Magyar Lovaskultúra


Kezdőlap > Írások >A lovasképzés nehézségei: A lovas akarata

2012-09-29

A lovas akarata és a megvilágosulás

 

 

Tapasztalásom szerint még a természetes lovasképzés különböző iskolái sem foglalkoznak igazán a lovas jellemének, lelki - szellemi hozzáállásának fejlesztésével. A legelterjedtebb gyakorlat szerint a ló- és lovasképzés kizárólag a testi képzésre irányul: hogyan járjon a ló,  hogyan üljön a lovas, hogyan tartsa kezét lábát. A természetes lókiképzés - és korábban számos kiváló lovas, Xenophontól Balassa Konstatnig, ugyan fölfedezte, hogy a lovat nemcsak képezni és edzeni, hanem szelidíteni is kell. De ha a lóra vonatkozóan törekszünk egyfajta pszihés állapot elérésére, nem kellene ugyanerre a lovassal kapcsolatban is törekednünk? Ha elvárjuk, hogy a ló számunkra kedvező módon viszonyuljon az emberhez, sőt a környezetében előforduló jelenségekhez (pl. ne ijedezzen mindentől), nem kellene-e azzal is fogalkoznunk, hogy a lovasnak is megfelelő módon kell a lóhoz, sőt a környezethez viszonyulnia?

Meggyőződésem szerint a XXI. században - éppen mivel a családi és iskolai nevelés sok tekintetben nehéz vagy éppen válságos helyzetbe került - a lovasképzésnek  a lovasok érzelmi, akarati és értelmi - sőt szellemi - nevelésére is kell terjednie.

 

A következőkben ennek a problémának egyetlen szeletét, a lovas akaratának kérdését szeretném átgondolni. Először azt a folyamatot próbálom fölvázolni, ami bennem - bennünk ment végbe a lovaglás tanulása közben. Később ennek és mások tapasztalatai  nyomán talán egy lovas képzési program is megfogalmazható lesz. Hogy miről is beszélek, világosabb lesz, ha lépésekbe szedve elmondom a dolgot.  A következőkben a harmadik személyű megfogalmazásokban is magamról beszélek:

 

1. Az mikor valaki először ül lóra, nagyon zavaros benyomásai keletkeznek, és akarata körülbelül addig terjed, hogy szeretné megúszni a dolgot nagyobb baj nélkül. Kicsit később már azt is szeretné, ha térdét és üllepét nem törné föl véresre.

 

2.  Amint ezeken az első megrázkódtatásokon túl van, és nem ment el a kedve örökre a lovaglástól, elkezd célokat tűzni maga elé. "Ma vágtázni akarok", "ma ki akarok menni terepre", "gyakorolni akarom a tanügetést" stb. Ezek az akarások ambíciózusak és teljesen általánosak. A pontos kivitelezésről, a hol, mikor, mennyit és hogyan kérdéseiről nem szólnak. Ez a tanulásnak egy igen nehéz szakasza, mert a lovak ezekkel az általános szándékokkal egyszerűen nem tudnak mit kezdeni - nekik csak a konkrét világ létezik. A viszonylagos sikerek jobbára annak köszönhetők, hogy bár a lovas "önállóan" lovagol, a pálya közepén ott áll az oktató, és az "ügetés -könnyű ügetés" vagy "rövid saroknál vágta" vezényszóra a derék iskolalovak automataként váltanak a megfelelő jármódba.

Ebből a korszakból való egy történet, ami nagyon mélyen megmaradt bennem. Úgy esett, hogy egyszercsak oktató nélkül maradtunk, és félbértartóként lovagolhattunk a magunk szakállára és kárára. Egy alkalommal feleségemnek sehogyan sem sikerült kinn tartani a lovát a járáson, a kis kanca örökké behúzott a pálya közepére. Tehetetlen düh kezde elfogni, s igazából egyikünk se tudta mit is kellene csinálni. "Ez a ló kezelhetetlen, nem arra megy, amerre irányítom" - "Miért, mit akarsz csinálni? " kérdezte a lányom - "Ki akarom vinni a járásra" - "Jó de pontosan hova? "  - "Hát oda!"  -mondta dühödten a feleségem, rámutatva a pálya szélének egy bizonyos pontjára.  Mire a lovacska szó nélkül elindult, és pontosan a mutatott helyen elérte a járást.

