Magyar Lovaskultúra


2016-02-16

Adósságaink

Gondolatok a lovaskultúráról – 5. rész.

 

A keleti és nyugati lovaskultúra összehasonlításáról szóló sorozatunk végére kívánkozik néhány zárógondolat.

Előző írásainkban a kétféle kultúrát a közkincs vagy kiváltság, kifinomultság vagy természetesség, szabadság vagy szabályozottság ellentétpárok segítségével próbáltuk megközelíteni. Ezeket a kérdéseket sem tárgyalhattuk meg teljes egészében, s még jó néhány hasonló ellentétpárt fogalmazhatnánk meg, noha egyikbe sincs szó merev elkülönülésről, inkább csak az arányok, hangsúlyok különbségéről. A keleti kultúrában a ló például jelentős részben szakrális, túlvilágot idéző lény, a nyugati inkább a mind nagyobb hasznot keresi a lóban is. A nyugati kultúra inkább fejlődni, tökéletesedni akar, a keleti inkább a hagyományokat őrzi. Az is érdekes, hogy a nagy lovas egyéniségek mind nyugaton tűnnek föl, Xenophóntól napjainkig. Ezzel szemben keleten a közösségnek van nagyobb szerepe, például egy-egy családnak. Mert ott, ahol mindenki lovas, ott igen nehéz egy-egy egyéniségnek kitűnni. S ha vannak is – márpedig biztosan vannak – kimagasló egyéniségek közöttük, nem okvetlenül képesek s nem okvetlenül tartják szükségesnek és hasznosnak leírni azt, ami megkülönbözteti őket a többiektől. Már csak azért sem, mert ők is ugyanazt tudják, mint a többiek, csak mindenkinél jobban. Ez pedig tehetség és szorgalom kérdése, amiről bajosabban lehet könyveket írni, vagy – modernebb korban – oktatófilmet készíteni.

Bizonyára sokáig lehetne még sorolni a kétféle kultúra megkülönböztető jellegzetességeit, s nem is volna hiábavaló. S a fölsoroltakat is alaposabban kellene elemezni, nem is biztos, hogy mindegyiket helytállónak találnák egy szigorúbb vizsgálódás után. De igazából a saját helyünket keressük, ami biztosan e kétféle kultúra között van valahol. A keletről hozott, s a nyugatról érkező hatásokat földolgozva, elemeire bontva és újra építve alakíthatjuk csak ki a magunk kultúráját. S ráadásul nem most, a huszonegyedik században kell először szembenéznünk ezzel a kihívással, hiszen több, mint ezer-egyszáz éve élünk a két világ között. Lovas elődeink – ha nem is mindig gondolkoztak a mai értelemben vett tudatossággal ezeken a kérdéseken – de ugyanezekkel a hatásokkal találkoztak, s ezek között alakították ki saját világukat.

 

Úgy érzem, hogy a lovas kultúra terén – minden irányban – hatalmas adósságaink vannak. Hány lovas van ma, aki elmondhatja magáról, hogy egyaránt ismeri a keleti, a nyugati és a magyar lovaskultúrát? Talán halottunk ugyan az athéni Simonról, Xenophonról, Pignatelliről, Pluvinelről, Newcastle hercegéről, La Gueriniere-ről Baucher-ről, esetleg Gustav Steinbeckről és L' Hotte tábornokról (még hosszan folytathatnánk a sort, egészen a maiakig). De hol lehet hozzáférni az írásaikhoz? Hány alapmű van lefordítva magyarra?

Vagy ha saját múltunkra tekintünk, jobb a helyzet? Csak egy példa: Balassa Konstantin fő műve, a die Zähmung des Pferdes (A ló szelídítése) gót betűs német szövegként lelhető föl az Interneten, magyar fordításáról nincs tudomásunk, pedig Balassa műveit Európa több más nyelvére lefordították.

S még ha mindezen művek hozzáférhetők lennének, és közkézen forognának is a lovasok között, akkor is azt kellene mondanunk, hogy a felét se tettük meg az adósságaink fölszámolásához vezető útnak. Mert az elmúlt századok írásait – s ez már lassan a huszadik századra is igaz – nem elég egyszerűen elolvasni. Talán a legrégebbi, veretes szövegeket a mai nyelvhez igazítva kellene kiadni. Alistáli Mátyus János 1828-ban megjelent könyve, A nemzeti lovag – ma már igen nehezen olvasható, pedig a kor lovas műveltségéről hihetetlenül átfogó és részletes képed ad. De még a nyelvi „leporolásnál” is fontosabb, hogy a mai ismeretek fényében újra kellene értelmezni a régi műveket, bemutatva, hogy az egykori gondolatokból mit igazolt, s mit vetett el az idő – és miért.

