Magyar Lovaskultúra


2013-08-04

Polgárok, katonák

 

Azt mondják, a lovas alapkiképzésnek teljesen függetlennek kell lennie attól, hogy később miként is akar lovagolni valaki. Nem vitatva, hogy a lovaglás alapja minden szakágban egyforma, mégis egyre inkább kezdek rájönni arra, hogy  nem mindegy, miért lovagolunk. S az oktatónak már az első időktől kezdve rá kell vezetnie a lovast, hogy gondolkozzék el ezen.  S ahogy az irányok kialakulnak, úgy kell az oktatást a megfelelő mederbe terelni.

Tudott dolog, hogy a nyugati kultúrákban mindenütt a lovaglás, a lovas sport és a lovas képzés egyaránt  katonai hagyományokra megy vissza. A nyugati kultúrákban ugyanis a lovaglás nemesi kiváltság, a nemesség dolga pedig a haza védelme, a katonáskodás.

Nem így keleten, a nagyállattartó kultúrákban, ahol minden gyermek "lóra termett", akár fiú, akár leány. A gazdasságot nem az jelzi, ha valakinek lova van, hanem az, hogy hány lova van,  netán  hány ménese. A legenda, hogy lovas nemzet vagyunk, épp erre megy vissza.

Sajnos ma már csak lélekben mondhatjuk ezt el magunkról, mert tudatunk mélyén a ló máig és kitörölhetetlenül élő idea. 

Beékelődtünk nyugat és kelet közé, és oly sokszor mulasztottuk el földolgozni és helyükre tenni a bennünket érő hatásokat, hogy sok dologban elvesztettük saját mivoltunkat.

A magyar lónak és magyar lovaglásnak alighanem a kuruc kort követő Habsburg abszolutizmus vetett véget. Ekkortól válhatott tilalmassá a hortobágyi csikósnak is nyeregbe szállnia. Azt azonban már semmilyen császári hatalom nem tudta elérni, hogy a hortobágyi csikós egyszál patracon ne tudja jobban megülni a lovat bárkinél.

De a csikóson kívül még csak a gulyások ültek lóra. A manapság magyarként ismert lófajtákat, a gidránt, a furiosot, a kisbérit és mezőhegyesit pedig a 18. századtól kezdték kitenyészteni, egyértelműen a császári hadsereg céljaira és igényei szerint.

Lassanként a lovaglás nálunk is úri kiváltsággá soványodott, bár Széchenyi Dénes  még megjegyzi, hogy szépen lovagolni már csak a mezőről haztérő  parasztfiúkat lát.

Trianon aztán véget vet a katonai lovasképzésnek is. A magyar hadsereget gyakorlatilag fölszámolják, az ország pedig a revans lázában ég. Ha katonai kiképzés nincs, valamit tenni kell. Ki látta ekkor, hogy a következő háború sorsát már nem a lovak, hanem az atombomba dönti majd el?

Mindenesetre a könyv, amiről írni akarok, a magyar gazdák és leventék lovaskönyve arról a helyzetről szól, amikor a nép fiait - a sorra alakuló gazdakörökbe tömörítve - katona módra tanították lovagolni, ilymódon igyekezve a katonai kiképzést pótolni.

Vagyis, nemcsak hogy főként úri  és katonatiszti kiváltság lett a lovaglás, hanem aki hétköznapi ember létére lóra ült, azt is katonamód képezték.

Ez a katonamód képzés, nem kevés német befolyással átitva, máig sokfelé uralja a lovasképzést minálunk, annak ellenére, hogy valószínűleg egyik lovas oktatónak se jut eszébe, hogy amikor vezényszavakkal irányítja az iskolalovasokat, akkor katonásdit játszik voltaképpen.   

Amint persze a lovak - szerencséjükre - kiszorultak a harctérről, a katonai lovaglás nyomába léptek a klasszikus versenyek, a díjlovaglás, dijugratás és a military (na vajon mért pont így hívják) - a harci játékok folytatásaként, s főként katonák által művelve.