 

3. Az ilyen élmények kapcsán rájön az ember, hogy a lovaglás kulcsa az akarat pontossága. Tanítják ugyan, hogy akadályon való áthaladáskor nézzünk az akadályon túlra, de ez megint a testi képzés csupán. Sehol nem tanítják, hogy nem a nézés a lényeg, hanem az akarat pontossága. Nem elég általában vágtázni akarni.  Azt kell határozottan akarni, hogy pont azon a ponton ugorjon vágtába a ló, amit kinéztünk, s azon a nyomvonalon haladjon, amit elterveztünk. Ez rendben is van, mindaddig, amíg a lónak nincs más, a miénkkel ellenkező akarata. Ha neki amúgy mindegy, hajlandó alávetni magát a mi akaratunknak. Mihelyst azonban valami fontosabb adódik, pl. "minél előbb hazaérni, mert vár a vacsora" vagy "azonnal odamenni a többiekhez, mert azok ott legelnek", vagy csak egyszerűen túl kockázatosnak tűnik, amit kérünk tőle - nos akkor azonnal képes fölmondani az együttműködést.  - Amit a lovasiskolákban ezzel kapcsolatban megtanulhatunk, az megint csak testi vonatkozású, mondhatnók technikai megoldás: "Engedd, hogy válasszon, de tedd kényelmetlenné számára a nem kívánatos választást". (Rosszabb esetben: "verj oda a pálcával a büdösnek") S hogy mit kezdjek eközben magammal, a saját akaratommal - arról nem szól semmi.  Idővel a gyakorlat, s az adott ló személyiségének ismerete segít kezelni ezeket a helyzeteket.  De a lényegi megoldás nem bontakozik ki.

 

4. Egy nagy lépés tovább, amikor rájövünk, hogy nemcsak az akarat pontossága számít. Úgy kell akarni, ahogy egy másik ló akar. Ha egy ló el akarja érni, hogy a ménes vágtasson el valamerre, akkor ezt úgy csinálja, hogy elkezd vágtázni az adott irányba. Vagy hajtja ezzel maga előtt a többieket, vagy egyszerűen követik őt - de  a lényeg, hogy maga is maradéktalanul azonosul azzal, amit a többiektől kíván. Az ember - a lovas - azonban bonyolultabb lelki szerkezet, mint egy ló. Előfordulhat, hogy akar (szeretne?) ugyan vágtázni, de legalább annyira fél is tőle, vagy csak egyszerűen nem hiszi el, hogy sikerülni fog. Ekkor nem tud teljes lényével azonosulni a saját akaratával - a ló pedig ezt megérzi, s ha ehhez a legkisebb technikai pontatlanság is társul, akkor nem fog vágtába ugrani, nem hisz a kapott jeleknek, mert a lovas "veséjébe lát".  Amikor azonban sikerül teljesen azonosulni saját akaratunkkal, s bonyolult lelki gépezetünk egyetlen fogaskereke sem áll ellent, akkor látványos változás következik be.  A lovas jelzései rengeteget finomulnak. Fölöslegessé válik a pálca, nem rugdaljuk többé a ló oldalát, és föl tudjuk venni a lovat szár nélkül, egyszerűen saját mozgási enegriánk takarékra tételével. Ugyanekkor a lovas maga is szelíddé válik, eltűnik az a düh, ami a fönt leírt második fázisban sokszor elfogja az embert.

 

5.  Sok-sok gyakorlás, fáradság és csiszolódás után bekövetkezik néha egy-egy pillanatban az a lelki állapot, amiről a bal oldali sávban olvasható írások szólnak. Amikor úgy megy ki az ember a lovardába, hogy sem általános, sem konkrét szándéka, akarata, célja nincsen. Vagy amikor eljutunk abba az állapotba, hogy a lóra bízzuk a dolgokat. Minden becsületes lovasisokali oktató fölháborodik azon, ha a jármódot nem a lovas, hanem a ló választja meg. Ez ugye a lovas alapfokú képzettségének hiányában fordulhat csak elő, és az elrohanás rémképét hordozza magában.  Nos egyszer - közel tíz évi lovaglás után - egy tereplovaglás alkalmával egy domboldalhoz érve úgy döntöttem, hogy a lóra bízom a jármód megválasztását. Miért is kellene mindennek úgy lennie, ahogy én gondolom?  Mért ne lehetne valami egyszer úgy, ahogy neki jó? Ha társak, ha barátok vagyunk, mindig nekem szabad csak diktálni? A lovak szeretnek hamar túl lenni az emelkedőn, s mi sem természetesebb, minthogy a szabad száron hagyott  ló pár lépésnyi ügetés után vágtába ugrott.  Könnyed, csöppet sem rohanós, nyugodt vágtába, amiből a dombtetőre érve egy láthatatlan mozdulattal föl lehetett venni lépésbe.