Még nehezebb a helyzet a keleti lovaskultúra megismerésével. Mivel ott az említett okokból nem jellemző, hogy nagy lovas egyéniségek könyvekben közreadják tudásukat, ennek a kultúrának a megközelítése is sokkal nehezebb. Kun Péter Szelek szárnyán című könyve ugyan nagyszerű betekintést ad ebbe a világba, de jószerével ez az egyetlen mű, s pont a lovaglás mikéntjéről nem túl sok szó esik benne, s főleg nem tartalmaz olyan leírásokat, amely gyakorlati kipróbálásra, tanulásra alkalmas volna.

 

Örömmel olvashattuk a Lovas Nemzet 2014. novemberi számában, hogy alakulóban van a Nemzeti Lovas Gyűjtemény, amely lovaskultúránk tárgyi dokumentumait gyűjti egybe. A tárgyak azonban holt tárgyak maradnak, ha nincs ember, aki használatuk módját ismerné. A tárgyak mellé tehát erősen odakívánkozik a tudás, az ismeret. Annak ugyan csak egy része az, ami írásba foglalható, de legalább ezt a részt könnyen elérhetővé, és lehetőleg könnyen érthetővé kell tennünk, ha azt akarjuk, hogy lovas kultúránk ne elhaljon, elkorcsosuljon, hanem fejlődjön. Ezúton szeretnék tehát javaslatot tenni arra, hogy kezdődjék a magyar lovasok körében párbeszéd, közös gondolkodás arról, hogy mi módon lehetne összegyűjteni, elemezni, hozzáférhetővé tenni és aktualizálni keleti, nyugati és hazai hagyományaink még föllelhető kincseit, legyen az bármilyen írott szöveg, vagy akár szájhagyomány. Használjunk ki minden lehető fórumot, legyen az Nyeregszemle, vagy bármilyen helyi vagy országos lovas rendezvény: beszéljünk, vitassuk meg a lehetőségeket, gyűjtsük össze az ötleteket.

Föl lehet tenni persze a kérdést, hogy minderre van-e erre szükség, van-e realitása igény. Könnyű azt mondani, hogy mai ember jobbára a gazdagodásra vágyik, nem a kultúrára. Akik lovas vállalkozásba fognak, azoknak jól fizető kuncsaftra van szükségük, nem arra, hogy megtudják, mit írt Dom Duarte portugál király a lovaglásról 1434 táján. Ha van azonban az életnek olyan területe, ahol kultúra nélkül az üzlet tartósan nem virágozhat, hát akkor az éppen a lovaglás. Már csak azért sem, mert a kultúra vagy fejlődik, vagy sorvad, vagy műveljük, vagy kivész, de sosem stagnál. Egy olyan országban pedig, ahol a lovaskultúra hanyatlásnak indul, milyen lovas szolgáltatás tud fölvirágozni? A lovas kultúra ápolása tehát éppen a vállalkozások elemi érdeke, hogy ne mondjam, kötelessége. Nem arról van szó, hogy a többnyire fennmaradásukért küzdő vállalkozások pénzére kellene ácsingózni a kultúra művelése érdekében. Van persze olyan vállalkozás is, amelyiknek nem okozna gondot valamilyen mértékű anyagi támogatás sem. De a tevőleges hozzájárulás, a közös cselekvés minden anyagi kérdésnél fontosabb.

Egyre többen ébrednek rá, hogy a lovaglás nemcsak versenysportként értelmezhető. A lovaskultúra ápolása iránti igény egyre többször megfogalmazódik, különböző szervezeti formákban. Különböző társaságok, szövetségek, szervezetek használják nevükben a lovaskultúra elnevezést, sőt van ilyen nevű egyetemi képzés is. Egyelőre ezek elszigetelten, széttagoltan működnek vagy elve zárt körben, vagy csak egyszerűen el se jutva a szélesebb nyilvánosságig. Az összefogásnak sok nehézsége, akadálya van. De ideje elkezdeni egy minimális közös programban gondolkozni . Valahol össze kell találkozniuk a szereplőknek, felosztani a feladatot. Például minden olyan szerveződés, amelyik a lovaskultúra ügyét szívügyének tartja, vállalhatná, hogy lefordítja és honlapján közzéteszi az európai lovaskultúra valamely eddig még magyarul meg nem jelent jeles művét. Vagy akár csak egy-egy részét. Egyikünk pedig – akár magamra is vállalom – honlapján közzé teheti mindezek gyűjteményét, így bárki bármilyen forrást keres, könnyen megtalálhatná.


