Magyar Lovaskultúra


  2015-03-17

Hatások, jelek

 

A jelek tudományával a filozófia egyik nem túl régi ága, a szemiotika foglalkozik. Művelői közt tudhatjuk a magyar származású Sebők Tamást, vagy az íróként jól ismert Umberto Ecot. A jeltan azt vizsgálja, mitől válik jellé valami, miért hordoz jelentést, hogyan hozzuk létre és hogyan értelmezzük a jeleket. Egészen egyszerű dolgokra is gondolhatunk. Például egy kiránduló csoport útelágazáshoz érve jelezni szeretné a társaság lemaradt részének, hogy merre mennek tovább. Kézenfekvő megoldás, hogy botokból vagy kövekből nyilat raknak ki az útra, amely a helyes irányt mutatja. A később érkezőknek bizonyára föltűnik a kirakott jel, és minden nehézség nélkül értelmezni tudják akkor is, ha előzetesen nem beszélték meg a dolgot. Azonnal észreveszik, hogy a kövek vagy botok nem véletlenül pottyantak pont úgy az útra, és könnyen kitalálják, hogy miért került oda. Ez az embereknek a szimbólumok, jelek iránti érzékenységéből adódik, amely a barlangrajzok óta kíséri az emberi kultúra fejlődését, s vált az egyik olyan fontos tényezővé, amely az embert az állatvilágtól kiemelte. Az állatok számára a fenti példában említett jel semmit se mond. Egy ló, vagy gazdáját kereső eltévedt kutya aligha igazodna el ennek alapján. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lehetne megtanítani az állatok számára azt, hogy tetszőleges jelre bármilyen általunk kívánt viselkedést produkáljanak. De a jelek feldolgozása az állat esetében egészen más módon történik, mint az ember esetében. Az állatokat ugyanis a jelekre külön-külön meg kell tanítani, mivel általánosítási képességük korlátozottabb, mint az emberé. Az emberi nyelvhez hasonlóan szabadon kombinálható jelrendszer értelmezésére nem képesek. A jelekre való megtanításuk két, aránylag egyszerű mechanizmusra épül, a társításra és az operáns kondicionálásra. Ha például egy lovász minden zaboltatás előtt sapkát húz a fejére a lovak társítás révén hamar megtanulják, hogy a sapka az etetést „jelenti”, és láttára rögvest lelkesen követelni fogják a járandóságukat. Az operáns kondicionálás ettől annyiban különbözik, hogy valamilyen jelre az állattól meghatározott reakciót várunk, és ha megkapjuk, akkor pozitív vagy negatív megerősítést alkalmazunk. Így lehet megtanítani a lovat pl. arra, hogy ha répát lát a kezünkben, vagy akár csak a „Kér!” felszólításra, egyik mellső lábát megemelve „kérje” az ételt. Ezeknek az egyszerű elemeknek a következetes alkalmazásával szinte bármire megtaníthatjuk lovunkat, amit egyáltalán képes megtenni. Elérhetjük például, hogy ha bal füle tövét megvakarjuk, akkor ugorjon vágtába. Azt azonban nem igazán hihetjük, hogy az ilyen ló számára a bal fül vakarása azt „jelenti” hogy „vágta”. Pusztán arról van szó, hogy az adott ingerhez azt a mozgásformát társítja, amit mi vágtának nevezünk. Igaz, a modern etológiai kutatások egyre másra döntögetik azokat a vélt határokat, amiket az emberi és az állati elme közti különbségként korábban számon tartottunk. De épp a szimbólumok terén megfigyelhető jelentős különbséget bizonyítja, hogy a legfejlettebb főemlősöket sem sikerült megtanítani figuratív rajzok készítésére vagy arra, hogy szavaknak megfeleltetett szimbólumokból mondatként értelmezhető sorozatot rakjanak össze. Egy kör, benne két pont, közöttük egy vonás, ez alatt egy rá merőleges vonal a mi számunkra egy emberi arcot jelent – az épp hogy beszélni tudó kisgyermek is fölismeri, holott elég erős absztrakcióról van szó. Innen az is világos, hogy bár Leonardo önarcképe kétségkívül sokkal élethűbb, fölismerése mégiscsak absztrakciós képességet igényel. Ráadásul a jelek és a jelentés közötti kapcsolat az ember számára nagyon erős, néha szinte egyenlőnek tekintjük őket. Ha például egy fényképen valakinek kiszúrják a szemét, úgy érezzük, hogy azt az embert érte sérelem, akiről a fénykép készült, pedig csak egy darab papírosról van szó.

