Magyar Lovaskultúra


2015-09-26

Áthallások

A magyar és az egyetemes lovas kultúra viszonyáról 

 

Honlapunk beköszönő szövegében egyebek közt arról írtunk, hogy a kultúra épülése szerves folyamat:

 

A kultúra ugyanis ... ahogyan minden élő: idegen anyagot vesz magába, lebontja, és sajátjaként építi újra. Eredeti mivoltát pedig folyamatosan megőrzi, miközben fokról-fokra minden építő elemet kicserél.

 

Sajnálatos módon lovas kultúránkban könnyebb erre negatív, mint pozitív példát találni. A Lovas Nemzet hasábjain nemrég kialakult egy kisebb disputa arról, hogy vajon szükséges-e idegen országok lovas hagyományainak ismerete, vagy csak a sajátunkkal kapcsolatos adósságainkat kell-e törlesztenünk. Nem vitatva egy percre sem, hogy mi magyarok a magunk kultúrájáért vagyunk felelősek, azt szeretném megmutatni – egy nemrég fölfedezett érdekes példán – hogy a sajátunk helyes ismerete aligha nélkülözheti a társ-kultúrák ismeretét.

A magyar hagyomány egyik gyakran idézett, még gyakrabban öntudatlanul hivatkozott (így könnyen félre is értett) forrása Kókay Pál „Hátulról előre” című írása, mely a Magyar Katonai Szemlében jelent meg 1934-ben. A jeles mű így kezdődik:

 

A lovaglásban a jóhoz nagyon közel áll a rossz.”

 

S mindjárt ezután kifejti, hogy a helyes iskolatartásban mozgó ló kitölti a zabla, a lovas ülőcsontjai és combjai által határolt keretet. Tovább idézem:

 

 „Más szóval, ha egy lovat az összeszedés legfelső határáig feligazítok, s ezután a keretet fokozatosan tágítom, vagyis szárat engedek, a lónak anélkül, hogy a támaszkodás folytonossága megszakadna, a zabla után kell nyúlnia oly annyira, hogy orra a zabla követése következtében majdnem a földre ér, két mellső lába elé jut. Ha most ebből a kinyújtott helyzetből fokozatosan szűkítem az említett keretet, a lónak a támaszkodás megszakítása nélkül fokozatosan fel kell igazodnia.

 

Ezek a mondatok tehát a sokak által, s nem ok nélkül „legelőkelőbb”-nek tartott örkénytábori magyar hagyomány része.

Most pedig idézni szeretnék Wilhelm Müselerenek A lovaglás iskolakönyve (Reitlehre) című könyvéből. Éspedig egy másik örkénytábori lovasnak, Szerdahelyi Tibornak a fordításában:

 

„Ha a lovas az alsó combok [azaz lábszárak] változatlan hatása mellett mindkét szárat utána engedi, a lónak nyakát ki kell nyújtania és fejét az utánaengedésnek megfelelően előre és lefelé kell vinnie. Ha a ló nyakát ennél nem nyújtja ki hosszúra, és a szárak ezáltal lelógnak, akkor a ló nincs száron, hanem 'szár mögött'. Vannak lovasok, akik a szárak lelógását azzal mentegetik: 'Hiszen a lónak önmagát kell hordoznia'. A helyes és a helytelen itt nagyon közel áll egymáshoz. Előrehaladt idomítás oda vezet, hogy a ló 'önmagát hordozza'; ez azonban azt jelenti, hogy nem szorul már különösebb figyelmeztetésre vagy segítségre a lovas részéről, hogy a már felvett tartásban maradjon. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy akkor is képes legyen lovát bármikor nyaka kinyújtására bírni, sőt ez nagyon is fontos.”

 

A két szöveg közti párhuzamot nehéz nem észrevenni. Okkal gondolhatjuk, hogy Kókay olvasta Müseler könyvét, mégpedig minden bizonnyal eredetiben. Hiszen Szerdahelyi fordítása csak 1940-ben jelent meg, hat évvel Kókay cikke után. De nekem a két szöveg összevetése még ennél is többet mond. Kókay szerintem nemcsak olvasta Müselert, hanem szavait sokat forgatta, és igen alaposan átgondolta magában. Gondolom ezt pl. abból, hogy Müselernek ez a mondata, hogy 'A helyes és a helytelen itt nagyon közel áll egymáshoz' – egy konkrét esetre vonatkozik. Kókay ezen addig töprengett, mígnem arra jutott, hogy a lovaglásban általában a jóhoz közel áll a rossz – s ez a fölismerés lett cikkének meghatározó, indító gondolata. Vagyis megemésztette és újra összerakta a maga számára Müseler gondolatait, pont úgy, ahogy a kultúra szerves folyamatairól a bevezetőben mondtuk. Íme tehát egy jó példa arra, hogyan hatnak szervesen egymásra a kultúrák. Talán arra is érdemes figyelni, hogy Müseler könyve először 1933-ban jelenik meg, Kókay tehát naprakészen ismerte kora lovas szakirodalmát.

Ha egy szöveg – legyen az vers, regény, de akár egy lovas szakírás is – teljes megértéséhez talán az visz legközelebb bennünket, ha megpróbáljuk kideríteni, hogyan jutott el a szerzője azokhoz a gondolatokhoz, fölismerésekhez, amik aztán a szövegben testet öltenek. Itt egy olyan ritka pillanatnak vagyunk tanúi, amikor ez a folyamat a szövegek összevetése révén – valamennyire – kitapinthatóvá válik. De ehhez a megértéshez nem elég a hazai hagyományt: Kókay cikkét ismerni; a kulcsot Müseler adja a kezünkbe.

Nem tudhatjuk persze, hogy Kókay a cikk megírásakor tudatában volt-e annak, hogy melyik gondolata pontosan honnan származik. Valószínűbbnek tartom, hogy tudattalan áthallásról van szó, hiszen ha nem így lenne, talán megemlítette volna a gondolat eredeti forrását. De Kókay cikke nem is egyszerű tolmácsolása, pláne nem utánzása Müseler cikkének. A szövegben ugyanolyan jól érezhető a személyes tapasztalat is, amin átszűrte azt, amit olvasott, s ami írását végül is hitelesíti. Pontosan ezért mondhatjuk, hogy Kókay cikke a sajátosan magyar lovaskultúra része, s nem pedig valami idegenből átvett koppintás, gyökértelen, gyönge utánzat. A mi örökségünk, amiben az egyetemes lovaskultúra fénye visszacsillan.

Kókay Pál huszár ezredes 

1898- ca. 1960

(Forrás: Magyar Királyi Lovagló és Hajtó Tanárképző Emlék Egyesület

Wilhelm Müseler 1887-1952

(Forrás: The Horse Magazine )

Kezdőlap > Írások > Kultúra: Áthallások