A lehetőségek tárháza kimeríthetetlen, ezért bármilyen felajánlást, bármilyen további ötletet, amely a lovaskultúra terén fölgyülemlett adósságaink lerovását segíti, szívesen veszünk a k....@magyar-lovaskultura.hu* címen.

Dr Surján György

 

Lovas Nemzet 2015  május

 

A levélcím megszűnt. Helyette kattintson  ide: >>LEVÉLKÜLDÉS<<

Ez a cikk megjelenésekor némi visszhangot váltott ki. Nem kisebb ember, mint Hecker Walter reagált ugyanis rá, Adósságaink igenis vannak című cikkében.

Szerinte nekünk a saját múltunk iránt van elsősorban adósságunk. Ő nem azt sajnálja, hogy a magyar lovasok nem ismerik a német vagy a francia lovas nagyságok műveit, hanem azt fájlalja, hogy Széchényi Dénest, Endrődy Ágostont, vagy Alistáli Mátyus Jánost sem ismerik.

Mert ugyan ki tartsa számon őket, ha mi, magyarok nem tesszük?

 

Nem vitatva ezirányú elsődleges felelőségünket, szeretném megmutatni, hogy a magyar szerzőket is csak akkor tudjuk érdemük szerint értékelni és megérteni, ha ismerjük az egyetemes lovas kultúrát, márcsak azért is, mert nagy elődeink mind ezer szállal kötődtek hozzá.

KezdőlapÍrások > LovasNemzet > Adósságaink - Gondolatok a lovas kultúráról - 5.

Újdonságok:

 

2018-02-11

"Tengernagyok a propelleren"

 

2018-01-22

Endrődy olvasónapló

1 rész A ferdeségről

 

2018-01-16

Ki kit követ? - Az egyensúlyról

 

2018-01-02

Panyi és a magyar lovaglóstílus

 

2017-02-03

Önállóságra nevelés?

 

2017-10-03

A carriere és a lovas ábrázolások

 

2017-09-22

Hamza Viki levele

 

2017-09-17

Ördögtől való?

Andics Bernadett a zabláról

 

2017-09-13

Milyen a lovam?

 

2017-07-23

Endrődy a ferdeségről

 

201-07-19

Zselici túranapló

 

2017-05-22

Párhuzamok és találkozások

 

2017-05-24

Egyensúly-zavar

 

2017-05-15

Játék az egyensúllyal - dinamikus egyensúly

 

2017-04-18

Játék az egyensúllyal

Az egyensúly szerepe a lovaglásban

 

2017-03-20

Okság és oktalanság

A  lovak nem kívánatos viselkedéséről

 

2017-03-02

Rejtett "érzékszervünk"

A mozgáskoordinációról lovas szemmel

 

2017-02-26

Miért "esik ki" a ló fara?

 

2016-03-02

 

A fetni cikket csakugyan zárókőnek szántam a sorozat végére. Meglepett azonban, hogy miután a fenti írás megjelent a Lovas Nemzetben, a következő számban Dr. Hecker Walter ragált rá, méghozzá számomra nagyon szimpatikus módon. A kiadó és a szerző engedélyével ezt az írást is közreadhatom. S mivel a cikk arrra ösztökélt, hogy nem befejezni, hanem elkezdeni kell a lovaskultúráról való gondolkodást, párbeszédet, hát folytatása is lett a sorozatnak, A törlesztés nehézségei címmel.

2016-03-02 

Hecker Walter

(Lovas Nemzet 2015 - június)

Adósságaink igenis vannak

 

