Magyar Lovaskultúra


Szokásommá vált nézegetni, honnan találnak rá az olvasók a Magyar Lovaskultúra honlapra, s mit keresnek. A webstatisztika sok érdekességgel szolgál. Legtöbben valamelyik keresőben bukkannak rá oldalainkra. Legutóbb egyik olvaslónk a következőt írta be a Google keresőjébe: "a sarkantyú hatása a lóra". Mivel e tárgyról aliga talált eddig érdemi tájékoztatást, nekibátorodtam, hogy olyasmiről írjak, amiről aztán végképp nincs személyes tapasztalatom. A gyakorló sarkantyúhasználók érezzék kihívásnak, s tegyék helyre tévedéseimet, várom bejegyzésüket a Vendégkönyvbe, vagy elektronikus levélben a kapcsolat@@magyar-lovaskultura.hu címre. (Az egyik @ természetesen törlendő.)

Hogyan hat a sarkantyú a lóra? 
 
 
  • Sose használtam sarkantyút
  • Ebből következőleg nem tudom használni
  • De nem is fogok használni
  • Van néha gondom a lovammal, de ez sose azért van, mert nem használok sarkantyút
  • Bár sose használtam, és nem is tudom használni,  tudom, hogy hogyan hat a lóra
  • Bár sose használtam, és nem is tudom használni, van róla fogalmam, hogy mire való - és mire nem.
 
A sarkantyú - a használat módjától függően kétféle képpen hat a lóra:
a) a ló oldalába vágva fájdalmat okoz és menekülésre készteti
b) a ló oldalát finoman és pontosan megérintve a kellően betanított ló ellép a nyomás elől (pont ott és akkor), mindez a külső szemlélő számára gyakorlatilag láthatatlan. Valami díjlovas könyvben olvastam, hogy a lovasnak képesnek kell lennie arra, hogy a sarkantyúval a ló szőre hegyét érintse.
 
Következik ebből, hogy az első használati mód egyedül akkor engedhető meg, ha az ember és a ló élete egyaránt azon múlik, hogy a ló ereje fölötti sebességgel vágtat-e. Ez csakis és kizárólag háborús helyzetben volt elképzelhető, ma semmilyen létjogosultsága nincs.
Ha egy mai díjlovas bemutató végtelenségig finomított változata azoknak a lovaglási feladatoknak, amit valaha háborúban használni kellett, akkor a sarkantyú használata is a végtelenségig finomított kell legyen. Sokan mondják, hogy a tereplovaglás kívánja a legjobban kiképzett lovat. Ez bizonyos értelemben igaz, de ez a kiképzés - a közös alapokon túl - más irányú, mint a díjlovas vagy bármilyen verseny-lovas képzés. És ebben a másirányú képzésben nincs szükség sarkantyúra, és ennek a képzésnek a lényege nem az eszközhasználat, sokkal inkább a ló "mentális" képzése, együttműködési kedve, bizalma, figyelmének, "problémakezelési reakcióinak" képzése. Például: hogyan reagál a ló váratlan hang vagy szaginger hatására. Fokozatok: hazavágtat - elrohan - kiugrik (8-10 vágtaugrás után megáll) - egyet ugrik oldalra - összerezzen - megáll és figyel - rezzenéstelenül tovább megy.  Biztonsági szempontból az utolsó előtti az ideális, feltéve, hogy a helyzet kellő mérlegelése után hajlandó tovább menni - ha arra megkérjük.
 
Honnan ered tehát a sarkantyú? A nyelvi emlékek a Néprajzi Lexikon szerint a 14. századra mennek vissza, a szó első előfordulása maga  a 16. századra tehető (Lásd: Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár ). Első tárgyi előfordulására nincs pillanatnyilag adatom.
 
Fölmerül tehát a kérdés, része-e a sarkantyú a lovas kultúrának. Mielőtt válaszolnánk a kérdésre, megragadjuk itt az alkalmat, hogy megkíséreljük a technika és a kultúra közti különbség megvilágítását. A technika szó az ógörög

τέχνη

(techné) szóra vezethető vissza, ami egyszerre jelent erőt, képességet, eszközt, művészetet. A kultúra szó eredetéről már írtunk A lovas kultúráról című írásunkban, alapvetően művelést, művészetet jelent. A két fogalom tehát nem esik messze egymástól. A modern ember - sajnálatos módon - mégis sikerrel távolította el egyiket a másiktól. A technika ma az abszolút nyers célszerűséget jelenti, a kultúra pedig a napi szükségszerűségen való felülemelkedést.
Lehet tehát sarkanyút készíteni pusztán technikai szempontok figyelembe vételével. Formátlanul, célszerűen. S lehet mívesen megmunkálni, szükségtelen díszekkel, szép arányokkal.  Tessék választani - már ha valaki úgy gondolja, hogy tényleg szüksége van sarkantyúra.

Kezdőlap > Tárgyi kultúra > A sarkantyúról