Mindenbben nem is lenne semmi hiba, ha valaha is átgondoltuk volna a következményeket. A katonaság egykor célszerű szabályai azonban ennek hiányában dogmává merevedtek. A legjellegzetesebb példa a balról való nyeregbeszállás merev szabálya.  De annak még legalább tudni szokták az eredetét. (Hogy ti. jobbról fölszálva útba lett volna a huszár kardja.)

Az persze nem vitatható, hogy a maguk módján a katonák is nagyon szerették, s szeretik ma is a lovukat. Annyira, hogy szinte embernek, sőt mi több, katonaembernek tekintették. Rendfokozattal talán nem látták el őket, de a katonához illő föltétel nélküli engedelmességet magától értetődő módon várták el a lovuktól is. Nem is lehet ezt rossz néven venni, hiszen ember és ló élete-halála múlhatott rajta. (S azon meg a csata, s a haza sorsa.)

Csakhát pont ezért nem mindegy, hogy miért is lovagol az ember. Mert manapság mindig megüti a fülemet, ha valaki "engedetlen" lóról beszél, kivált, ha nem is versenysportról, hanem kedvtelésről van szó. Az engedelmesség elvárása pont olyan értelmét vesztett hagyomány, mint a balról való nyeregbeszállás - csak károsabb.  S mivel ennek már senki se  tudja  az okát, s eredeti értelmét, sokkal nehezebb kiiktatni a gyakorlatból.  S nemcsak az elvre igaz ez, hanem a következményekre, például a különféle kényszerítő eszközökre, a kikötő- és felkötő- és lekötőszárakra, s magára a kényszeren alapuló lovaglási módra is. Ezért olyan nehéz sokszor arról beszélni, hogy együttműködő s nem engedelmeskedő lovat igyekszünk képezni.  Az igazi katonák persze azt is tudták, s az igaziak tudják ma is, hogy nemcsak engedelmességből áll a hadsereg, hanem a parancsnokok bölcsessége, tisztessége és katonáik iránt érzett abszolút felelőssége is kell hozzá. Az igazi huszár is tudta - tudnia kellett - mit kérhet a lovától, s mit nem. Sok "polgári" lovas ma azonban azt hiszi, valamiféle felsőbbrendűség jogán parancsolgathat a lovának, s csak a lovat kell hibáztatni, ha nem engedelmeskedik. S közben észre sem veszi, hogy felkészültség és értelem nélkül használ kiüresedett eszközöket.

Polgári lovaglás - legyen az sport vagy kedvtelés - véleményem szerint nem lehet meg a miért-ek tiszázása nélkül. Valójában a katonai lovaglás se nélkülözte, nem nélkülözhette a miértek folytonos vizsgálatát, csak ezt nem a harctéren, vagy a gyakorlatokon kellett megtenni.

Ha ismét lovas nemzet szeretnénk lenni, ahol a lovaglás nem a kevesek kiváltsága, hanem sokak életének természetes része, akkor újra át kell gondolnunk mindezeket. Olyan szerencsés korban élünk, amikor nem külső kényszerek szablyák meg, hogy mire és hogyan használjuk a lovakat. Sokféle cél, forma együtt is élhet, s mindegyik más hozzáállást kíván lelkületben és eszközökben egyaránt.

Néha az ember olvasmányai egészen más irányba viszik a gondolatait, mint amiről az a szöveg szól, amit a kezében tart.

Így jártam én is, amikor beleolvastam Rudnyánszky Ferenc nyugalmazott huszárszázados könyvébe, melynek címe: Lovasiskola - Magyar Gazdák és Leventék Lovaskönyve.

Ez a könyv 1928-ban íródott, nyolcvanöt éve, nemsokkal Trianon után. Nagyot fordult azóta a világ, de azok a rezgések, amelyek a könyv sorai mögött hullámzanak, máig nem ültek el.

S hogy mindennek a mai magyar lovaskultúrára nézve is jelentős hatása van, azon nem is csodálkozhatunk.

Kezdőlap > Írások >  Polgárok, katonák