A Lovas Nemzet legutóbbi, májusi számában az Adósságaink címmel megjelent írás alcímében azt olvastam, hogy egy zárógondolat kívánkozik a keleti és nyugati lovas kultúra összehasonlításáról szóló sorozat végére. Én úgy érzem ideje lenne lovas kultúránkról a vitát végre igazán elkezdeni. Ismereteim szerint a mai lovas kultúra a keleti és a nyugati ismeretek kölcsönös egymásra hatásával alakult ki. A keleti, a sztyeppei civilizáció adta az emberiségnek a küllős kereket, a zablát és a kengyelt, amely a lovaglást forradalmasította. Xenophón sokat tanult ellenfeleitől a perzsa lovasoktól. Konstantinápoly eleste (1453) után a keletről érkező lovas művészek Itáliában találnak menedéket, és ekkor alakulnak meg az európai Lovas Akadémiák. (Frederico Griso 1532. Nápoly.) Francois Robichon de la Guériniére keleti hatásra csatoltatja rövidebbre a kengyelt. A francia forradalom után Bécs ápolja tovább a lovaglás művészetének ismereteit. Bécsben Max von Weyrother és Gottlieb von Weyrother kötik össze a klasszikus és a használati, a campagne lovak képzésének ismeretét. Ők teremtették meg a mai lovas sportok művelésének alapját. A mai lovas sportokban tehát kelet és nyugat lovas művészetének elemei közös értékké ötvözve maradtak fenn. Abban teljesen egyetértek a szerzővel, hogy a lovas kultúra terén hatalmas adósságaink vannak. Az nekem nem fáj annyira, hogy nem vagyunk napra készek Xenophón, Pignatelli, Newcastle hercege, F. Baucher vagy Gustav Steinbrecht értékeinek ismeretében. Az sem fáj annyira, hogy ezek a művek nincsenek meg magyar nyelven. Ha valakit a lovaglás története komolyan érdekel, akkor tanuljon meg angolul, németül, franciául és ássa bele magát a gazdag szakirodalomba. Az viszont nagyon fáj, hogy Balassa Konstantint elfelejtettük és amerikai csodaként fogadjuk a ló-suttogók ismereteit.


Balassa Konstantin fő műve: Die Zähmung des Pferdes. Wien. 1844, viszont nem csak az interneten hozzá férhető, hanem meg van mikrofilmen, a Pytheas kiadónál (1221 Budapest. Ady Endre- út 71) megrendelhető. De ennél sokkal jobb hírem is van. Már régen foglalkoztatott a gondolat, hogy ennek az értékes embernek az ismereteit magyarul is megjelentessük. Egy friss tavaszi szellő elénk lebegtette fiának, Balassa Györgynek ,,A ló nevelése és idomítása” című, 1901-ben Losoncon kiadott könyvét, amely apjának ismereteit tartalmazza. A Pytheas kiadó ezt is megjelentette. Tehát Balassa ismeretei megjelentek magyar nyelven is. Ez a könyv megrendelhető, kapható a kiadónál. Még arra is gondunk volt, hogy Balassa Konstantin rövid életrajza. amelyet csak fő műve tartalmaz itt, magyar fordításban megjelenjen.

Nagy öröm számomra. hogy olyan kiváló magyar szerzők, mint Endrődy Ágoston. Némethy Bertalan, akiknek könyveit sok nyelvre lefordították, magyar nyelven is megjelentek.

Ugyanakkor gróf Széchenyi Dénes nevét, munkásságát alig ismerik itthon. Ő új alapokra helyezte a lovas képzést. A futószáron körbe ügető és vágtató lovon nem engedte, hogy a lovas a szárba kapaszkodjon, hanem közben labdát kellett elkapnia. Így rugalmas. hajlékony, biztos ülést nyertek a lovasai, akik mindig egyensúlyban voltak lovaikkal. Ötleteit a katonai lovas képzés is átvette. még a magyar királyi honvédelmi minisztérium kiadásában 1937-ben megjelent: ,,Lovaglás, Hajtás és Málhásállat-vezetés” című kiadványa is tartalmazza ezt a megoldást. Gróf Széchényi Dénes: Adalékok a lovaglás tanításához című könyvét olasz fordításban olvasta Caprilli mester is, aki forradalmasította a lovas ugrósportot. Gróf Széchenyi Dénes hatására rendezték meg a világ első díjlovas versenyét Pozsonyban 1873-ban. Ő alakította ki a Széchenyi-szárat is, amit ma ,,Wiener Leine"-nek hívnak és használnak nyugaton. Ezt kellene jobban is- merni a mai magyar lovas fiataloknak.

Abban is igaza van a szerzőnek, hogy kultúrája nélkül nem lehet a lovas életet magas szintre emelni. Olvasom az újságban. hogy megalakult a Magyar Lovas Kultúra Szövetség. Fóruma: kell teremteni, ahol összejöhetnek és véleményt cserélhetnek azok. akiknek a magyar lovas kultúra sziv ügyük, akik tenni is akarnak és tudnak azért, hogy kultúránknak ez az elárvult területe valóban virágzásba tudjon fakadni és gyümölcsöt tudjon érlelni.

 

Dr. Hacker Walter

         >>Vissza a negyedik részhez<<        >>Tovább a hatodik részhez<<