Kezdőlap > Írások > "Tengernagyok a propelleren"

2018-02-11

 

„Tengernagyok a propelleren”
 

Mindjárt megmagyarázom ezt a furcsa címet, előbb azonban – elnézést kérve azoktól, akiket kifejezetten csak a lovas vonatkozások érdekelnek – egy kis kitérőt kell tennem, mert épp azt szeretném megmutatni, hogy a lovaskultúra – már ahol beszélhetünk erről – egy ország „nagykultúrájának” szerves részeként működik.
Azt hiszem ma nincs olyan politikai nézet vagy közgondolkodás, ami a huszadik század első felét a magyar történelem fénykorának tekintené. A dologban most nem a miértek és hogyanok érdekesek, hanem az, hogy miközben a hivatalos Magyarország két világégéssel, Triannonnal és erkölcsi válsággal küszködve mélyrepülésbe fog, Ottlik Géza szavával élve, „a másik, a szellemi Magyarország” elképesztő, azóta is megismételhetetlen magasságokba emelkedik. Ez az időszak termi Adyt, Babitsot, Karinthyt, Kosztolányit, József Attilát, de ehhez köthető Teller Ede, Neumann János, Szent-györgyi Albert – hogy mind az irodalom, mind a tudomány világából csak a közhelyszerűen kiragadható, legismertebb neveket említsem. Pedig nemcsak őket kellene, mert mögöttük hemzsegnek a ma már részben elfelejtett, kisebb és nagyobb jelentőségű alkotók, akik a legnagyobbakkal együtt hozták létre azt a szellemi közeget, a hivatalos Magyarországtól független közéletet, amely nélkül a legjobbak is csak elszigetelt, magányos és meg nem értett zsenik maradtak volna. Az imént emlegetett Ottlik Géza így nyilatkozik a kor íróiról, amikor felkérik, hogy az angol és francia olvasóknak beszéljen a kor irodalmáról: „Ha felsorolom neveiket, mint az imént, és hazám történetére gondolok, olyasféle csiklandós érzésem támad, mintha egy folyami csavargőzösön, egy révhajócska hídján egy tucat tengernagyot látnék sürgölődni.” Hát innen a cím, a csavargőzösön azaz propelleren nyüzsgő szellemi tengernagyok képe Ottlik Gézától.
Jó, sőt egészen kiváló íróink, költőink éltek még a huszadik század második felében, s tán élnek azóta is persze. Maga Ottlik is – aki szintén méltó a tengernagyi címre, – nagyrészt ebben a későbbi időszakban alkotott. Ami azonban elfogyott körülöttük, az a vibráló szellemi légkör. Mintha – kölcsönözzünk most Karinthytól is valamit – kiszivattyúzták volna az országból a levegőt.
Most tehát – ha már elmondtam, honnan a cím – rá kell térnem az egész dolog lovas vonatkozására. Az a szellemi vibrálás, ami akkor irodalmunkat, tudományos életünket jellemezte (ne zavarjon meg senkit, hogy kutatóink szinte kivétel nélkül külföldön lettek naggyá – az indítatást itt kapták), az a ma oly sokat emlegetett – de oly kevéssé ismert Örkénytábort ugyanúgy jellemezte. A nagy neveket már tudjuk sorolni közülük is. De ahogy a nagy írók körül, körülöttük is ott vannak a kisebbek, a szerényebbek, de nem jelentéktelenek, ők alkotják a közeget. De amire még nem figyeltünk föl eléggé, az az a légkör, amit ezek együtt megteremtettek. Ahogy az irodalomban sem, ez a légkör a lovas világban sem volt viharoktól mentes. Kókay Pál, Jospiovich Zsigmond, Keméry Pál, Szerdahelyi Tibor szenvedélyes vitát folytatnak a Szent György folyóirat hasábjain arról, hogy vajon a vágtaperdülés során a ló a belső vagy a külső hátsó lába körül forog-e. S mindig érvet szegeznek érv ellenében. A kötelező katonatiszti udvariasságon túl nem a tisztelet, de nem is az ellenségeskedés vezérli őket, hanem a konok igazságkeresés. Érdemes a dátumokat is figyelni: 1939-40-et írunk. A hivatalos Magyarország menthetetlenül sodródik egy újabb értelmetlen háború felé, amiben akkor is csak veszít, ha nyerhetett volna. A másik, a szellemi Magyarország polgárai, katonái pedig – amíg tehetik, elmélyülten bíbelődnek azzal, amihez értenek, amit szeretnek és fontosnak tartanak.
Aztán ami a háború után történt Magyarországon, az ugyancsak nem nevezhető fénykornak, semmilyen értelemben. Az örkénytábori lovasok körül és egyáltalán a lovas közéletből ugyanúgy elfogyott a levegő, mint a kultúra más tájairól. Jó, vagy akár kiváló lovasok persze voltak, s vannak, de az az inspiráló szellemi közeg, a mindig jobbítani akaró, érvet érvvel szembe szegező gondolkodás, ha nem is szűnt meg örökre, de bizony nagyon visszaszorult.
Szakmai vita persze van ma is. De a szellemi életnek is van forráspontja, s attól egyelőre messze vagyunk, bár látni vélek bíztató jeleket is. Egyelőre a szakmaiságra, az érvekre rá- rátelepszik az érdek – ami persze érthető, csak éppen elfojtja azt a szellemi izzást, amit az örkénytábori idők jelentettek, s ami izgalmassá, vonzóvá tehetné a lovas közéletet. Talán ennek a közéletnek is, mint az egész országnak van egy hivatalos, és egy másik, egy szellemi oldala. Ottlik Géza a világháború után arról álmodozott, hogy majd ez a kettő közelebb kerül egymáshoz – aztán rájött, hogy ez ostoba illúzió. Mi ne is erőltessük – elég azon igyekezni, hogy ezt a másikat láthatóvá tegyük.
 

Surján György

 

Ahonnan kölcsönöztem:
Ottlik Géza A Valencia rejtély
Karinthy Frigyes Tanár úr kérem
 

Feleségem és kisebbik lányom szerint ez az írás kissé rövid, befejezetlen.

Ha lovas cikknek tekintem, talán tényleg az.

Bárminek tekintsük is, egyelőre nemtudok mit hozzátenni.