Magyar Lovaskultúra


Kezdőlap > Tárgyi kultúra > Egy kiállítás képei

2012-05-03

 

Egy kiállítás képei:

Nagy János felvidéki szobrász kiállítása

 

A kiállítás megtekinthető a Hegyvidék Galériában (Budapest II. ker, Városmajor utca 16)  2012 május 18-ig, kedd, csütörtök és pénteki napokon 10-18 óra közt.

Attila

Solymászok

(Szent Imre herceg és felesége)

Szent István

Nemcsak népdalainknak és irodalmunknak, de képzőművészetünknek is állandó szereplői a lovak. Nagy János  kiállítása is példa erre. Ha nem is tudatosan, annál meggyőzőbben. A kiállítás bejáratánál kifüggesztett önéletrajzban szó sincs a lovakhoz való bármilyen kötődésről, de bent a teremben a szobrok többsége lovas szobor. Szent Istvánt, Attilát, s névtelen lovas íjászt, katonát, látunk lóháton. A lovak sajátos testtartása, anatómiai pontossága jelzi, hogy nem véletlenül vagy divatból kerültek oda. Miként az sem véletlen, hogy zablát, kantárt nem is látunk rajtuk, nyerget, kötőféket is csak olykor-olykor.

Ezek a lovak bizony nem németesen megregulázott szolgái lovasaiknak, hanem a lélek szabadságának megtestesülései.  Még akkor is, amikor lehajtják a fejüket. Mert a fent említett életrajzból kiderül, hogy alkotójuknak kevés része volt a külső szabadságban. Talán épp ezért kellett keresnie a lélek belső szabadságát. Egy kis pontatlanság kockázatát vállalva, Kosztolányit idézhetjük e lovak láttán: " Egy kissé lehajtani a fejet, de a szívet, azt föl, föl barátaim!"

Megcsodálhatjuk azt is, hogy a lovasok  "tökéletes egyensúlyban" ülnek rajtuk, némelyik szobor akár egy lovas tankönyv illusztrációja is lehetnek.

A "Létezik-e lovas kultúra" című írásunkban a kultúra kétféle lehetséges megközelítéséről gondolkoztunk. Ez a kiállítás a kétféle megközelítés találkozása. Nem pusztán az az érdekes, hogy lovak vannak jelen. Lovas szobrot találunk bőven nyugaton is. Azok a lovak azonban nem válnak mítikus elemmé, legföljebb az erőnek és a hatalomnak a szimbólumai. De tessék megnézni ezeket a kerengő, táncot járó, szerelmet idéző  lovakat a "Solymászok" című alkotásban. Még a térhatást visszaadni alig képes fényképen is sejthető a játékosságnak, a szilajságnak és a szakralitásnak valami különös, kavargó egysége.

Gyakran elmegetjük, hogy lóháton érkeztünk Európába, hogy Árpád népe lóháton szerzett hazát. Ez nyilván igaz is. De a mi kultúránkban a ló nem harci és közlekedési eszköz, hanem sajátos kapocs a rögös tapintható és a megfoghatatlan valóság között.

2012-09-23

 

Nagy János vallomása a lovakról

 

 

 

A mai napon alkalmunk adódott személyesen megismerkednünk Nagy János szobrászművésszel helembai otthonában. Ez a kis falu a Duna és az Ipoly összefolyásának szögletében húzódik meg a szlovák oldalon, magaslatairól pazar kilátással a Dunakanyar hegyeire, s a másik oldalon Márianosztra felé a Börzsönyre.

Memeneto című míves kivitelezésű albumában a lovas szobrok kapcsán Nagy János így vall a lovakról:

 

"Mint a legtöbb építész álma templom építése, úgy a szobrász álma a lovasszobor. Mindig szerettem és csodáltam a lovakat. Az ember és ló valami csodás egységet alkot. Az egymásra utaltságot, az egymás iránti bizalmat, szeretet, olyan egységet alkotva, amelyben két különböző világ egymásra talál, az ember is, a ló is érzi, hogy egymásra vannak utalva. Gondoljunk csak a kentaurokra. Lovas őseinket is így hívták, és úgy gondolták, hogy az ember és a ló össszenőtt alakzata úgy mozog, úgy dolgozik, mint egy test, egy lélek. "

 

Szóban aztán még azt is megtudtuk Nagy Jánostól, hogy Révkomáromban, városi gyerekként nőtt föl, de a lovakhoz mindig nagyon vonzódott.  A kiállításon szerzett benyomásaink a fenti idézet alapján nem estek nagyon messze az igazságtól.