Magyar Lovaskultúra


2012-07-12 

"Lovagoljunk magyarul"

 

Nagyon megtetszett nekem Kun Péternek egyik írása. Elolvasható a lovasok.hu portálon. Ez a címe: Gondolatok a magyarországi lótartás és a lovaglás helyzetéről. Ebből az írásból kölcsönöztem a fenti címet: lovagoljunk magyarul. A cikk kapcsán eszembe jutott, hogy ideje honlapunk címét is megmagyarázni. Hogy mit értünk lovas kultúrán, arról már írtunk – mindjárt kezdetben. De hogy mi az, hogy magyar lovas kultúra, arról még nem szóltunk semmit.

Hát mitől is magyar a magyar? Mi az, hogy magyarul lovaglás? Kun Péter jó pár dolgot megemlít evvel kapcsolatban, s jó párat még hozzá lehetne tenni. De mielőtt ezekbe a részletekbe elmerülnék, próbáljuk meg a kérdés lényeget megragadni.

Nem tudom pontosan, micsoda történelmi okai vannak annak, hogy amikor gyakran kerékbe tört önazonosságunk jegyeit keressük, többnyire azzal kezdjük, hogy elhatárolódunk attól, ami idegen. Elutasítunk mindent, ami kívülről jön, még mielőtt megnéznénk, hogy jó-e vagy rossz. Csak hát történelmünk során annyiszor vált átjáróházzá ez az ország, s benne mi magunk se az égből pottyantunk ide, hanem jöttünk valahonnan – hogy ha elkezdünk a dolgok mélyére nézni, könnyen elfog a bizonytalanság, létezik-e egyáltalán bármi, ami eredendően a miénk. Azt gondolom – stílusosan szólva – hogy rosszul ülünk a lovon, amikor valaminek a magyarságát abban látjuk, hogy nem idegen. Ha találunk magunk körül valamit, ami jó, kedves vagy szép, annak őszintén örülhetünk, és még növelheti örömünket, ha másnál is megtalálható belőle valami. Édesmindegy, hogy mi vettük át, vagy mi adtuk át. Milyen őszinte öröm volt, amikor innen vagy négyezer kilométerre keletre a kirgizekkel közös szavakat találtunk: bicsak, kalpag, szakál. S mindketten csak megerősödtünk, nem hogy megfogyatkoztunk volna nemzeti mivoltunkban.

A következőkben tehát kísérletet teszek arra, hogy a megválaszoljam a kérdést, mikor lovagolunk magyarul; anélkül, hogy kényszeredetten elhatárolódnék bármely más nemzet lovas szokásaitól. Meghatározásom a következő: Képzeljük el, hogy népvándorlás vagy honfoglalás kori eleink föltámadnának, s meglátnának bennünket lovagolni. Magyarul akkor lovagolunk, ha ezt mondanák: "No, nem éltünk hiába, derék gyerekek ezek a köbükik, emberül megülik a lovat!" Ha viszont azt mondanák: "Honnan pottyantak ide ezek az elfajzott utódok, akik csak vonaglanak a szerencsétlen lovaikon?" – nos akkor nem lovaglunk magyarul, még ha száz világversenyt nyertünk – akkor se.

Tudom, nagyon szubjektív meghatározás ez – mert sajnos nem tudjuk életre kelteni az ősapákat. Kénytelenek vagyunk az érzéseinkre hagyatkozni – de ne bánjuk. Mert ez igenis érzés dolga. De attól, hogy érzés, nem kevésbé valóságos, mint a Pitagorasz tétel. Ülj fel a lovadra a lehető legkevesebb eszközzel, s vágj neki a világnak ungon-berken át addig, amíg azon nem kapod magad, hogy kiszakadtál az időből, és körös-körül nincs semmi más, csak a táj meg a ló. Akkor tettük meg az első lépést, hogy megtanuljunk magyarul lovagolni.

 

Tegyük fel most, hogy elfogadható választ találtunk a kérdésre, s kezdjük sorra venni a részleteket. Kiindulásként bátran támaszkodhatunk Kun Péter említett írására. Ebben a magyar lovaglás háromféle elemét említi. Szedjük rendbe őket.

Az egyik a tárgyi kultúra elemei: nyereg, ruha, kantár, kengyel, miegymás. Minden sportnak, így a lovaglásnak is megvannak a maga külső stílusjegyei, a lovaglásban ráadásul versenyzési szakáganként eltérő módon. A díjlovas vagy a western versenyző nemzetközi szokásokhoz igazodik külsőségekben is. Ez rendben is van, főleg ha a nemzetközi szinvonal a cél  - de a többiek? Vigyázzunk azonban, hogy a tárgyi elemek összeválogatásakor ne a régiek külsőségekben való utánzása legyen a cél.  Főleg ne az elképzelt külsőségekben. Az ősi formákat a célszerűség és az ösztönös erejű szépérzék alakította, nem valami utánzási kényszer. Ezeket a szempontokat kell nekünk is követni, vállalva hogy a változó idő, olykor azért a technikai haladás is nyomot hagy a tárgyakon.  

