Magyar Lovaskultúra


Olvasónapló

Széchenyi István: A lovakrúl

 
 
Gróf Széchenyi István 1828-ban megjelent A lovakrúl című könyve kétségkívül új korszakot nyitott a magyar lovas kultúra történetében. A kor, amiben élt, a polgárosodás hajnala volt. Igaz, nálunk még grófnak, nemes embernek szinte szégyen volt gazdagodással törődni.
"Több esztendeje nekem magamnak egy becsületes Uri ember, látván minő nagy pontossággal számolom a kiadásokat és bévételeket a’ Ménes dolgában, azt mondá: ‘ ‘s hát ugyan a’ Gróf nem szégyenlene a’ lótenyésztés által nyerekedni akarni?’"
 
Széchenyi azonban értette a kor szavát és jól látta, hogy az ország jövőjét csak a gyarapodó gazdaság biztosíthatja. Azt kereste tehát, hogy a lótartást, lótenyésztést hogyan lehetne az ország gyarapodására művelni.
Angliai tapasztalataira támaszkodva arra a következtetésre jutott, hogy ahhoz, hogy a lónak jó ára legyen, ahhoz jó ló szükségeltetik. S hogy melyik a jó ló, ahhoz megbízható mércére van szükség, és ez a lóverseny lehet. "Én a’ futtatásnál nem tudok jobb és igazságosabb módot, sok ló közül a’ legjobbikat kiesmerni." Könyvében tökéletes közgazdasági levezetésben mutatja meg, hogyan teszi a versenyzés gazdaságossá a lótenyésztést. Kezdeményezése nem is maradt hatástalan. Csakhamar elterjedt a "lófuttatás" Magyarországon, persze angliai minta szerint, s ennek megfelelően angol lovakkal. A lóversenyzés Széchenyi halála után, a 19. század vége felé érte el fénykorát. Kincsem rekordját – ötvennégy verseny, ötvennégy győzelem – a mai napig sem sikerült senkinek megdöntenie.

 Kérdés azonban, hogy Széchenyi elgondolása kiállta-e az idő próbáját. A magyar lóversenyzés a huszadik század zűrzavarában hamar hanyatlásnak indult, de ez aligha írható Széchenyi számlájára. Ma egyre többen és egyre lázasabban keresik az ősi magyar lovas hagyomány nyomait, és ebben a heves igyekezetben az angol mintájú lovas kultúra importálása nem tűnik kívánatosnak.
 
Íme egy idézet, ami mai szemmel talán okkal kifogásolható: 
 
"A’ mi engemet illet, hogy én az angol vagy napkeleti lovat inkább szeretem magam alatt, mint általjában véve a’ magyart, legkissebbé se tagadom, mert jobbnak tartom és igy tartják sokan, igen sokan, és főképpen ollyanok, a’ kik ezen tárgyrul nem éppen annyit okoskodnak ‘s annyit beszélgetnek - mint lovagolnak."

 Kérdés, hogy mit jelentett Széchenyi korában a "magyar ló". A honfoglalás kori magyar ló, ami annyira keresett cikk volt Európában, hogy Mátyás királynak korlátoznia, tiltania kellett a kivitelét, talán a mohácsi vész után – legkésőbb a kuruc kor után – eltűnt, vagy legalábbis annyira leromlott, hogy egykori értéke odaveszett. Lehet azonban az is, hogy itt-ott még előforduló példányait akkoriban nem becsülték sokra. Az angol ló (azaz az angol telivér) előnyben részesítése kétségtelenül összefüggött azonban a versenyzéssel, jelesen a lóversenynek azzal a formájával, ami angol minta nyomán terjedt el az egész világon. Ebben az angol telivérnek csakugyan nincs párja. Csakhogy a versenyzést valószínűleg mégsem az angolok találták föl. A kazakoknál, mongoloknál is szokásban van mai napig. Azzal a különbséggel, hogy egy angol mintájú verseny egy szűk pályakörön, egy pár ezer méteren zajlik, míg az ázsiai sztyeppéken hatalmas, több tíz kilométeres távon, pihenő s állatorvosi kapu nélkül – nem úgy, mint a modern távlovasok esetében. Ezeken a versenyeken az angol telivér hasznavehetetlen. Föltehetjük – bár bizonyítani persze nem tudjuk –, hogy magyar őseink is megpróbálták magukat és lovaikat hasonló versenyeken. S ha Széchenyi korában még divatban lett volna, vagy legalább hírből ismert lehetett volna – ez a versenyzési mód, akkor Széchenyi nem föltétlenül tör lándzsát az angol ló mellett, s a mokány, kis igényű, olcsón tartható magyar ló – amely biztosan jobban megfelelne a mai szabadidős lótartás igényeinek is – ma is híres lenne egész Európában.

 Nem volna helyes nekünk, mihaszna utódoknak ítélkezni Széchenyi felett, elszánt jobbítani akarását lekicsinyelni. A tanulság számomra nem az ő fölülmúlhatatlan nagyságának megkérdőjelezése. Amiért az egész kérdés foglalkoztat, az a hagyományok megszakadásának nehezen orvosolható következményei. Széchenyi is "lovas nemzet"-ként tartotta számon a magyart, de miként ma is, középszerűnek találta a "lódolgát" hazájában. 
 