"Amikor a lovad puszta jelenléte a teljesség érzésével tölt el, és már nem égsz a vágytól, hogy fölülj a ló hátára – na akkor jött el az ideje, hogy fölülj. "

 

A lovasképzés az akarat iskolája is. A bizonytalan, rosszul körvonalazott szándék, az elgondolások pongyolasága rossz az embernek, rossz a lónak is.

 

A képzés során meg kell tanulnunk akaratunknak pontos alakot adni. Alighanem - bár ebben semmi tapasztalatom nincs - mindenféle versenyzés kulcsa a miliméter pontossággal kidolgozott akarat, amit persze a gyakorlott test pontos mozdulatokkal követ.

Mindaddig azonban, amíg acélos akarattal ülünk a lovon, számítani lehet arra, hogy ő is megacélozza a saját akaratát.

 

S aztán jön a  "megvilágosodás" pillanata, amikor minden akaratunk, igyekezetünk, gyakorlottságunk föloldódik valami harmóniában, s ekkor meglepetten vesszük észre, hogy ugyanebben a pillanatban a ló "csökönyössége" is föloldódik ugyanebben a harmóniában, s a helyébe a tökéletes együttműködés lép.

 

Véleményem szerint  a lovasképzésnek végig kellene vezetni a tanulókat ezeken a fokozatokon. Mert a negyedik lépcsőfok akarat-nélkülisége, meg az első lépcsőfokok akarattalansága nem ugyanaz.  Sosem fog megvilágosulni az, aki sose törekedett rá, hanem csak az, aki túljutott a törekedésen.

 

Ha az oktató nem gondolja át ezeket a fokozatokat, legjobb szándéka ellenére is rossz tanácsot fog adni. Azt nagyon sok oktató észreveszi, ha a lovas határozatlan.  Ilyenkor rá is szól a lovasra, hogy legyen erélyesebb, határozottabb. De ez valószínűleg hibás utasítás, mert ilyenkor a lovas erőszakos eszközöket fog használni és saját magán is erőszakot tesz, miközben az eredmény esetleg elmarad, ami frusztrációhoz, dühhöz és további erőszakhoz vezet.  Okosabb lenne, ha az oktató arra kérné a lovast, hogy keresse meg saját magában azokat a lelki rugókat, amik szembe hatnak a  felszínen meglévő saját akaratával. Egyébként ebben is sokat segítenek  a változatos lovas játékok. (Olyanok, mint amiket  a Lovas foglalkozás magyar módra, a Játékos akadálypálya vagy a Rudas játék című oldalainkon mutatunk be). Ezek során ugyanis észrevétlenül oldódnak föl belső lelki ellentmondásaink, azokban is, akik kevésbé hajlamossak önmagukat belülről kivesézni. Mert erre is figyelni kellene a lovasképzés során, hogy vannak intuitív és vannak elemző típusú emberek, s nem egyformán kell terelni őket a cél felé.

 

 

 

"2011-11-20

Ködös őszi nap volt a mai. Eleinte úgy voltam vele, hogy csak kimegyünk a lovakhoz, ellátjuk őket, megsimogatjuk a homlokukat, talán játszunk egy kicsit, s jövünk haza. S amikor a körkarámban Különc ott állt mögöttem, éreztem a nyakamon finom leheletét, s csak néztük együtt az őszi tájat, azt gondoltam, hogy igen – ez a lovaglás netovábbja. Amikor az összes gyakorlat, edzés, tanulás és eredményekért való küszködés egyszerre elveszíti a jelentőségét. Amikor a lovad puszta jelenléte a teljesség érzésével tölt el, és már nem égsz a vágytól, hogy fölülj a ló hátára – na akkor jött el az ideje, hogy fölülj. Persze zabla, kötőfék és szárak nélkül, csak egy nyakmadzaggal, azt is inkább csak úgy szokásból. Ezt az elvárásnélküliséget a lovad azzal hálálja meg, hogy a legkisebb rezdülésedre megcsinálja, amit szeretnél. Mindaddig, amíg képes vagy ezt a kegyelmi állapotot fönntartani. Erre való egyebek közt a körkarám – vagy bármi más, nagyjából hasonló méretű zárt terület, ahol az ingerek és a kölcsönös figyelem egy "körön belül" tartható. Ez a kör aztán idővel fokozatosan tágulhat, ha időd engedi, akár a végtelenségig. "