Az állatokkal való kommunikáció során tudatosítanunk kell magunkban, hogy az ember által alkotott szimbólumok az állatok számára nem hordoznak közvetlenül jelentést. A lovunk nem fog megsértődni, ha a szeme láttára összetépjük a róla készült fényképet. Mindez persze nem azt jelenti, hogy ne lenne meg a saját jelrendszerük.

Amikor a lovakkal való kommunikáció kapcsán „testbeszédről” vagy a „lovak nyelvén történő kommunikációról” hallunk, akkor tisztában kell lennünk azzal, hogy ezek nagyon antropomorf, vagyis emberi ésszel megalkotott kifejezések, szigorúan véve nem is helyesek. Ahhoz, hogy egy jelrendszert nyelvnek nevezhessünk, ahhoz legalábbis állító és tagadó kijelentéseket, netán kérdéseket kellene tudnunk megfogalmazni – ilyesmiről pedig nincs szó ezekben az esetekben.

Nem tudom, ki használta először a „segítségek” kifejezést azokra a jelekre, amelyekkel lovaglás közben a szándékunkat közöljük a lóval. A magam részéről nem szeretem ezt a kifejezést, egyrészt mert azt sejteti, minta a lónak segítségre volna szüksége ahhoz, hogy elinduljon, kanyarodjon vagy megálljon – holott mindezeket mindenféle segítség nélkül képes megtenni. Másrészt az a sejtésem, hogy a „segítség” szót a keményebb jelzések durvaságának elkendőzésére találták ki (pl. „pálcasegítség”). De jobb esetben is csak arra, hogy a lovasokban tudatosítsák, hogy az eszközök nem durváskodásra valók. Ez utóbbi szempontból is jobb volna jelekről beszélni (pálca-jel). Hiszen világos, hogy a jel nem fizikai hatást idéz elő, hanem a kommunikációs partner meghatározott aktív cselekvését.

És így el is érkeztünk ahhoz a kérdéshez, hogy mi módon tudjuk a legkönnyebben és leghatásosabban kialakítani a lovagláshoz szükséges jelrendszerünket. Hiszen azt mondtuk, hogy bármilyen jelhez bármilyen kívánt reakció társítható. Mégsem szokás úgy lovagolni, hogy a bal fül vakarásával késztetjük vágtára a lovunkat. S bár többféle lovas irányzatban többféle „nyelvjárás” létezik, az alapvető jelzések azért korokon és kultúrákon átívelve nagyjából mégis azonosak. Ez pedig arra utal, hogy az általánosan elterjedt jelzések évszázadok tapasztalatából, természetes módon alakultak ki.

Sokan azt vallják, hogy azok a jelzések természetesek, amelyek a lovak egymás közötti kommunikációján alapulnak. Csakhogy mi, emberek, több okból sem vehetünk igazán részt ebben a kommunikációban. Egyrészt anatómiai felépítésünk sem alkalmas rá (például nem tudjuk hátracsapni a füleinket). Másrészt a lovak egymás közt olykor erős jeleket használnak, összerúgnak, harapdálják egymást. Még Sándor Móricról is csak azt jegyezték föl, hogy gyerekkorában visszaharapott a kutyája fülébe, amikor az megharapta őt. De hogy valaki a lovát harapdálta volna, olyanról nem hallottam. Végül pedig azt hiszem, még mindig nem ismerjük eléggé pontosan a lovak egymás közötti kommunikációs rendszerét ahhoz, hogy igazán tudnánk „az ő nyelvükön” társalogni, s még az is könnyen lehet, hogy ennek a „nyelvnek” nincsenek is olyan szavai, amire nekünk szükségünk lehet, mondjuk egy „farat be” gyakorlat kivitelezéséhez.

Persze ettől még törekedhetünk arra, hogy a jelrendszerünket a lovak számára valamilyen módon természetes elemekből építsük fel. S ennek kézenfekvő módja lehet, hogy először egyszerű mechanikai hatásokra építsünk. Ehhez persze meg kell tanítanunk a nyers lovat arra, hogy engedjen a nyomásnak – ez azonban könnyen elérhető. A kiképzés során aztán arra törekszünk, hogy a mechanikus hatást egyre inkább finomítsuk, könnyed, alig érzékelhető jelekké szelídítsük, vagy éppen a mechanikus hatást vizuális ingerrel helyettesítsük. Ekkor a lovas akár a puszta tekintetével is képes hatni a lóra, behívni vagy éppen elküldeni.

