Magyar Lovaskultúra


2016-03-01 

Gondolatok a lovaskultúráról

A törlesztés nehézségei



Köszönettel tartozom Dr. Hecker Walternak, amiért a Lovas Nemzet ezév áprilisi számában megjelent Adósságaink c. írásomra reflektálva, a májusi számban Adósságaink igenis vannak című cikkében az általam írtakat néhány részletében pontosította.* Nagyjában és mondanivalójában azonban úgy érzem, inkább megerősített. Így aztán a keleti és nyugati lovaskultúra összevetéséről szóló sorozat záró gondolataiból csakugyan nyitó gondolatok lehetnek.

 

Folytatni talán nem azzal kellene, hogy a két írás különbségeit kezdjük kivesézni, mert ezekben nem ellentéteket, inkább csak hangsúlybeli eltéréseket látok. Remélem termékenyebb lesz, ha a közös pontra tekintünk: mindkét írás a lovas kultúra ügyét előmozdítani igyekvő párbeszéd vagy fórum megteremtését szorgalmazza. Magam is utaltam rá – Hecker Walter példát is hoz – hogy egyre több ilyen kezdeményezés lát napvilágot. Nem is mindegyik új keletű. De talán nem tévedek, ha úgy érzem, hogy – bár a fejlődés jelei látszanak – áttörést még nem hozott egyik sem.

Nem kellene-e ezért számba venni, mik azok az akadályok, ami az egyre szaporodó kezdeményezések útjába állnak, adósságaink törlesztésének mik a nehézségei? Megtehetjük ugyan, hogy fittyet hányva az akadályokra, a gyakorlati tettek mezejére lépünk. Úgy érzem azonban, hogy a hazai lovaskultúra körül tapasztalható jelenségek sok tekintetben általános társadalmi problémáinkra rímelnek, amikkel nem árt néha szembe nézni. Ezeknek egyike, hogy Magyarország mindig is a keleti és nyugati kultúra érintkezési felülete volt. Az érintkezés olykor – amire Hecker Walter utal – megtermékenyítő kölcsönhatás, olykor azonban ütközés volt, akár véres is. Utóbbira bőven tudnánk történelmi példát mondani. Így aztán a kétféle kultúra között sorsunk hol szárnyalás, hol vergődés volt, s talán ez is oka annak, hogy a pártoskodásban és a széthúzásban alighanem verhetetlenek lettünk. Ezt aztán a lovas világban nyilván tetézi még a megélhetésért, a fönnmaradásért folyó küzdelem. A lovas vállalkozások inkább látnak konkurenciát egymásban, mint közös cél érdekében tevékenykedő társat. Mindez aligha segíti a kultúra ügyének előmozdítását.

Éppen a lovaskultúra – és általában a kultúra – természetének jobb megértése segítene túljutni ezeken az akadályokon, amelyek most a kultúra útjában állnak. Így aztán egy kicsit tyúk-tojás probléma is ez.

De ugyanez az említett történelmi örökség tanított meg bennünket arra is, hogy a szükségből erényt kovácsoljunk. Talán épp onnan kellene kezdeni, ahonnan a legreménytelenebbnek tűnik: az anyagi érdekeltség felől. Annak a belátásával, hogy a vállalkozásoknak – akár lovagoltatással, akár lótenyésztéssel foglalkoznak – annál jobban fog menni, minél többen lovagolnak. Nem baj, ha más lovardájában, másféle stílusban, másféle lovon – ha saját viszonyítási rendszerében jól és igényesen. Aki az egyik félét megszereti, idővel kedvet kap kipróbálni a másikat, ezért senki sem csak a saját malmára hajtja vizet.

Az már nagyrészt csak az utóbbi idők öröksége, hogy az államtól s kormánytól várjuk a megoldást mindenben. Pedig az akadozó nemzeti lovasprogramok, s a belőlük remélt – jó esetben is csak átmeneti – források önmagukban, tenni akaró és tudó közösség nélkül mit sem érnek. Mit tegyünk hát? Pontosan azt, amit Széchenyi István ír a Hitelben: „Tanácskozzunk, fáradjunk s cselekedjünk, s csak ne kívánjuk még azt is, hogy a kormány érettünk szántson, vessen s csűreinkbe takarítson is.”