 

A magyarul való lovaglás második eleme a nyelv. A legegyszerűbb szó szerint idéznem Kun Pétert: " A lovasok ma már nem lentetnek, kocognak, ügetnek, felvágnak, vágtatnak a lovukkal, hanem trappolnak és galoppoznak." A nyelvi kultúra kérdése persze össze is függ a tárgyi kultúrával. A magyar hagyománytól idegen tárgyak eszközök egy részének ugyanis csak idgenből átvett neve van. Például a farmatringnak van magyar neve, a farszíj, de a martingálra hiába kerestem magyar szót. Merthogy a szügyellő és a farszíj gyakran fontos kelléke a pusztai vagy akár hegyi  lovaglásnak, de a martingál telejesen idegen tőle, sőt összeegyeztethetetlen vele.

 

És ezzel el is jutottunk a harmadik elemhez, magának a lovaglásnak a módjához. Ennek aztán igazán minden részletét a célszerűség szabja meg. És talán ez az, ahol a legnehezebb hűnek lenni a hagyományhoz. Mert ami ezer éve célszerű volt, az ott és akkor volt célszerű, s nem biztos, hogy ma is az. Mert a lovaglás célja, szerepe azért mégis más volt az ősök életében, mint a miénkben. Ezen a téren - ellentétben a tárgyi elemekről mondottaknak - helyt adnék némi utánzásnak, sőt mivel másra kevés lehetőség van - az elképzelt múlt utánzásának.  A lovas íjászat  felelevenedő gyakorlata nagyon izgalmas ebből a szempontból, de nem csak íjászatból állt az ősök élete. A lovas pásztorkodás gyakorlata is kipróbálható, és minden bizonnyal meglepő hasonlóságokra fog vezetni a western lovaglási stílussal. Hiszen mindkét esetben munkalovaglásról, állatterelésről van szó és a hasonlóságot a dolgok belső logikája s nem az utánzási mánia diktálja.

 

Tárgyi, nyelvi és lovagláskultúra  - ez a három elem adja a lovas kultúra karakterét, ez teszi magyarrá vagy másmilyenné.   Mai lovas kultúránkban békén és lekicsinylés nélkül  meg kell férnie egymás mellett sokféle gyakorlatnak, sokféle iránynak és megközelítésnek.  A sokféle közt olyannak is, amit a fenti sajátosan szubjektív meghatározás szerint magyarnak mondhatunk. De felelősek ezért az egyért vagyunk, hiszen ezt más rajtunk kívül nem művelheti.  Gazdagítsuk, gyakoroljuk, töltsük meg egyre több tartalommal.  Gondolkodjunk róla együtt s tegyünk érte közösen!


 

Vajon ez a kirgiz pásztorfiú "magyarul" lovagol?

Vajon ez a lovaglás tetszene az ősöknek? - Ne hamarkodjuk el a választ!

Kezdőlap > Írások > Lovagoljunk magyarul

2012-09-27

Öltözet

 

Kezdjük talán a tárgyi kultúráról való gondolkodást az öltözettel. A hagyományőrző rendezvényeket elég sokféle megoldással találkozunk, érdemes elgondolkoznunk egy kissé. Aki a huszárságig megy vissza, aránylag könnyű dolga van, hiszen az egykori huszárok öltözéke festményeken s múzeumokban föllelhető. Ha messzebb nézünk, nehezebb dolgunk van, mert a honfoglalás vagy a népvándorlás korából nem maradt fönn öltözék, csak csatok, gombok, ruhadíszek. Képek sem segítenek, legföljebb korabeli - nem is mindig trágyilagos leírásokra hagyatkozhatunk. Cseke Lajos barátunk nemcsak arra vállalkozik, hogy kikutassa, ami még kikutatható az Árpád-kori székely viseletből, hanem arra is, hogy az eredményt a mai lovas használat próbája alá vesse. Mert a múlt természetesen önmagában is érdekes, de igazán nagy súlya annak vanbelőle, ami máig kiállja  a gyakorlat próbáját. Az igények, a szükséglet változhatnak, hiszen ma már nem azért és nem úgy lovagolunk, ahogy ezer év előtt. Nincs okunk persze megvetni azt, ami a mai céloknak már nem felel meg, mert a maga idején és helyén lehetett nagyszerű. És jó tudni az ilyenekről is. De ugyanígy nincs okunk arra sem, hogy ne változtassunk azon, amit a múlt örökül hagyott ránk, ne formáljuk ésszerűen a magunk szükséglete szerint -  mindig a természetességet tartva szem előtt, s mindig megkeresve és  megőrizve azt a mi jó.

Íme tehát az első két darab Cseke Lajos szorgos kutatásának eredményéből - gyakorlati próba sikeréről majd beszámolunk:

 

 

Mejjes és süveg

Az öltözékről lásd másik írásunkat >>itt<<