Magyar Lovaskultúra


2014-01-04


Hányféle lovaglás létezik?

 

Gyakorta halljuk, olvassuk közhelyszerűen ismételve, hogy nincs ilyen meg olyan lovaglás, csak jó, meg rossz. Aztán amikor a kedvtelési lovas – aki mindenre nyitott, sőt kíváncsi, de nem szakember – elkezd tájékozódni a lovas irodalomban, vagy akár személyesen a lovas világban, hamarosan zavarba jön. Egymással tökéletesen ellentmondó elvekkel és gyakorlatokkal találkozik, meg mindenki által hangoztatott, de mindenki által máshogyan értelmezett tételekkel.

Megengedhető-e ez a sokféleség, szükségszerű-e, valóban létezik, vagy csak a lovasok egy részének nem megfelelő képzettsége magyarázza? Egyáltalán: eldönthető-e, hogy az egymásnak ellentmondók közül kinek van igaza? S főként a kedvtelési lovasnak van-e esélye eldönteni, ha egyszer a szakemberek maguk se tudnak megegyezni? Régi gondolat az is, hogy ha valamire két eltérő magyarázat létezik, akkor valószínűleg egyik se igaz. Olyan-e a helyzet, mint amikor a régi orvosok vitatkozhattak, hogy mondjuk a csúz kezelésére a köpölyözés vagy a cserszömörce főzet a megfelelő kezelés – merthogy mindkettő hatástalan? Vagy arról van-e szó, hogy valójában nagyon is sokféle lovaglás létezik, amelyeknek azon kívül, hogy mindegyiket lovon űzik, nem sok közük van egymáshoz?
Sokat gondolkoztam ezen, s arra jutottam, hogy a dolog összetettebb. Megpróbáltam összerakni, miből is áll a lovaglás tudománya és művészete, s egyszer csak fölötlött bennem, majd részleteiben kitisztult az itt látható ábra, ami a lovaglás elemeit (mint a négy ős-elem: a föld, a tűz, a víz és a levegő) foglalja össze.

Az ábrán látható kör a lovaglás teljességét hivatott érzékeltetni. A körön áthaladó függőleges egyenes alul a természeti törvényekre mutat. Ezek azok, amikben nem lehet vita, hiszen a gravitáció, az egyensúly törvényei, de a lovak anatómiája, az izommechanika sem különbözhet lovaglási stílusok és szakágak szerint. Sőt a lovak alapvető etológiai tulajdonságai sem függenek ezektől.

A függőleges egyenes fölfelé az érzelmek, az empátia felé mutat. Ebben megint csak nem lehet sokféleség. A lovas beleérző képessége lehet ugyan gyengébb vagy erősebb, de a ló, akivel érzelmileg azonosul, akire ráhangolódik és akivel kapcsolatot teremt, az mindig ugyanaz. Ennek megértéséhez hangsúlyoznunk kell, hogy nem arról a fajta lovas érzésről van szó, amikor a lovas megtanulja a ló mozgását finoman érzékelni, hogy pl. a lábával vagy a szárakkal a mozgás megfelelő fázisában adhasson jeleket. Kifejezetten a két élőlény – a ló és az ember – emocionális, szellemi kapcsolatáról beszélünk. Még csak nem is azokról a jelekről vagy jelrendszerről, amin keresztül ez a kapcsolat megvalósul, mert az alakítható. Egyszerűen csak a beleérzés, megértés képességéről van itt szó.

 

Rajzunkon tehát fönn és lenn az egyértelmű dolgok vannak, ezért húztunk ide egyetlen függőleges vonalat. Más a helyzet a jobb és bal oldalon elhelyezkedő elemekkel. Jobb oldalra a lovaglás konkrét célja került. Az világos, hogy ebben már nagy eltérések vannak. Más az, ha valaki díjlovas bajnok akar lenni, más, ha fel akar lépni a bécsi spanyol lovasiskolával, s megint más, ha állatokat terel lóhátról, lovasíjász, vagy túralovas. Az eltérő konkrét célokhoz eltérő praktikus szabályok fognak tartozni, amelyek a cél eléréséhez (valamilyen törvényszerű összefüggés alapján) elengedhetetlenül szükségesek, de legalábbis hasznosak, mint a gombos nyereg a lasszózáshoz. Ezekben a praktikus dolgokban tehát nagyon is lehetnek, sőt kellenek a különbözőségek. Aki itt megszegi a szabályokat, mondjuk lovasíjász nyeregben próbál 160 centis akadályokat ugratni, elég hamar pórul jár.

Végezetül az ábra bal oldalára kerültek azok a dolgok, amelyek a lovaglás külsőségei. Ezekben már nem a praktikus különbségekről van szó, hanem például nemzeti hagyományokról. A japán lovasíjász másféle öltözetet hord, mint a magyar. Egyes versenyzési szakágak is megteremtik a saját formai világukat. A szabályszegésnek itt nincsenek objektív következményei. Ha valaki meztelen felsőtesttel mutat be egy díjlovas kűrt, tökéletesen lovagolhatja a magasiskola legnehezebb elemeit is. Csak éppen semmilyen versenyen nem engednék pályára lépni. Miként a fehér nadrág, fekete öltöny kerek kalap is megütközést keltene egy western bajnokságon. Ezekben a dolgokban tehát szintén helye van a sokféleségnek, eltérő kulturális tradíciók élnek és hatnak. Ezeknek a dolgoknak azonban a lovaglás mikéntjéhez, lényegéhez már alig van közük.