S abban se keressünk menedéket, hogy ma fájóan hiányoznak a Széchenyi-k, akik elég tehetősek s önzetlenek lennének ahhoz, hogy nagy hatású dolgokat véghez vihessenek. Ma talán a nagy egyéniségek helyett a kisebb-nagyobb közösségeken a sor. Mert, ismét Széchenyivel szólva: „Egynek minden nehéz, soknak semmi sem lehetetlen.” Aligha akad ma olyan egyéniség, aki az egész mai magyar lovas társadalmat egyetlen fórumba összefogva el tudná indítani a fölvirágzás útján. De elindulhat a „tanácskozás, fáradozás és cselekvés” sok, kisebb nagyobb közösségben. Én azt hiszem, így tudunk ma elindulni, tovább lépni.

 

Surján György

 

Lovas Nemzet 2015.  július

 

 

Újdonságok:

 

2018-02-11

"Tengernagyok a propelleren"

 

2018-01-22

Endrődy olvasónapló

1 rész A ferdeségről

 

2018-01-16

Ki kit követ? - Az egyensúlyról

 

2018-01-02

Panyi és a magyar lovaglóstílus

 

2017-02-03

Önállóságra nevelés?

 

2017-10-03

A carriere és a lovas ábrázolások

 

2017-09-22

Hamza Viki levele

 

2017-09-17

Ördögtől való?

Andics Bernadett a zabláról

 

2017-09-13

Milyen a lovam?

 

2017-07-23

Endrődy a ferdeségről

 

201-07-19

Zselici túranapló

 

2017-05-22

Párhuzamok és találkozások

 

2017-05-24

Egyensúly-zavar

 

2017-05-15

Játék az egyensúllyal - dinamikus egyensúly

 

2017-04-18

Játék az egyensúllyal

Az egyensúly szerepe a lovaglásban

 

2017-03-20

Okság és oktalanság

A  lovak nem kívánatos viselkedéséről

 

2017-03-02

Rejtett "érzékszervünk"

A mozgáskoordinációról lovas szemmel

 

2017-02-26

Miért "esik ki" a ló fara?

 

* Sajnálatos tévedés: Az Adósságaink című írásom a májusi számban, Hecker Walter refexiója a júniusiban jelent meg.
KezdőlapÍrások > LovasNemzet > A törlesztés nehézségei - Gondolatok a lovas kultúráról - 6.

2016-03-13

Dr Hecker Walter viszontválasza:

 

Lovas kultúránkról,  remélem nem utoljára


 