Az operáns kondicionálás és társítás révén elég könnyen elérhető tehát, hogy a ló „megértse” a lovas szándékát. Sokkal nehezebb elérni, hogy minden körülmények között hajlandó is legyen megtenni, amit kívánunk tőle, ha pedig képességeit meghaladó dolgot várunk tőle, nyilvánvaló, hogy nem fogja teljesíteni. De ez már az együttműködés kérdésköre. Noha szabadságunk van abban, hogy milyen jelrendszert alakítunk ki, a kézenfekvő és talán a legkevesebb erőltetést igénylő megoldás az, ha olyan jeleket használunk, amelyek a ló mozgásának mechanikáját figyelembe veszik, s a kezdeti fizikai hatásokat – például az egyensúly változásait – fokozatosan finom jelekké szelídítjük.

Van azonban a lóval való kommunikációnak egy másik rétege is. Ha azt mondjuk, hogy – legalábbis mai tudásunk szerint – a lovak szimbólumok iránti érzékenysége messze elmarad az emberétől, akkor azt is el kell mondanunk, hogy bizonyos – gyakran nem tudatosuló – jelzéseink iránt sokkal érzékenyebbek akár az embereknél is. Például nagyon pontosan érzékelik érzelmi állapotunkat, összeszedettségünket, határozottságunkat vagy éppen határozatlanságunkat. Ilyen téren becsapni sem igen tudjuk őket. Ez se eléggé föltárt terület, így nem tudjuk pontosan, hogy ez a fajta kommunikáció hogyan működik, milyen jelek közvetítik számukra belső lelki-érzelmi állapotunk változásait. De jó okunk van azt gondolni, hogy a tudatos kommunikáció, vagyis szándékaink közlésének sikere vagy kudarca sokszor attól függ, hogy tudatos és tudattalan jelzéseink összhangban vannak-e. Ha a ló bizonytalanságunkat, félelmünket érzékeli, semmiféle kommunikációs technikával nem nem fogjuk tudni rábírni, hogy olyasmiben kövesse szándékunkat, amit például ő egyébként veszélyesnek talál. Volt például dolgom olyan lóval, amelyik bár nyereg alatt rendesen működött, szőrén ülve nem volt hajlandó vágtázni velem. Sokáig nem értettem a dolgot, míg végül egyetlen lehetséges magyarázatként azt kellett gondolnom, hogy a ló érzékelte azt a kis bizonytalanságot, amit akkoriban még a szőrén ülés számomra jelentett. Hiába adtam tehát ugyanazokat a jeleket, amelyek nyeregben működtek, a bizonytalanság és a vele járó egész kevés szorongás arra késztette a lovat, hogy ne vegye komolyan a jelzéseimet. De ilyen eset az is, amikor a ló ijedtében megugrik, a lovas pedig a leeséstől való félelmében teljes erőből húzza a szárat, hogy megállásra bírja a lovat. A szár azt mondja „Állj!”, de a lovas félelme azt mondja a lónak: „Meneküljünk!” Ilyen helyzetekben kulcsfontosságú, hogy megértsük a ló és az ember gondolkodása közti különbséget. Ha embermód közelítünk a kérdéshez, akkor azt gondoljuk, hogy az ilyen ló makacs, gonosz, megátalkodott vagy rosszindulatú. Hiszen „szándékosan” szegül ellen az akaratunknak. Pedig csak arról van szó, hogy a tanított jelrendszerben mást közlünk, mint abban, amit a ló tanítás nélkül kiolvas belőlünk. Nem kell csodálkoznunk azon, hogy a tanult jelek gyengébben hatnak, mint az ösztönösek.

Természetesen ahhoz, hogy valaki jó lovas legyen, nem kell a jeltudomány professzorává válnia. De úgy gondolom, hogy a lovaglás körül jelentkező problémák jelentős része kommunikációs természetű, és épp azzal van összefüggésben, hogy nem vesszük figyelembe az állatok jelekhez való viszonyának a miénktől nagyon eltérő sajátosságait. Persze van akinek az empátia segít áthidalni a különbséget, van akinek azonban szüksége van arra, hogy megpróbálja megérteni a dolgot. Igaz, azt, hogy mi van egy ló fejében, valószínűleg sose fogjuk tudni pontosan megtudni. De minél jobban törekszünk rá, annál kevesebb gondunk lesz lovaglás közben.

Kezdőlap > Írások > A lovasképzés nehézségei: Hatások, jelek