Magyar Lovaskultúra


Kezdőlap > Írások > Etológia: Csatlakozás vagy csalatkozás

2015-01-15 

Csatlakozás vagy csalatkozás?

 

Írásos beszélgetés Gruber Jánossal

 

A Hányféle lovaglás létezik? című írásunkban egyebek közt azt fejtegettük, hogy a lovaglás alapját képező természeti törvények – a fizika, az anatómia, az élettan, sőt az etológia szabályai – nem függhetnek lovaglási stílustól, irányzattól, szakágaktól vagy hagyományoktól. Még a lovaglás céljától sem.

Érdemes ennek tükrében megvizsgálni, hogy egyes irányzatok, iskolák által képviselt kiképzési módszerek kibírják-e a tudományosság próbáját: megfelelően ellenőrzött körülmények csakugyan úgy működnek-e, ahogyan terjesztőik hirdetik.

Kérdés persze, hogy kell-e tudományos megalapozást keresni a gyakorlatban működő lókiképzési módszerekhez, vagy hogy az etológia jeles tudorai közül hányan képesek biztonsággal ellovagolni egy lóval egyik helyről a másikra. Ahhoz, hogy erre jó választ adjunk, el kell választanunk a kiképzési módszerek vizsgálatát a hozzájuk fűzött magyarázat vizsgálatától. Lehetséges ugyanis, hogy valami jól működik a gyakorlatban, csak a hozzá gondolt magyarázat teljesen téves – ami nem okvetlenül baj – feltéve hogy a ló számára nem jelent nehezen viselhető megterhelést. (A kíméletesnek gondolt módszerek ugyanis egyáltalán nem biztos, hogy tényleg kíméletesek.)

Ezen megfontolások alapján kerestem néhány etológiai szakcikket a csatlakozással kapcsolatban. A szakirodalom ugyan kerüli a „join-up” kifejezést, mivel ez szerzői jogi védelem alatt áll. A módszert azonban round pen vagy round-yard training illetve technique néven számos tanulmány vizsgálta, utalva arra is, hogy a módszert kisebb-nagyobb eltéréssel Monty Robertsen kívül sokan alkalmazzák.

Konstanze Krüger nagyon meggyőző kísérletben mutatta ki, hogy az ismételt kísérletek során ugyan a csatlakozás egyre gyorsabban következik be, és ez csak részben köthető a gyakorlatot végző személyhez (tehát más személlyel kicsit lassabban, de az első kísérletnél mégis gyorsabban történik), azonban a körkarámon kívül, a legelőn ugyanezek a lovak szinte egyáltalán nem követik az embert. A csatlakozási gyakorlat önmagában tehát nem alakít ki erős ember-ló közötti kapcsolatot.

Egy másik tanulmány (Warren-Smith és McGreevy) azt vizsgálták, hogy vajon csakugyan „természetes” módszerről van-e szó, ami a lovak egymás közötti kapcsolatrendszerén alapul. Anyakancákat és csikóikat vizsgáltak körkarámba helyezve őket, és azt tapasztalták, hogy a kancák egyáltalán nem „csatlakoztatják” a csikóikat, sőt többet tartózkodnak egymástól távol, mint egymás közelében. Ugyancsak Warren-Smith egy ismeretterjesztő írásban azt állítja, hogy a csatlakozással a ló nem azt tanulja meg, hogy az embert vezetőként fogadja el, hanem azt, hogy hogyan kerülheti el, hogy körbe kergessék. Az egész gyakorlatot egyszerű negatív megerősítési folyamatnak fogja föl.

A csatlakozási jelenség Monty Roberts szerinti magyarázatát alátámasztó tudományos közleményt nem találtam.

Kell-e ezek alapján csalatkoznunk a csatlakozás módszerében? Vagy legyünk-e kritikusak a tudományos kritikával szemben is?