Nagyon örülök, hogy Surján György nem értette félre írásomat. Csak arra az ellentétre akartam rámutatni, hogy a lovaglás történetét a franciák, németek, angolok írták, és elsősorban saját nagyságukat, dicsőségüket emelik ki ezek az írások. Arról, hogy a lovaglás tudományának mai ismereteihez a keleti lovas népek mennyi  értéket adtak, arról inkább a sorok között lehet csak olvasni. Ezért nem tartom nagy bajnak, ha a fiatal magyar  lovas nem olvas eredetiben Xenophont, Pignatellit, Guériniérét, Bauchert, vagy Steinbrechtet.
Arra viszont nagy szükség lenne, hogy olvassa Gróf Széchenyi Dénes,  Pállfy Zsigmond, Némethy Bertalan és Endrődy Ágoston könyveit, amelyek magyar nyelven is kézbe vehetőek, rendelkezésre állnak.
Gróf Széchenyi Dénes úgy tanította lovasait, hogy futószáron nem engedte őket  a szárhoz nyúlni, hanem labdát kellett feldobniuk és elkapniuk, miközben a vágtázó lovon ültek. Így nyertek rövid idő alatt teljesen független, szilárd, a ló mozgásával tökéletes egyensúlyban lévő,  hajlékony ülést. Melyik mai lovardában oktatják ezt a kiképzési módszert ?
Azt kevesen tudják, hogy Hans von Heydebreck, aki Steinbrecht feljegyzéseit kiegészítette, és  írásait a „ Das Gymnasium des Pferdes.” című könyvben az utókor számára elérhetővé tette, mit írt „ Die deutsche Dressurprüfung.: című kis  könyvének  előszavában.  Abban minden komoly szakember egyetért, hogy a mai korszerű ló kiképzésének alapjait Steinbrecht. „Das Gymnasium des Pferdes.”  című könyve alapozta meg. A könyv címlapján pedig ezt olvashatjuk: „ Az új tudományos ismeretek és gyakorlati tapasztalatok  alapján  tovább fejlesztette.   Hans von Heydebreck.
A „Die deutsche Dressurprüfung. című  kis könyv előszavában pedig ezt olvashatjuk Hans von Heydebreck-től: „ Josipovich tábornok urat közös versenybírói tevékenységünk során ismertem meg akiben egy hűséges és azonos gondolkozású emberre találtam.  Mélységes hála illeti meg kedves, mélyen tisztelt barátomat, Josipovichot. Neki a lovas művészet  tudományos alapjai területén történő  saját tovább  képzésemben roppant sokat köszönhetek. Némely ebben az írásban lefektetett alaptörvényt az ő gondolataiból kölcsönöztem.”  Josipovich Zsigmond a Wiener Reitlehrer Institut kiváló lovagló tanára volt, és óriási ajándék volt a magyar lovas képzés számára, hogy  ez a nemzetközi elismertségnek örvendő kiváló szakember, az  I. világháború után Budapestre jött és a magyar lovagló tanárok mestere lett. Fiatal korom maradandó élménye, hogy amikor az Örkénytáborban végzett lovagló tanárokkal, Dr Kósa Reznek Jenővel, Bodó Imrével, Máchánszky Gyulával, Monspart Gáborral beszélgettem, milyen mély megilletődéssel, tisztelettel, bepárásodott szemmel beszéltek  kiváló tanárukról,  Josipovich Zsigmondról. Ezért lehettek olyan kiváló lovasok és lovagló tanárok az Örkényt végzett mesterek, mert a legmagasabb szinten ötvözték a nyugati lóidomítás  elengedettséget, hajlékonyságot megvalósító feladatait  a keleti  előremenés, a lendület követelményeivel. Ezért tudott olyan kiváló könyvet írni az ugró ló kiképzéséről Némethy Bertalan,  és ezért tarják világ szerte a lovaglás egyetemi tankönyvének  Endrődy Ágoston: „Give yor Horse a Chance. „ című művét, amelyet számos nyelvre lefordítottak és végre magyar nyelven is megjelent.
Az a fiatal magyar lovas,  akit a lovaglás tudományos alapjai komolyan érdekelnek, a Lovas Akadémia  sorozat könyveiben megtalálja a legkorszerűbb ismereteket. Sőt újabban a hivatalos kiképzés módszereit támadó Philippe Karl könyve is megjelent már magyarul. Ez tehát véleményem szerint nem lehet akadálya a magyar lovas kultúra magas színvonalra történő emelésének.
Azért is nagyon fontos, hogy a magyar lovas kultúrát a nálunk korábban meglévő magas szintre emeljük, mert meggyőződésem, hogy mai fiataljaink ugyanolyan tehetségesek, mint elődeink voltak.  A mai oktatók, lovas edzők feladata, a tehetségek felismerése és a drágakő gyémánttá  történő  csiszolása. Ez a lovas kultúra ismeretei nélkül nem fog sikerülni.
Ezért ne zárjuk le a lovas kultúránkról szóló vitát, hanem szélesítsük ki, teremtsünk fórumot,  fogjunk össze valamennyien, akik szívükön viselik a magyar lovas élet,  a lovas kultúra gondjait.
Én is ezért fogtam tollat. Megalakult a Nemzeti Lovaskultúra Szövetség. Használjuk ki ezt a lehetőséget, töltsük meg valós tartalommal ezt a jó kezdeményezést.

      

   

Dr Hecker Walter

 

 

Lovas Nemzet

2015 augusztus