Magyar Lovaskultúra


2013-01-20

 

Tévutak hajnala - Wilhelm Müseler

 

 

Gyűjtögető életmódot folytatok, az Interneten legalábbis. Így aztán a számítógépemen szépen sorjáznak az ismeretlen forrásból származó dokumentumok, amiket valamikor, valahonnan letöltöttem, s ma már eredeti helyükön föl se lelhetők.

Ezek közt van egy kis könyvecske, Wilhelm Müseler Lovaglástan (Reitlehre) című írása. Sem a kiadó, sem a fordító, sem a megjelenés semmilyen adata a gépemen található pdf dokumentumból nem állapítható meg. Ennyire bizonytalan eredetű forrásra nem illik hivatozni. (Azóta megszereztem A lovasoktatás kézikönyve című könyvét, s kiderült, hogy ugyan arról van szó. Ezek szerint valaki digitalizálta és föltette az Internetre.)

 

Érdekessége okán azonban érdemes foglalkoznunk ezzel az írással. Müseler elvei ugyanis a klasszikus, nálunk „angol”-nak nevezett, valójában inkább német lovaglásban gyökereznek, annak számos nehezen érthető problémáját megvilágítják, sok tekintetben viszont túl is lépnek azon, és azoknak is kedvesek, akiknek fönntartásaik vannak a germán lovaglással kapcsolatban.

Mindjárt az első: a helyes üléssel kapcsolatban Müseler megállapításai nagyon hasonlóak ahhoz, amit Széchényi Dénes fejt ki az Adalékok a lovaglás tanításához című írásában. Müseler szerint helytelen a kezdő lovast valamely meghatározott testtartás fölvételére utasítani, még a helyes tartást mutató rajzokat és leírásokat is nehezményezi, mert mindez véleménye szerint azt eredményezi, hogy a lovas mereven fog ülni a lovon, hiszen aktívan használja az izmait a kívánt pozíció fölvételéhez. Ráadásul Müseler szerint a helyes ülés nem külalak, nem egy meghatározott pozíció kérdése. Csupán két dolgot tart fontosnak. Az egyik, hogy a lovas kényelmesen, ellazultan üljön, a másik, hogy súlypontja a ló súlypontjával egy vonalba essen. Azt, hogy ez mikor áll fönn, nem a külső szemlélő tudja legjobban megítélni, hanem éppenséggel maga a lovas. Ha tehát a lovas megkérdezi, hogy jól ülök-e a lovon, az oktatónak, ahelyett, hogy bármilyen utasítást adna, vissza kell kérdeznie, hogy kényelmesnek találja-e saját ülését, érez-e valahol feszülést a testében stb.

A másik fontos tétel ugyanezt fejti ki a ló vonatkozásában. Müseler helyteleníti ugyanis, hogy a lovat különféle eszközökkel hozzuk az általunk helyesnek vélt testtartásba, mert nem a külalakot kell fontosnak tartanunk, hanem azt, hogy a ló megtalálja azt az egyensúlyi helyzetet, ami a harmonikus lovaglás föltétele. Ebből következik, hogy Müseler elutastíja a rollkurt, más néven hyperflexiót, vagyis azt, hogy a ló nyaka annyira meg legyen hajlítva, hogy homloksíkja a függőleges mögé kerül.

Müseler a díjlovas könyvek sokszor nehezen érthető fogalmai közül néhányat elég jól elmagyaráz. Ilyen például a nála központi szerepet játszó „meghúzom a derekamat” kifejezés. Müseler szerint ez egy olyan mozdulat, amikor az ágyéki gerincszakaszt az alaphelyzetéből (amely enyhén hátrafelé ívelt állapotot jelent) előrefelé hajlítjuk, aminek következtében a medence előrefelé mozdul úgy, hogy az eleje fölfelé, hátulja lefelé billen. Ezt egyébként egy széken ülve könnyen kipróbálhatjuk, ha kezünket a medencecsont felső peremére téve derekunkat megpróbáljuk előre-hátra mozgatni úgy, hogy közben a vállaink helyben maradnak. Müseler szerint ez az a mozdulat, amivel a gyerekek a hintát hajtják, ez azonban nem igaz. Ott ugyanis a súlypont áthelyezése a lényeg, aminek érdekében a vállunkat előre-hátra a lehető legjobban igyekszünk kimozdítani.