A módszer elterjedtsége önmagában érv lehet a hasznossága mellett. Azt is látnunk kell, hogy minden tudományosság ellenére a módszerrel kapcsolatos ellenérvek nem teljesen állják meg a helyüket. Ha ugyanis pusztán negatív megerősítésen alapuló kondícionálásnak tekintjük a jelenséget, nincs magyarázat arra, hogy a ló miért kezd lerágni, és miért engedi lejjebb a fejét a körbefuttatás során. Nem tekinthetjük ezt pusztán véletlenszerű próbálgatásnak („Hátha majd abbahagyja a kergetést a gazda, ha lerágok”). Miként arra sincs elégséges magyarázat, hogy miért kezdi követni a ló a kiképzőt. A negatív megerősítésen alapuló tréning csak azt magyarázza, hogy ha már egyszer a ló mindezt megtette, hamar megtanulja, hogy ezzel szabadul meg a körbe futtatástól. De hogy az első csatlakozás miért következik be, s miért történik mindez nagyjából egyformán minden ló esetében – arra vonatkozóan nem rendelkezünk magyarázattal.

Krüger kísérlete mindenesetre rávilágít arra, hogy a csatlakozás többszöri végrehajtása sem elegendő önmagában arra, hogy stabil kapcsolatot teremtsen ló és ember között. Véleményem szerint el kell fogadnunk, hogy ismeretlen vagy bizalmatlanná tett ló esetében nagyon jól használható első lépés a kapcsolatteremtésre, amit azonban számtalan további lépésnek kell követnie ahhoz, hogy elmondhassuk, „szövetséget kötöttünk” a lovunkkal.

Saját – szerénynek mondható – tapasztalatom szerint a szövetséget nem elég egyszer megkötni. Lovaink – számomra kiszámíthatatlan okból és időközönként – újra és újra rákérdeznek a kapcsolat erejére. Egyik nap füttyszóra száz méter távolságból bejönnek a legelőről, a rákövetkező nap pedig eljátsszák, hogy nem hagyják felkötőfékezni magukat, a kezünkből „kiugranak”. Ilyenkor ismételten meg szoktam kergetni őket, a sok éve fönnálló kapcsolat ellenére. Kb. három perc alatt „megadják magukat”: megállnak, sőt megközelítenek, és szinte bedugják a fejüket a kötőfékbe.

Hát ilyen ez...


 

Források:


Warren-Smith, Amanda K., and Paul D. McGreevy. "Preliminary investigations into the ethological relevance of round-pen (round-yard) training of horses." Journal of Applied Animal Welfare Science 11.3 (2008): 285-298.


Krueger, Konstanze. "Behaviour of horses in the “round pen technique”." Applied Animal Behaviour Science 104.1 (2007): 162-170.

Amanda Warren-Smith Different Training Methods… are they really that different?

http://www.horsesandpeople.com.au/sites/default/files/articles/AWarren-Smith_Different_Training_Mar11.pdf

 

SGY

Kedves Gyurka!


Először is nagyon jó a cikk!

Alapvetően mindennel egyetértek, amit megfogalmaztál, árnyalásként van néhány hozzáfűznivalóm, vagy inkább vegyük, mintha beszélgetnénk az írásod alapján. (Pont ilyenekről jó lenne személyesen is diskurálni, hiszen írásban nehézkesebb a párbeszéd. Majd csak összejön valamikor!)

Azt nagyszerűnek tartom, hogy egy adott kiképzési módszer vizsgálatát érdemes elválasztani a hozzá fűzött magyarázattól. Ez szerintem is egy sarkalatos pont.

Ezt a két tanulmányt én nem ismertem egyébként, és nem is tudtam, hogy a McGreevy lovas viselkedést is kutatott, szóval dupla meglepetés számomra. 

Én személy szerint teljesen azonosulok a Warren-Smith írásában megfogalmazott konklúzióval, hogy a ló azt tanulja meg akár egy csatlakoztatás alatt is, hogy hogyan kerülheti el a kergetést, azaz miként szabadulhat a nyomás alól. 

 

Azok a gondolatok, ahol én árnyaltabban látom az általad leírtakat a következők:


1. Az 5. bekezdés azzal a gondolattal indul, hogy a módszer (join-up) elterjedtsége önmagában érv lehet a hasznossága mellett. Én ezt kérdőjellel írnám. Hagynám,hogy döntse el az olvasó, hogy valóban így van-e. Szerintem egyébként nem feltétlenül érv egy módszer vagy tréning technika hasznossága mellett, hogy sokan csinálják, de nyilván az sem lenne igaz, ha kategorikusan kijelenteném, hogy az a technika amit sokan alkalmaznak az haszontalan. Például nagyon sokan használnak a kutyakiképzésben klikkert manapság. Ez alapjában jó dolog, de nem érv amellett, hogy a klikker tréning hasznosabb más tanítási technikánál. Inkább beszélhetünk divatról, trendiségről.


