Magyar Lovaskultúra


2014-12-27

 

Kelet és nyugat

A Lovas Nemzetben Kelet és nyugat között címmel hamarosan megjelenő írásunkban* a keleti és nyugati lovaskultúra különbségeit próbáltuk vizsgálni. Honlapunkon már többször említettük, hogy az egyik legnagyobb különbséget abban látjuk, hogy nyugaton a lovaglás nagyon korán úri kiváltság lett - ha ugyan nem volt mindig is az. Ezzel szemben keleten a gazdagság mércéje nem az, hogy lovagol-e valaki, legföljebb az, hogy hány lova, netán hány ménese van. A nagyállat-tartó kultúrákban csakugyan az állatok száma volt mértéke a vagyonnak, s még a mi nyelvünkben is maradt nyoma  ennek. A "marha" szó ugyanis olykor vagyont, kincset, gazdagságot jelent. Ezt olvassuk  például Arany János Toldijában:

 

Toldi György nagy úr volt. Sok becses marhája,
Kincse volt temérdek, s arra büszke mája,
Sok nemes vitéze, fegyveres szolgája,
Sok nyerítő méne, nagy sereg kutyája.

 

Nemrég egy kirgíz mese került a kezembe, amelyben egy gazdáról van szó, aki nem hagyott nagy örökséget a fiára, mert "száz-egynehány aprómarhából s csupán ötven lóból állt az egész vagyona"

 

Amikor kultúrákat hasonlítunk össze, óvakodni kell attól, hogy a különbségekhez értékítelet kössünk. Meggyőződésem szerint nincs alávalóbb és magasabb rendű kultúra, és a fejlettebb vagy fejlettlenebb szóval is célszerű óvatosan bánni. Vannak viszont saját kultúrájuktól megfosztott, vagy belőle kiforgatott népek. A kultúra ugyanis szerves folyamat, kényszer alatt épp úgy nem fejlődik, ahogy a gyepet sem lehet húzni, hogy nőljön. Ugyanakkor a kultúra szinte sose mentes kölcsönhatásoktól, máshonnan beszivárgó elemektől, amelyek - ha természetes úton kerülnek bele - szervülni tudnak. A magyar történelem bővelkedik mind a szerves, mind a kényszeredett hatásokban. Nincs könnyű dolgunk, ha a "sajátosan magyar" vonásokat keressük - s talán nem is okos dolog erőltetten keresni a különbségeket, az elhatárolódásokat. Nemhogy nem szégyen, hanem éppenséggel fölemelő lehet az a gondolat, hogy a sajátosság jórészt az arányokban van, ahogyan a különböző hatások keverednek. Mert ugyan ki mondaná, hogy a halászlé nem magyar étel, mert hagyma meg paprika van benne,  ami szibériából meg amerikából ered?

Amikor önmagunkat keressük, nem tehetjük meg, hogy ne néznénk nyílt tekintettel másokra.  

A fenti képen, ami a kirgiz hegyek között mintegy 2500 méteres magasságban készült, a távolban középen, meg jobbra kicsit közelebb egy-egy jurta látható, egyszerű pásztor családok lakják őket. Körülöttük birkák, lovak hatalmas számban. A luxus errefelé ismeretlen fogalom, s a gazdagságnak egészen más a tartalma. Ha itt valakinek ötven lova van, talán nem számít milliomosnak, de kumiszt készít, leviszi a városba, eladja, s megél belőle. Ami ebben igazán érdekes, az az, hogy a gazdagot és a szegényt nem világok választják el egymástól: a különbség csak mennyiségi. Nyugaton a gazdagok olyan dolgokkal vették s veszik körül magukat, amelyekkel a szegény nem tud mit kezdeni, tán még a rendeltetésüket sem ismeri. A gazdagok foglalkozását a szegények nem végezhetik, hiszen nem ismerik, nem értik. S persze fordítva is igaz: grófok és bárók nem tudnak kapálni, kaszálni. Az állattartó kultúrákban viszont mindenki állatot tart, s ha  a legmódosabbak tartanak is szolgákat, munkásokat, azért a gazdaságot maguk irányítják. Lehet persze, hogy az utóbbi évtizedekben ez sincs már egészen így - de a kultúrális különbség még biztosan érezhető jó ideig.

Kezdőlap > Írások >Kelet és nyugat

2016-01-17

 

A cikk azóta persze megjelent, s mostmár honlapunkon is olvasható >>itt<<