Magyar Lovaskultúra


Kezdőlap > Írások >A lovasképzés nehézségei:  A terepbiztos ló

2013-12-05

A terepbiztos ló

Sokszor hallani, olvasni különböző komoly szakemberektől olyasmit, hogy amíg ezt vagy azt nem tudja a ló (illetve ló-lovas páros) a pályán megcsinálni, addig nem szabad terepe vinni. Lókiképzők némi gúnnyal szoktak beszélni lótulajdonosokról, akik elviszik hozzájuk képeztetni a lovukat, mondván nem kell nekik nagyon sok képzés, „csak” arra van szükségük, hogy terepen elmenjen a ló. Merthogy a terepbiztos ló kiképzése jelenti a legtöbb munkát, leghosszabb időt.
Kétségtelen, hogy a ló kiképzésének helye a lovaspálya. Kétségtelen, hogy amit a ló a pályán nem tud, azt terepen pláne nem tudja. (Leszámítva az élénkség hiányából adódó esetleges problémákat).
Én mégis azt gondolom, hogy képtelenség csak a pályán, lovardában terepbiztos lovat képezni. Hiába csinálja meg egy ló a pályán a díjlovas nehézosztály összes mutatványát, ha még fácánnal életében nem találkozott, aligha lehet terepbiztosnak tartani. Ezért nem az a kérdés, hogy mikor szabad terepre menni egy lóval, hanem az, hogy hogyan. Mert a féléves csikót is lehet, sőt ajánlatos terepre vinni – természetesen szabadon, az anyját kísérve.
Tehát hogyan fogjunk hozzá?
A terephez szoktatásra is igaz – mint nézetünk szerint a lókiképzés szinte minden elemére – hogy nem nyeregből, hanem földről kezdődik. A kiképzés elején semmi más dolgunk nincs, mint egy-egy lovardabeli foglalkozás után kötélen kivezetve sétálni lovunkkal a lovarda körül, s ha alkalmas rét akad a közelben, akkor egy jót legeltetni. Természetesen ehhez már vezethetőnek kell lennie a lónak, vagyis benn a lovardában laza száron kell kövesse a gazdáját lehetőleg lépésben és ügetésben is, de főleg állásban. Ezt úgy értem, hogyha a lovas megáll, a ló is megáll, mégpedig mögötte. Jó ha már a hátralépésben is legalább egy-két lépés erejéig követi a gazdáját.
Ugyanígy a fokozatosság elve is érvényes a terephez szoktatásban. Kiruccanásaink során apránként, szinte észrevehetetlen lépésekben növeljük a távolságot a lovardától. Nyeregben menni terepre akkor érdemes, ha már a pályán a ló könnyedén irányítható, az alapvető jármódok és átmenetek nem okoznak problémát. Ekkor is ugyanazt a fokozatosságot tartsuk szem előtt. Az első kilovaglások tehát már ismert helyen történnek, ha csak lehet, tapasztaltabb lovak társaságában, és szigorúan lépésben. Nem is muszáj mindvégig lóháton maradnunk, nyugodtan leszállhatunk és sétálhatunk a lóval, apránként növelve a nyeregben megtett szakaszokat.
Nagyon hasznos, ha a terepen is végzünk olyan egyszerűbb gyakorlatokat, mint amiket a pályán szoktunk. Kígyóvonalat, kis köröket csinálhatunk, szlalomozhatunk bokrok között, lekaszált réten a szénaboglyák körül nyolcasokat lovagolhatunk. Ezek a játékok azért jók, mert a ló a feladatra fog koncentrálni, s megszokja, hogy nem kell állandóan a környezeti ingerekre figyelnie, inkább a lovasra hangolódik, s rájön, hogy így is biztonságban van.
A különféle terepakadályok leküzdésének módjait nem taglaljuk, ezekről sokszor, sokan írtak.
De elmondhatjuk-e, hogy terepbiztos a lovunk, ha mindezeket a szabályokat pontosan követjük?
Aránylag könnyen elérhető, hogy a terepen rendszeresen előforduló problémákat fogjuk tudni kezelni. A szétszórt gumiabroncs, a bokorból kattogva fölröppenő fácán, sőt a fák közül kibukkanó terepmotoros sem fog problémát jelenteni.

A kedvtelési lovasok között sokan - talán a többség - gondolják úgy, hogy a lovaglás csak terepen az igazi. A tereplovaglásnak azonban megvannak a maga veszélyei, és egy-két rossz tapasztalat után sokan vágyakoznak terepbiztos lóra.

Abban azonban nagy a bizonytalanság, hogy mikor is érett egy ló arra, hogy kimenjünk vele terepre.

Az itt közreadott írás a magunk tapasztalata szerint járja körül ezt a kérdést.

Terepen lovagolni télen-nyáron egyaránt csodálatos érzés.

Át fogjuk tudni vinni a lovunkat hidakon, pocsolyákon. De mi van akkor, ha nem szokványos vészhelyzet adódik. Mondjuk egy állatkertből elszabadult igazi oroszlánnal találkozunk? A kérdés nem túl életszerű, és egy ilyen találkozást ló nélkül sem biztos, hogy meg lehet úszni. De az már előfordult velünk, hogy egy elszabadult csődörrel találtuk szembe magunkat egy dombtetőn. Ezekre a helyzetekre nincs orvosság – a ló ilyenkor biztosan menekülőre fogja. Ha elég ügyesek vagyunk és egy kis szerencsénk is van, talán sikerül a nyeregben maradnunk, s valamekkora távolság megtétele után, a veszély elmúltával rendeződik a kérdés.

 

 

Az említett esetben ez úgy történt, hogy sikerül kellően biztonságos helyen leugranom a lóról és a kezemben lévő szárral jókorát rásóznom a kellemetlenkedő csődörre – mire az visszavonulót fújt. De a szemüvegem menekülés közben fönnakadván egy bokron – veszteséglistára került. Másik lovunk viszont lovas nélkül tért haza (7-8 km-es távolságból) – szerencsére nem sérült meg az úton.
A terepbiztos ló fogalma tehát viszonylagos, a kockázat sosem csökkenthető nullára és mindig van mit javítani a biztonságon. De elérhető egy szint, ahol már valóban csak az egészen rendkívüli események jelenthetnek problémát, s bár a lovaglás veszélyes üzem marad, a kockázat nem igazán nagyobb, mint mondjuk az autóval való közlekedéskor.

A gyakorlott terepló az akadályokat is erőltetés nélkül lekűzdi.