Vannak a könyvben számomra nehezen elfogadható állítások is. Viszont megértettem belőle – ha nem is tartom elfogadhatónak – hogy a díjlovasok miért vannak meggyőződve arról, hogy a ló fölvételekor (megállítás, vagy alacsonyabb jármódba vétel) lábukkal előre kell hajtani a lovat. Müseler szerint ez ugyanis úgy történik, hogy a szárakat nem húzzuk hátra, hanem csak kitartjuk, és a kitartott zablába belehajtjuk a lovat. Nos, ha valaki azt mondja nekem, hogy a lovasnak erre az érzésre kell törekednie, talán még el is fogadnám egyfajta megközelítésnek. Világosan látnunk kell azonban, hogy fizikai képtelenségről van szó. A kitartott zablába való belehajtás csak akkor működhetne, ha a földön állva tartanánk a szárakat. Mivel azonban a lovas együtt mozog a lóval, Kinga lányom találó megjegyzése szerint az egész ötlet olyan, mint amikor Münchausen báró a saját hajánál fogva emeli föl magát. Ebben a kérdésben tehát továbbra is Philippe Karl megközelítését találom mérvadónak, aki szerint nem okos dolog egyszerre nyomni a gázt meg a féket. Ez persze nem azt jelenti, hogy a ló megállítása a szárak esztelen húzogatásával történik. Sőt éppenséggel cél a szárak használatának minimalizálása, lehetőleg teljes mellőzése. Ebben azonban elsődleges szerepe saját mozgásunk lelállításának, izmaink ellazításának van. Második a „cicahát”, vagyis derekunk ellazításával történő enyhe testsúly hátra helyezés. A harmadik valóban a lábak rázárása, de nem a hevederen, hanem előrébb, a válltájékon (a térdek nyomásának fokozásával), és csak a negyedik fokozat a szárak finom fölvétele. (Erősebb szárhúzás már csak féloldalasan történjen, vagyis ha kell, a lovat körre fogjuk, de ez már vészforgatókönyv.)

 

Az írás összeségében alapvetően jó szemléletről és árnyalt gondolkodásról tesz tanuságot, bár a "derékmeghúzás" fontosságát szinte fixaidea szerűen hatjogatja, miközben egyébként sokszor tiltakozik a leegyszerűsített megközelítések ellen.  

 

A könyv kultúrtörténeti érdekessége abban áll, hogy annak a folyamatnak a kezdetét mutatja, amelyet később Philippe Karl a modern díjlovaglás tévútjának (Irrwege der modernen Dressur) nevez. Még elég árnyalt, de már nem teljesen átgondolt.

A medence mozgása a "derék meghúzása" során.

(a medence rajza a  kepalkotas.blog.hu ábrája alapján készült)

Wilhelm Müseler 1887-ben született Berlinben, 1952-ben húnyt el Göttingenben. Lovas katonai kiképzésben részesült, az 1916-os olimpiára készült volna mint díjugrató, a világháború miatt azonban erre nem került sor. Széchenyi Dénes sorsával rokonítja, hogy a huszas évektől neki is egészségi okokból föl kellett adnia az aktív lovaglást.

Reitlehre című könyvét 1933-ban írta. Magyar nyelven a lovasoktatás kézikönyve címen jelent meg.

Kezdőlap > Írások >A lovasképzés nehézségei: Tévutak hajnala

2015-09-21

 

Müselert és könyvét illetően itt olvasható álláspontomat fölül kell vizsgálnom. Ennek több oka is van. Egyrészt sokmintdent másként látok és gondolok azóta. Másrészt Zerinváry Szilárd fölhívta figyelmemet, hogy Müseler könyvének van egy régebbi magyar fordítása, amely Szerdahelyi Tibor örkénytábori lovastól származik, amelyik jobb, mint az új kiadás, ráadásul a fordító jegyzeteivel ellátva jelent meg. Némi anyagi áldozat árán sikerült ehhez is hozzájutnom digitalizát változatban.   Egyébként a könyvnek német nyelven rengeteg kiadása jelent meg, még Müseler életében is. Halála után is átdolgozták, a "Lovasoktatás kézikönyve" a 46. kiadás alapján készült fordítás. Hogy ez pontosan mikori, azt nem tudom, de már a 44. kiadás is 1981-es. Nem a fodítás hibája tehát, ha ez a könyv jelentősen különbözik a korábbiaktól.  Nem tartom se helyesnek, se korrektnek, ha a szerző halál után bárki is a szövegen vagy az ábranyagon változtat (mindkettő megtörtént), viszont nagyon szükséges, hogy régi műveket jegyzetekkel ellátva jelentessenek meg időről-időre, amelyek a mai ismeretek és mai körülmények fényében mutatják be az elődök gontolatait.

Szóval ez az oldal - remélem hamarosan - átdolgozásra fog kerülni.