2. Ugyanebben a bekezdésben írod, hogy a lerágást például nem lehet magyarázni pusztán a negatív megerősítéses technikával. Ezt is kérdőjellel írnám. :) Szerintem lehet, vagyis én nem látok itt hibát. A körkarámban hajtott ló a tréner nyomásának csökkenésével vagy a nyomás nem-növelésével elkezd lelazulni (ez egy kifáradás fizikailag is és "fejben" is) és a lelazulás egyik jele a lónál a lerágás, erre a tréner csökkenti a nyomást, a ló teljesen ellazul. A lerágás szerintem nem a dominancia elfogadásának jele, hanem a lelazulásnak. Nem kommunikál ezzel a ló semmit senkinek szerintem, ez egy tudattalan, szándék nélküli viselkedés, mint az izzadás. Persze ettől nekünk még megmutatja azt, hogy a ló lelazult, komfort zónán belülre ért, de ezt a ló nem kommunikálja nekünk valamilyen céllal, de mi értjük a faj specifikus testbeszédet. 

 

3. Ugyanebben a bekezdésben írod, hogy a negatív megerősítés arra sem igazán kielégítő magyarázat, hogy a ló elkezdi követni a trénert. Én ezt is kielégítő magyarázatnak tartom, de azzal árnyalnám, hogy a nyomás megszűntével a ló teljesen lelazul, egy komoly feszültségtől szabadul meg, hiszen percekig kergették és dobáltak utána kötelet, stb... de mivel igazán nem tud megszabadulni, nem tud elmenni a távolba, de a nyomás megszűnt, és a ló egy kíváncsi állat, hát odamegy a nyomást okozóhoz. Ismered s kisautós tesztet ezzel kapcsolatban? A ló az elektromos kisautóhoz is odament a csatlakozási mutatvány végén. Másik magyarázat lehet az odamenésre és követésre egy olyan fajta vonzódás a tréner irányába, mint ami a terror kötődésnek is alapja. 

 

Gruber János

Kedves János!

 

Köszönöm, hogy időt szántál rám.

 

Az első ponttal teljesen egyetértek, írás közben gondoltam is erre, nem is azt írtam, hogy az elterjedtség bizonyít valamit, hanem csak hogy érv lehet. Az érv nem okvetlen jó szó ide, ezt elismerem.

 

A 2. és 3 pontban nem teljesen egyezik a véleményünk, bár lehet, hogy ez is csak megfogalmazásbeli különbség.  Te ugyanis megadod azt a magyarázatot, amit én kerestem: a ló azért kezd lerágni, mert lazulni kezd, és ez mindig megtörténik, nagyjából egyformán - és aztán ezt erősítjük meg azzal, hogy levesszük a nyomást. A kisautós tesztet ismerem, persze. De ördög tudja, lehet itt még más is...

 

SGY

 

Futtatás a körkarámban. A külső fül előre, a belső a középen álló  kiképzőre figyel (aki a képen nem látható)

Gruber Jánossal föltaláltuk az írásos beszélgetés műfaját. Ez úgy történt, hogy a mellékelt írást első változatban elküldtem neki, mielőtt kikerült volna a honlapra. Nálam jóval nagyobb jártassága van az etológia terén, s gondoltam, jobb, ha megnézi, nehogy valami nagy szamárság legyen benne.

Aztán a válaszából kiderült, hogy bizony sokkal izgalmasabb lenne személyes beszélgetésben közösen végiggondolni a dolgokat, amiben a köztünk lévő földrajzi távolság megakadályoz egyelőre. Hát próbáljunk meg a levélváltásunknak olyan légkört adni, mintha ez a távolság nem létezne, s élő szóban tudnánk gondolatot gondolathoz fűzni. Íme az eredmény, amit persze később majd még folytatni lehet, mint egy félben maradt beszélgetést.

Amúgy meg nyitott is a beszélgetés, lehet csatlakozni hozzá, reméljük nem fog senki csalatkozni.