"Én részemrül Magyar Országot a’ középszerüség köre között semmiben se szeretem látni akár melly csekély tárgy lenne is az - és hogy a’ lótenyésztés bizonyosan csak középszerüen áll Hazánkban, azt, a’ ki látni akar, és a’ tárgyhoz ért is - nem tagadhatja."
 
De már előtte sem volt ismert, milyen is volt az a magyar lovas világ, és milyen az a magyar ló, ami minden volt inkább, csak középszerű nem. S ha régi fényébe akarta fölemelni, csak az akkori modern viszonyok közt próbálhatta. A folytonosság szálai, ha egyszer megszakadnak, nehezen foldozhatók össze. Intés lehet ez nekünk, maiaknak is, akik ha nem is akkora tehetséggel, de sokszor Széchényiéhez hasonló elszántsággal próbáljuk lovas múltunk nagy hagyományait újra megtalálni. Széchényi nem a múltba révedő képzelet képeit, hanem a kor szavára hallgatva, csakis a "kalkulust", a kiszámítható gazdasági előnyt tartotta szem előtt.
Mi lehet mindebből a végkövetkeztetés? Hogy minden megszakadt hagyomány veszteség – azt tudjuk. Hogy ősi hagyományainknak a nyomai is csak foszlányokban maradtak fönn – azt is tudjuk. Hogy ezektől elszakadni, csak hajlongani ahogy a modern idők szelei fújnak, nagy hiba – az is igaz. Hogy képzelettel kitoldani ami a múltból elveszett, kockázatos dolog – az se tagadható.
Mielőtt a konklúziót megvonnánk, még egy mozzanatot idézünk Széchenyitől. Amikor az angol telivér mellett érvel, a merinói juh példáját említi. A merinói juh pár évtizeddel korábban terjedt el, éppen nagyobb gazdasági haszna okán. Így szorult ki valamennyi ősi magyar fajta sertés, marha, juh és ló. A gazdaság bizony kemény dolog. Az összemérhetetlenül nagyobb tej és húshozammal szemben nem okos dolog nemzetieskedő érveket szegezni. Csakhogy éppen manapság éljük át az ősi fajták reneszánszát. Elég egy kis kergemarha-kór, s divatba jön ismét a szürkemarha, a rackajuh és a mangalica. Már ami egészen ki nem veszett s még van honnan újra divatba jönnie. Na most vagyunk már a konklúzió közelében. Mert azt látjuk, hogy kidobni régi értékeinket, és be nem fogadni az újat, a korszerűt egyaránt gazdasági öngyilkosság. Mert ha egy dologban jobb az új, más dologban jobb a régi. Nem az a jó, ha körömszakadtig ostobán őrizzük a régit, s hasztalan próbálunk versenyezni az újjal – abban, amiben az új a jobb. Hanem az a dolgunk, hogy megfigyeljük, megtartsuk, és megőrizzük azt, amiben a régi jobb. Ha megőriztük volna a hosszú távú lovas versenyek szokását, nem kellett volna sose szégyellenünk apró lovainkat. Ha Széchenyi – vagy talán inkább követői – valahol tévedtek, az éppen az újnak a kizárólagos kultiválása. Hogy magamat idézzem: "A kultúra ugyanis szervesen építkezik – ahogyan minden élő: idegen anyagot vesz magába, lebontja, és sajátjaként építi újra. Eredeti mivoltát pedig folyamatosan megőrzi, miközben fokról-fokra minden építő elemet kicserél." Becsüljünk meg tehát mindent – régit és újat, idegent és magyart – egyaránt a maga értéke szerint, tegyünk mindent a maga helyére, s ott tartsuk meg, sértetlenül adjuk át a nyomunkba lépő nemzedékeknek.

Kezdőlap > Irodalom > Olvasónapló: Széchenyi - A lovakrúl

Ezek a gondolatok régóta mocorognak bennem, az írás mégis nehezen született, és azt hiszem,  nem is elég  jó. 

Tessék   >>itt<< hozzászólni.

"Már többször kezemben volt a’ toll, hogy a’ Lótenyésztés tárgyárul Magyar Hazánkra nézve gondolatimat és tapasztalásimat röviden közre bocsássam; de megvallom, annyi előitéletet, annyi bal intézetet láttam ‘s látok ma is fennállani, hogy könyvecském megjelenését még nagyon korán valónak ‘s azért el is maradhatónak itéltem. Igazam van e ezt mondanom, az idő választja majd meg."

"Hogy ezer embernek több pénzbéli tehetsége van, mint egynek, tagadni nem lehet: hogy ezer emberben több ész, több szem van mint egyben, igazság; hogy egy ezernyi lélekbül álló Egyesület, melly Atyárul Fiúra átmegy, tovább élhet, mint egy gyarló ember, kit egy szellő egy csepvíz megölhet, ki fogja tagadni? ‘S így ‘Egynek minden nehéz; Soknak semmi sem lehetetlen!’ "