Magyar Lovaskultúra


A ló népmeséinknek is gyakori szereplője, s mindig a jó oldalán áll, mindig segíti a gyengét, a főhőst. A  lóval való kapcsolat mindig harmónikus. A lovat nem kell kényszeríteni, bántalmazni. A gyakori fordulat: "Mit parancsolsz, kedves gazdám, úgy menjünk, mint a szél, vagy mint a gondolat" - tökéletes kifejezője ennek. Így áll ez a Mirkó királyfi című mesében is.
Mert a huszár a nyeregbe

Bele van teremtve,

Mint a rozmaring a jó földbe,

Sej, belegyökerezve.
Ne sirasson engem senki,

Jól vagyok tanítva,

Sem léptébe de sem vágtába

Sej, le nem esem róla.
Mikor katonává lettem,

kis pej lovam felnyergeltem,

bevezettem a rajcsurba,

rúgott vágott kesely lába.

Kapitány úr káromkodik,

hogy a lovam nem jól ugrik,

szoríjja meg a derekát,

vágja bele sarkanytúját

Panaszolom a tisztemnek,

nincs ereje a testemnek.

Komisz kenyér, só nincs benne,

nincs a huszárnak ereje

Fakó lovam a Murza

Lajta vizét átússza,

Császárt hogyha megkapom,

Bécs váráig ugratom

Ne karéjozz magyar huszár,

Mert leesel róla,

Nincsen itt a te édesanyád

Sej, aki megsiratna. 
Kossuth Lajos táborában  

Két szál majoránna

Egy szép, nyalka de  magyar huszár 

Sej, lovát karéjozza 

Kezdőlap > Nyelvi kultúra és irodalom > Lovas népdalok és mesék > Mirkó királyfi

Ezen az oldalon lovakkal, lovaglással kapcsolatos népdalokat, népmeséket fogunk gyűjteni. Ez persze akkor lesz igazán élő, ha majd szöveggel, kottával és hangzó anyaggal együtt tudjuk föltenni őket. Egyelőre - kezdetnek - álljon itt a lovaglással kapcsolatban föltehetőleg leggyakrabban idézett népdal szakasz a közismert 48-as nótából, amelyet Kun Péter is idéz a Szelek szárnyán című nagyszerű művében, mint a lovaglás tudományának dalba foglalását:
Lovas népdalaink, mármint azok, amikben lóra, lovaglásra utalás található, nagy számban vannak, akár a legismertebbek közt is. Ilyen pl. a Csitári hegyek alatt,  vagy a "Megkötöm lovamat, szomorú fűzfához", amit érdemes is idéznünk:
Megkötöm lovamat

Szomorú fűzfához,

Lehajtom fejemet

Két mellső lábához.
Ez megintcsak tanulságos szöveg. A ló lába elé heveredni ugyanis nem éppen a legbiztonságosabb cselekedet. Aki megteszi, annak vagy nem volt még lóval sok dolga, vagy éppenséggel nagyonis bizalmas viszonyt alakított ki a lovával. Ami  a dal szerzőjét illeti, én az utóbbira szavaznék. S máris helyben vagyunk, ami a "természetes lovaglás" az "erőszakmentes lókiképzés"  vagy a ló és lovas közti bizalomra épülő kapcsolat eredetét illeti.  De álljon itt egy furcsa ellenpélda:
Hova lett az iménti harmónia? Rúg-vág a ló, szorítja sarkantyúzza a lovas. Ugyan kinek jutna eszébe egy ilyen ló lábai elé feködni? A rajcsúr (Reitschule) szó világossá teszi, hogy az osztrák seregbe besorozott katonáról van szó, akit idegenség vesz körül, lovat és lovasát idegen rendszerbe kényszerítik. Bizonyságul íme a haramdik versszak:
Ha azt hinné valaki, hogy a katonasággal szükségképpen együttjáró fegyelem zavarja meg a más dalainkban szépen megnyilvánuló ló és lovas közti harmóniát, ki kell mondjuk, hogy ez tévedés. Erre is dalaink közt találunk bizonyságot:
Ebben a kuruc nótában - bár ez is katonás - a ló mégis együttműködő, segítő társként, s nem ellenszegülő, legyőzendő, megfegyelmezni való ellenfélként mutatkozik. Csakhogy itt a katonaságot a "hazáért és szabadságért"  önként vállaló huszárról, s nem az idegen hatalom által katonasorba kényszerített emberről van szó. Hozzátehetnénk még, hogy a németes, agyonszabályozott rend a magyar katonai hagyományoktól is idegen, az ősi pusztai hadviselés legalábbis egészen más szervezési alapokon nyugodhatott.

Vissza kell-e nyúlnunk a kuruc korig, vagy még azon is túlra, hogy lovas kultúránk elveszett harmóniáját újra megtaláljuk? Nehéz dolog. Hiszen bajos akárcsak ötven évet is áthidalni, pláne kiiktatni a történelemből.

S föl lehet-e venni úgy a megszakadt fonalat, hogy ne hátrafelé, hanem előre induljunk az időben? Akad itt még továbbgondolni való...