Magyar Lovaskultúra


2012-09-03

 

Mire  kell a tanügetés?

 

  A napokban meglepve olvastam valahol, hogy a "hobby" lovasnak - nevezzük ezentúl magyarul kedvtelési lovasnak - nem kell tudnia tanügetni. Nem akarok senkit megbántani, senkinek rossz hírét kelteni, ezért szokásomtól eltérően nem közlöm a forrást.

Az írás egyébként még megkülönböztet amatőr és profi lovas kategóriát, és csak az utóbbinak kell tudnia szerinte önállóan, edző nélkül lovagolni.

Számomra ez egyenlő azzal a már máshol is fölbukkanó elvvel, hogy a kedvtelési lovast nem kell megtanítani lovagolni. Az csak járjon el az órákra, fizessen, de soha ne fejlődjön  odáig,  hogy képes legyen saját használatú lovára felülni, és erdőn-mezőn kedve szerint barangolni. (Hisz akkor esetleg nem vesz több órát, s oda az üzlet.)

  Térjünk azonban vissza a tanügetés kérdésére.  Már magát a kifejezést se szeretem. Bár nem ismerem az eredetét, minden bizonnyal a 19. század óta jöhetett használatba, megkülönböztetendő az angol ügetéstől, amit később könnyű ügetésnek neveztek. Az angol ügetés szó azonban jelzi, hogy ez a lovaglási mód korábban nem volt használatban, miként az ázsiai lovas népek - és mily csoda - az amerikai western ma se csinálja.

  Az ügetés eredeti, mondhatnám magyar formája tehát éppenséggel az, amit ma tanügetének neveznek, mintha ez csak valami tanulási célra volna való. De miért is kell ezt tudni? Aki nem tud így ügetni, nyilván  szőrén sem tud lovagolni, hiszen a kengyel nélküli könnyű ügetést bajos megtanulni nélküle. Azután aki nem tud ügetéskor beleülni a nyeregbe, hogyan ugratja be vágtába a lovat?  Hiszen ez éppen azzal kezdődik, hogy beleülünk a nyeregbe - minden klasszikus leírás szerint. Persze aki  nem lovagol önállóan, annak erre nincs szüksége, majd a vezető ló után ugyis beugrik a többi.

   A legnagyobb baj azonban az, hogy szerintem aki nem tud (tan)ügetni, az nem tudja  rendesen a  könnyű ügetést sem. Látok is annyi - amúgy képzettnek tűnő - lovast mindenféle rendezvényeken úgy  ugrándozni föl-le a lovon ügetés címén, hogy szinte beleszédül az ember. Miről van szó? Amikor az angol ügetést tanuljuk, ami  kezdőként egyáltalán nem tűnik könnyűnek, akkor általában teljesen fölállunk a nyeregben, s a következő fázisban nagyot huppanva esünk vissza. Ha ugyanis valaki nem emelkedik ki teljesen, akkor behajlított lábbal kell tartania magát.   Ez pedig - tekintettel arra, hogy a szokványos lovardai óra kétharmada ügetéssel telik - meglehetősen fárasztó. Idővel megtanulunk ugyan kellő ritmusban, és kellő rugalmassággal érkezni vissza a nyeregbe, s akkor már nem nő tyúkszem az alfelünkön minden lovaglás után. De marad a föl-alá ugrálás, mint a bab a fazékban. Azon túl, hogy ez csúnya, fárasztó, és a lónak se lehet nagy élmény, a legnagyobb baj ezzel az, hogy meglehetősen labilis helyzetet teremt. Ha a felső holtponton járunk, és épp akkor bármi kibillent az egyensúlyunkból, mondjuk megbotlik, vagy megugrik valamitől a ló,  akkor igen könnyen esés lehet a vége. Éppen az esetleg  kevésbé gyakorlott kedvtelési lovas van ilyenkor veszélyben.