 

(Hozzászólás a kapcsolat@@magyar-lovaskultura.hu címre küldhető, az egyik @ törlésével) 

 

 

2015-01-20

 

Íme egy másik hozzászólás, Szűcs Antaltól, ami arról szól, milyen az, ha az ember beleképzeli magát a ló helyzetébe a csatlakozás során. Ezuttal tehát nem a tudományé, hanem az empátiáé a főszerep. S mivel a lovak gondolatait nem tudjuk másként elképzelni, az emberi nyelvet hívjuk segítségül, amely egyszerre elválaszt és összeköt mindennel.

Gyuri, János!
Nagyon jó, köszönöm mindkettőtöknek!

Arra a kérdésre "hogy az első csatlakozás miért következik be, s miért történik mindez nagyjából egyformán minden ló esetében"? - véleményem szerint, mert minden ló növényevő és a ragadozóktól való félelem ott van a génjeikben (ahogy azt Monty is mondja) és emiatt kezdetben mindent a túlélés mozgat.
A ló eszével gondolkodva az első munka-kapcsolatban:
1. Nem tudok kiszabadulni ebből a karámból (vagy Parelli módszernél - kötőfék van a fejemen és ha megfeszül fáj a csomóknál) Nem ismerem ezt a valakit, valamit (embert, kisautót) de elhajtott magától, hogy szaladjak. Ez a ragadozó játszani akar velem, mielőtt elkapna (és megölne)?
2. Futok, de nem jön utánam, hogy elkapjon (és megöljön) ez a valami (ember, kisautó) nem is életveszélyes (tartalékolhatom az adrenalin és glikogén raktáraimat) lassítok, közben megfigyelem (a fülemmel feléje sandítok) tényleg el akar-e kapni.
3. Ha elfelé futok tőle gyorsítanom kell (integet, fenyeget a kezével vagy a futószárral), azt gondolom ki akar fárasztani, hogy elkaphasson. Ha feléje megyek lassíthatok, így marad erőm megmenekülni. Az idegességtől kiszáradt a szám, egy kicsit lerágok.
4. Még most sem kapott el (hogy megöljön), mint egy normális ragadozó. Közelebbről meg kell néznem (szagolnom) mennyire életveszélyes (van-e ragadozó szaga - innen nem érzem).

5. Ha feléje megyek nem fenyeget, a közelébe érve nincs ragadozó szaga.
6. Megvakarász azokon a helyeken, amit én sosem szoktam elérni, a homlokomon az külön jó.
7. Ez a valamki (ember, kisautó) még most sem kapta el a nyakam hirtelen (hogy megöljön), ez tuti nem ragadozó. Egy kicsit lazíthatok, kifújom magam, hogy jobban beszívhassam a szagát.
8. Ez tuti nem ragadozó (ember szaga van), mert egy kantárt mutogat.
9. Ez nem ragadozó (nem kell félni, a légzésem is nyugodt), mert csak simogat és nyugtatgat, felrakja a kantárt és nem tett olyan mozdulatot (pl. hogy elkapja a nyakam, és lerántson)
10. Már megint elhajt, de már tudom, hogy nem ragadozó, és már oldalra is fordult, hogy menjek vissza hozzá.

11. ... ez nem veszélyes. Ezt, azt kér tőlem. Cipelem ezt az embert a hátamon és mégsem vagyok életveszélyben (mert már egyáltalán nem ragadozóként gondolok rá, hanem csak emberként, ha az orromba csap a szaga - psssz - ezek a mosóporok, stb. (vagy Parelli módszernél - még ha ostorral hajt, akkor sem okoz fájdalmat, simogat az ostorral)
12.  ... egy kicsit később - ez az ember (ember szaga van és még nem is okozott fájdalmat), nem akar megölni, de nem hagy legelészni, és már megint a hátamra akar ülni ,,, talán jobb lett volna, ha az elején ...

És a lovak sokkal gyorsabban gondolkodnak. Már 160 ezer évvel ezelőtt elérték a jelenlegi fizikai és értelmi képességeiket, Akkoriban még több volt a ragadozó - muszáj volt reflexesen tudni túlélni. A zebrák is belevetik magukat a krokodiloktól hemzsegő folyóba.
Ez az ember okosabb nálam, de valahogy túl kell élni. És még néha jók is a vele töltött percek ... A csatlakozások