Magyar Lovaskultúra


2015-05-22 

 

 

 

Lovak Luxmeburgban


 

A szálloda, ahol pár napig laktam, a városon kívül, eléggé elhagyatott helyen volt, nem is érti az ember, kinek jutott eszébe ide szállodát építeni.

Az ötödik emeleti szobámból a mezőkre láttam, s reggel örömmel fedeztem föl, hogy az egyik táblán lovak legelésznek. A magasból nem látszott, mifélék. Mikor aztán időm engedte, becserkésztem őket. Ha valahol ismeretlen lovakkal találkozom, mindig kíváncsi vagyok, hogyan reagálnak egy idegen ember közeledésére. Egy bozontos sörényű, apró termetű kanca látott meg elsőre, rám-rám tekintett, de nem hagyta abba a legelést. Aztán kissé gyanakodva közelebb jött, egész a kerítésig, de csakhamar odébbállt. A mozgásra azonban fölfigyelt három csikó. Ők bezzeg jöttek kíváncsian. Körülvettek, amennyire a drótkerítés engedte, és szépen elvették a kezemből a letépett füvet, ami egyébként töméntelen mennyiségben állt rendelkezésükre a legelőn. Hagyták a homlokukat is megsimogatni, egyszóval barátságosak voltak, mint a csikók általában.

Hogy mi végre tartották őket, nem derült ki, lovardát, lovas pályát, istállót nem láttam a környéken. Kocsizásnak még a nyomát se. Tovább sétáltam az úton, amelyre gondosan ki volt helyezve a behajtani tilos tábla, alatta kivétel: kerékpáron és lóháton. De az út aszfaltozva van, patanyomot láttam ugyan az úton, ahol egy kis föld mosódott az aszfaltra, de lócitromnak  még a nyomát se. Az országút túloldalán is találtam két lovat, az egyik igen soványka, pedig jókora kövér legelő szolgált kettejüknek. Ezek már nemigen barátkoztak, egymással se, nem hogy velem. A jobb karban lévő ide-oda hajtogatta a soványat, csak bódorogtak a mezőben. Félni nem féltek, de nem is mutattak érdeklődést irántam, a fű se kellett nekik a tenyeremből.

A környék csupa legelő, kaszáló, egy-egy tábla szántóföld közöttük. Minden tábla gondosan bekerítve, még véletlenül se hagynak mezsgyét közöttük, minden talpalatnyi föld aprólékosan megművelve. Az, hogy áttalpaljak egy mezőn, szóba nem jött. Egy fűszál el nem hibbanhatott, úgy álltak a helyükön mind, mint a katonák. Hiába, ez itt mégiscsak nyugat-Európa. S tán a világ leggazdagabb országa. Itt mindennek lennie kell, még lovaknak is – mert hogyan is lehetnének ők a leggazdagabbak, ha még lovuk sincsen. Lónak tehát lenni kell, legalábbis mutatóban – s mivel elég gazdagok hozzá, jókora legelő is jut annak a pár lovacskának. De mit tudnak vajon ezek a lóról és lovaglásról? Mit tudnak arról, milyen érzés a Hortobágyon kantárszárat ereszteni, ahol nincs karám és nincs kerítés? Vagy hogy milyen lehet úttalan utakon becserkészni a domboldalakat a Dunántúlon? Sokan azt gondolják, hogy nagy üzleti lehetőség rejlik abban, hogy nálunk még megmaradt a tereplovaglás szabadsága. Tény, hogy kitűnő adottságaink vannak erre, s a lovas természetjárást nálunk még nem lehetetleníti el az agyonszabályozottság. De vajon a nyugatiaknak van-e igazán igényük erre? Senki sem kényszerítette őket arra, hogy az utolsó négyzetméter szabad földet is bekerítsék. Lopástól, rongálástól se nagyon kellett tartaniuk – az itt kevéssé szokás. Ha mégis megtették, azért tették, mert így tartják helyesnek. Érzik-e vajon, hogy valamit elvesztettek közben, és élvezik-e ha nálunk még megtalálnak valamit a jó haszonért föladott szabadságukból?

Nyilván vannak – s talán nem is kevesen, akik – ha eljönnek hozzánk – megértenek, megéreznek ebből valamit. Ahhoz biztosan elegen vannak ilyenek, hogy pár ügyes lovas vállalkozás megéljen belőlük. A kérdés sokkal inkább az, hogy mi eléggé értjük-e, micsoda érték az, amit a magyar lovaskultúra adhat Európának? Valaha a francia forradalom a "szabadság, egyenlőség, testvériség" jelszavát tűzte zászlajára. Tudja-e a mai Európa, hogy a szabadság többet jelent, mint guillotin alá küldeni az arisztokráciát? Szabad-e a mai ember nyugaton, vagy egy tökéletesen szabályozott gépezet választójogára büszke alkatrésze csupán?

Kezdőlap > Írások >Lovak Luxemburgban