  Mit segít ezen a tanügetés? Azzal, hogy a nyeregben megmaradás érdekében megtanuljuk ellazult csípővel fölvenni a ló hátának mozgását, azt is megtanuljuk, hogy ezt az energiát használjuk ki a nyeregből való kiemelkedésre, ahelyett, hogy lábizomzatunk fárasztó dolgoztatásával tennénk ugyanezt. Ez az egyetlen gazdaságos módja egyébként a szőrén való könnyű ügetésnek is, hiszen csupán térdünkre támaszkodva fölemelkedni csak a törzsünk egyidejű himbálásával lehetne.  Aki nem hiszi, próbálja meg álló lovon szőrén ülve fölemelni az üllepét a ló hátáról. Nagyon jó gyakorlat, ha azt kérjük a lovastól, hogy váltogassa a könnyű és a tanügetés olyan finom átmenettel, hogy szinte észre se lehessen venni. Rá fog érezni arra, hogy a ló hátának mozgását hogyan tudja kihasználni. Egyszerűen engedi egy kicsit "kidobni" magát a nyeregből, csak annyira, hogy a következő ütemre éppen visszaérjen. A jó könnyű ügetés - ha már egyáltalán szükség van rá - olyan, hogy szinte alig lehet észrevenni, csak annyira emelkedünk el a nyeregből, amennyi szükséges ahhoz, hogy a ló háta szabadon mozogjon alattunk.

  Marad még az az érv, amit a bevezetőben idézett írás hangoztat, hogy a tanügetést nehéz megtanulni, sok és rendszeres gyakorlás kell hozzá, amit csak a napi edzéseket vállaló profik képesek teljesíteni. Ennek hiányában viszont embernek és lónak kínszenvedés a nyeregben való folytonos rázkódás. Saját példám cáfolja ezt. Tény ugyan, hogy amíg különféle lovardákban vettem órákat, csakugyan nem tudtam rendesen megtanulni. Akkor jutottam át a holtpoton, amikor már régen oktató nélkül lovagolva rájöttem arra, hogy az egész lovaglás alapja nem a kényszeredetten fölvett szabályos testtartás, hanem  éppenséggel az izmaink ellazítása, ami minden jármódban lehetővé teszi a ló mozgásához való lehető legjobb alkalmazkodást. Az így ülj, úgy tartsd a kezed-lábad típusú utasítások helyett okosabb olyan játékos feladatokat adni a lovasnak, ami eltereli a figyelmét az ülésről, fölszabadult hangulatot teremt, s ez magától meghozza a szükséges lazaságot. Az viszont igaz, hogy ehhez olyan jól nevelt  ló kell, amelyik nem  bakolással reagál  a lovas  átmeneti ügyetlenségeire.   De ez amúgy is nélkülözhetetlen föltétel volna, s ebből talán még nagyobb a hiány, mint a jó oktatóból.

 

 

 

Kezdőlap > Írások >A lovasképzés nehézségei: Mit kell tudni a kedvtelési lovasnak?

A lovas oktatás, nevezetesen hogy ki kit és mire oktathat, örökzöld téma, és még sokáig az is marad. Általában felháborodott írásokat olvashatunk arról, hogy milyen alacsony nálunk a szinvonal, mennyire nincsenek követelmények szabva az oktatók számára. Ebben nagy az egyetértés, de ha megpróbálnánk összeszedni a követelményeket, akkor alighanem a különböző iskolák és stílusok képviselői hamar összevesznének. Hiszen még egy-egy szakágon belül is óriási ellentmondások vannak, köztiszteletben álló professzionális lovasok két mondaton belül saját maguknak képesek ellentmondani. Hát még ha nem szakágakról, hanem egyszerű kedvtelési lovasokról van szó, akiket nem érdekelnek a szakmai viták, "csak" lovagolni szeretnének. Most, amikor téma lett az iskolai lovasoktatás, kissé elrettenve gondolunk arra, mi lesz itt, ha ez a helyzet nem tisztul le valamennyire. Ha a lovas oktatásban a német katonai hagyományokon alapuló, eredeti értelmüket rég elvesztett szabályok lesznek az irányadók, akkor kevés gyereknek telik majd öröme a lovas órákban.

