikót fölnevelt, mindegyiket rendesen szoptatta. 

Hazafelé aztán eltűnődtünk, honnan is tudja, érzi egy "oktalan állat", hogy azt a csikót nem volt érdemes szoptatnia.   Kinga lányom egyszercsak kibökte: azzal, hogy szert tettünk a beszéd képességére, elvesztettük ezeket az érzékeinket. S valóban, a nyelv közvetítette gondolataink sokszor az ösztönök, a természetes beleérző képesség elé állnak, s eltakarnak előlünk egy egész világot. A nyelv persze kinyit egy másikat, nem kevésbé szépet és izgalmasat. Sőt talán összetettebbet, gazdagabbat, amely azt is lehetővé teszi, hogy fokról fokra megértsük, fölfejtsük azt az elveszettnek látszó másikat.

2013-04-02

 

Nyelv, vagy nem nyelv?  - a testbeszédről

 

 

 

 

Mint föntebb említettem, a "testbeszéd" kifejezést bizonyos szempontból félrevezetőnek gondolom. Nemcsak azért, mert azt az érzést kelti, mintha az emberi beszéd valmilyen jelkkel kifejezett változatáról lenne szó. Azért is, mert amikor az olvasom, hogy meg kell tanulnunk a lovak testbeszédét, az is azt sugalja, hogy itt egy konkrét jelrendszerről van szó. Ha valaki azt látja, hogy egy üvöltő oroszlán száguld egyenesen felé, akkor nem nagyon kell semmilyen jelrendszert dekódolnia ahhoz, hogy megértse a helyzetet. A természet különös csodája ugyan, hogy egyes - mondhatni lovagias - ragadozók hatalmas üvöltéssel fölhívják magukra a figyelmet, hadd meneküljön, aki csak bír. Így valósul meg a hulljon aki gyenge elve, vagyis a természetes szelekció. Más ragadazók azonban néma csöndben támadnak. A préda állat mégis  - ha időben észleli a mozgást - menekülőre fogja, s ehhez megint nem kell tolmács.   Tehát vannak ugyan kifejező gesztusok, de az úgynevezett "jelek" nagy része nem föltétlenül kommunikácós céllal előállított üzenet, egyszerűen csak a helyzetből adódó természetes mozgás. Ha a ló pihen, és fél hátsó lábát kissé fölemeli, akkor ezzel nem üzenni akar, hogy "Köszönöm, jól vagyok, ellazultam". Egyszerűen csak pihen, amit persze nem tesz meg akkor, amikor feszült, ideges vagy fél.  Mi sem olyankor szoktunk bóbikálni. A ló állapotát ki lehet olvasni ilyen "jelekből" - de ezeknek csak egy kis része kommunikatív megnyilvánulás. Azon is sokat tűnődtem már, hogy miért csapják hátra a fülüket az aggresszív megnyilvánulás előtt. Ez lehet valóban jelzés. Ha a "mindjárt harapok" üzenetre a másik fél meghátrál, akkor ez nagyon energiatakarékos megoldás, nem kell fáradtságos harcba kezdeni. Azt mondjuk erre, hogy a ló mindig előre "szól" ha nem tetszik neki valami. De nem tudom kizárni azt a lehetőséget sem, hogy a sunyítás egyszerűen csak azt a célt szolgálja, hogy a másik ne tudja leharapni olyan könnyen, ha küzdelemre kerül a sor. Végül pedig a két dolog nem zárja ki egymást, és nem kis feladat olyan etológiai kisérletet végezni, ami révén a kérdés eldönthető. Lám, elég sokat kell még tanulnunk, ha igazán "szót akarunk érteni" lovainkkal.