Mondanivalónk illusztrálására álljon itt két naplórészlet

"Úgy érzem le kell írjam a mai élményemet. Munka után mentem ki, csak épp ránézni a lovakra. Mertem nekik a kádakba vizet, adtam mind a hat lónak egy kis kupac répát, és aztán el is indultam visszafelé. Amikor a villanypásztoron kiléptem a gondolataimban már a további teendők sorakoztak, de még egy percre visszanéztem a hat lóra. Most sajnos nem tudok mindegyikről képet küldeni, de nem is az a fontos. Magamban végíg mondtam a neveiket, és a hozzájuk tartozó színeket. Így sorban, ahogy sötétülnek: Abdul tiszta fehér, Mirza arany színű, a farka és a sörénye fehér, Kaba kicsit sötétebb arany színű, sörénye és farka fekete, Holdi rozsdabarna, a sörénye, farka ugyanolyan, Különc a rozsdabarnának kicsit sötétebb árnyalata, rozsdás sörénnyel és farokkal, Bűvész egészen sötét barna, majdnem fekete. A színek sorozatából talán csak a sötétebb szürke hiányzott, de egy ilyen sötét szürke foltos van a szomszéd karámban. Mindenki, a mieink, és a szomszéd karám lovai,  a szamár a két kis fekete póni, és a kecske békésen táplálkozott. A mi hat lovunk külön-külön egy-egy kis kupac lucernát ropogtattak. Olyan időtlen volt ez a látvány, hogy belefeledkeztem a nézésbe. Mögöttem kb 200 méterre dübörgött a 10-es út zaja, és én csak azt a békét és időtlenséget éreztem, amit a legelőn lévő lovak látványa adott. Már régóta nem lovagolni járok ki, hanem a lovainkkal lenni, és nem is csak a sajátommal, hanem mindegyikkel. Gyakran már csak a békéért megyek."

Margit

A keleti fiozófiák szerint a megvilágosulás akkor következik be, amikor valaki hosszú tanulás és sok gyakorlat után elér abba az állapotba, hogy már nem törekszik a megvilágosulásra

2012-10-11

Olvasói levél

Hát igen, szinte mindenben igazat írtál... Talán néhol egyszerűbben fogalmaznék. Egy alapvetés: kiknek NEM ajánlható a lovaglás? 1. Aki egyálatalán nem akarja, sőt: a ló puszta létezésétől is elemi rettegés fogja el 2. Aki - ahogy Te is írod: - mindenáron akarja. 3. És - tapasztaltam már ilyet is: - akiben egy hangyányi szeretet sincs. De nem hogy a ló iránt, hanem más iránt sincs.

Ezt írod: ...a lovak ezekkel az általános szándékokkal egyszerűen nem tudnak mit kezdeni - nekik csak a konkrét világ létezik. Azért ezt nem tudhatjuk, hiszen még egyik ló sem mesélte el... De annyi bizonyosnak tűnik, hogy a lovak asszociatív szellemi élete jóval magasabb rendű az emberénél. A "valamiről mindig eszembe jut valami" és az ezzel társuló kiölhetetlen élességű emlékek halmaza valószínűleg a lovak lelkében térben és időben határtalan - azaz minden pillanatban a múltat és jövőt egyben átélő - világképet alkot. A ló tehát nem "agyal", nem következtet és nem keres okokat, ezért "becsületes" minden válasza. De ahogy ő nem hazudik neked, úgy elvárja, hogy erre te se legyél alkalmas. A gond tehát azokkal a lovasokkal van, akik akár még önmagukat is képesek hamis akarattal hitegetni. A gond a hazug emberekkel adódik... Mindez a ló és lovasa viszonyát igen egyszerűvé teszi: Az emberi akarat hitelessége számít és nem a mögötte húzódó technikai rafinéria. A ló - ha lovasa hiteles személyiség - akkor bármilyen rosszul képzett lovashoz képes alkalmazkodni. És igaz ennek az ellenkezője is: a ló pillanatok alatt beméri, hogy valaki jó, vagy rossz ember. A rossz embereket nem veszi komolyan, azoknak maximum félelemből enged meg akármit is. A jókat társául fogadja.

Papp György

2012-10-11

 

Talán csak fogalmazásbéli különbség, talán csak én nem vagyok elég szigorú - magamhoz és másokhoz - de nem föltétlenül nevezném hazugságnak azt a lelki állapotot, amikor valaki akar is meg nem is valamit. Azok közt, akiknek nem ajánlható a lovaglás, Papp György - nagyon helyesen - nem sorolta föl azt aki vonzódik a lovakhoz de mégis fél. (Ha eleinte nem is félt, a legtöbb lovasiskola elég hamar biztosít számára olyan neveletlen lovat, amelyik hamar megtanítja rá. )  Már ez a kettősség, még ha tudatában vagyunk is, be is valljuk magunknak, akkor is el elég ahhoz, hogy akaratunk ne legyen egészen egyértlemű.