 A fenti kép lovasiskolai bérlovagló korunkból való.  Jó öt év alatt számos lovardában számtalan oktatóhoz volt szerencsénk. Köztük kettő volt, akihez ma is szivesen visszamennék tanulni.

Érdekes lehet mások számára, hogyan tanítgatjuk rokonainkat, akik úgy jönnek, hogy szeretik a lovakat, és szeretnének velük megismerkedni. Előszöris, sem a négyévest, sem a 40 évest nem ültetjük fel a fölnyergelt lóra. Együtt hozzuk fel a lovakat a legelőről, együtt kötjük fel a kötőféket, együtt pucoljuk meg őket, azután földről foglalkozunk velük, ahogy Sárffy Tamástól tanultuk, legalább 15-20 percet, utána szőrén kis gimnasztika, és a földi gyakorlatokat ismételjük lóhátról:  eleje-, hátulja körüli fordulatok, oldal járás, megállás, hátra léptetés  (ezt pl.  Istenes Csillától tanultuk). A gimnasztikát az általam elvégzett gyógytorna-tanfolyam gyakorlataiból vesszük, van felnőtt és gyerek "blokk" is, azért jók, mert a gyerek az indiános szöveg kapcsán észre sem veszi, hogy elengedett kézzel íjazó  mozdulatokat végez a lovon. Szoktam még kérni térdelést, esetleg fölállást, hátrafelé irányban ülést, és így irányítást. Nem is olyan könnyű - de a 12 éves unokaöcsénk jól megcsinálja!  Aztán szőrén kisétálunk terepre. Én még sosem mondtam, hogy így, vagy úgy tartsa a derekát, a vállát, a csípőjét. Viszont labdázunk, meg kidobósozunk a pályán, és szőrén föl, meg leugranak a lóról, ha leesik a labda. Szinte észrevétlenül tanulnak ülés biztonságot, szár nélküli lovaglást.

Margit   

Igen. A  lovaglás tanulásnak is teljesen naturálisnak (természetesnek, magától értetődőnek) kell lennie és ami még ennél is fontosabb az első lóra szállásnak (nyers csikó) is. Nincs más helyes út.

Molnár Attila

 

Hozzászólások

A  képek illusztrálják Margit szavait. A legkisebbek a legkisebb félelem nélkül ülnek a lovon, a felnőtt még feszült, de már mosolyog. Érdemes összehasonlítani ezeket a képeket a bal felső képpel!

Szia Margit!
Amit leírtál - telitalálat! Szerintem a honlapra is mindenképpen fel kellene tenni (persze egy kicsit kifejtve vagy utalással a honlapon lévő más helyeken található gyakorlatokra)!
Ha a gyermek-lovagoltatók ilyen gyakorlatokkal kezdenék a táborokat, szerintem minden gyermeknek fülig érne a szája. És kell ennél több?

Szűcs Antal!

 

 

 

Megfogadtuk Szűcs Antal tanácsát és föltettük Margit levelét  a honlapra. Margit pedig elhatározta, hogy elkezdi rendszerbe foglalni a tapasztalásainkat. Erre már én is gondoltam, sőt Kinga lányunk is ilyesmin töri a fejét.

De Monár Attila barátunknak is igaza van, a természetesség pótolhatatlan, és a természetességet nem lehet rendszerezni. Ez a baj talán minden szisztémával, amiből annyi sok van, már nemcsak Amerikában, hanem egyre több itthon is. Szerencsére nekünk nem kell márkavédjegyet csinálni magunkból, maradhatunk azok, amik vagyunk, egyszerű lovasok.