 

Rajzunkon ezért jobbra és balra széttérő egyenesek mutatnak, jelezve, hogy közöttük sok minden elfér, sok változatnak lehet és van helye.

Eddig tulajdonképpen minden világos és egyszerű. Kezdünk magyarázatot kapni arra, hogy miért vannak eltérő elvek a lovaglásban. El tudjuk fogadni, hogy a „támaszkodás” vagy a „feligazítottság” a díjlovaglásban alapkövetelmény, mert nélküle a bonyolultabb feladatok kivitelezhetetlenek – ugyanez a lovasíjászatban értelmezhetetlen, mert a lovas mindkét kezét a nyilazáshoz használja. Ezért tart fönn a díjlovas állandó szárkapcsolatot, és ezért tanítja a lovasíjász a lovát arra, hogy bedobott szárral is lovagolható, irányítható legyen. Ezek az eltérések a rajzunk jobb oldalára tartoznak, az adott célból levezethető gyakorlati követelmények különbözőségével magyarázhatóak.

 

Sajnos ezzel azonban csak a nézeteltérések egy részére tudunk magyarázatot adni. A kétség akkor fog el igazán bennünket, amikor egyazon céllal, egyazon követelményrendszerben lovagló emberek olyan kérdésekben vallanak eltérő nézeteket, amit pedig az ábra alsó részébe, a természeti törvények világába tartozónak vélnénk. Csak a legegyszerűbb példát vegyük: megegyeznek-e a díjlovasok abban, hogy a vágtába ugratáskor melyik oldalra kell a testsúlyt helyeznünk? Hát nem egyeznek meg. Annyira nem, hogy olyan könyvet is olvastam, amiben az állt, hogy mindegy, mert a lényeg csak az, hogy aszimmetrikus legyen a terhelés. Hát nincs erre a kérdésre egyértelmű biomechanikai alapú válasz? De van! A felelet megtalálható Philippe Karl Nézetkülönbségek című könyvében, mi itt nem a konkrét kérdéssel szeretnénk foglalkozni, hanem azzal, hogy miért lehetséges mégis, hogy még a díjlovasok is különféle nézeteket vallanak. Kétségtelen, hogy az is be tudja ugratni a lovát, aki a külső, meg az is, aki a belső oldalra helyezi a testsúlyát. Méghozzá helyes lábra. Látszólag annak van tehát igaza, aki szerint mindegy. Valójában a lovak – hihetetlen együttműködési hajlandóságuk folytán – szinte mindenre megtaníthatóak, olyasmire is, ami számukra kisebb nagyobb kényelmetlenséggel jár – mondjuk éppen azért, mert a fizika törvényeivel és anatómiai-biomechanikai adottságaikkal szembemegy. Mi is tudunk például egy hátizsákot fél vállunkon cipelni – akár órákon át. De mégis az a kézenfekvő – tehát könnyebben, kevesebb feszültséggel, kevesebb fáradtsággal járó megoldás – ha szépen mindkét vállunkra fölvesszük.

 

Aki lovas szakembernek tartja magát, annak az a feladata, hogy minden kérdésnek a legapróbb részletekig végére járjon. Nekünk, kedvtelési lovasoknak erre sokszor nincs lehetőségünk. Mégis választanunk kell különböző oktatók, „iskolateremtő” lovas egyéniségek módszerei közül. Sokan mondják, hogy maga a ló a legjobb tanítómester. Ebben csakugyan sok az igazság – ha jól értjük. Az bizonyos, hogy ha valamit csak erőltetve, a lóval küszködve tudunk elérni, akkor valamit rosszul csinálunk. Én tehát azoktól a mesterektől szeretek tanulni, akik nemcsak a könnyedség látszatát keltik amikor lovagolnak, hanem olyan utat mutatnak, ami számomra, az én lovammal is könnyen, veszekedés, ellenállás nélkül járható. Ne értsük félre: ne a szorgalmas, kitartó tanulás fáradalmait akarjuk megspórolni, hanem azt kerüljük el, hogy lónak és lovasnak egyaránt gyötrelem legyen a tanulás.

 

Ha ezt az elvet követjük, még akkor is sokféle módszerrel, sokféle megoldással találkozunk. Ha azonban egy kicsit a mélyére nézünk ezeknek, akkor rájövünk, hogy a természeti törvények tekintetében ezek éppenséggel nem különböznek. Ékes bizonyítéka ennek egy rövid kis videó, amelyen egy Parelli tanítvány találkozik Philippe Karllal. Miközben a Parelli tanítvány dolgozik a lóval, Karl arról beszél, hogy ugyanazokat az elveket követi, mint ő: a futószáras munka változatos, lényege a tornáztatás, a ló irányváltásokat és átmeneteket tanul, miközben semmilyen kényszerítő eszköz, kikötőszár nem használatos. S aztán ezt mondja: Úgy kell a dolognak kinéznie, mint egy játék – komoly játék, de játék. S ebben visszaköszön az elhíresült Parelli-féle „hét játék” kifejezés.

Az itt olvasható írással arra teszek kísérletet, hogy segítsek a kedvtelésből lovaglóknak eligazodni a lovaglással kapcsolatos, sokszor egymásnak ellentmondó, ellentétes - némelykor talán ellenséges - irányzatok, elvek és gyakorlatok között.

Ehhez képest a szöveg talán kissé nehézre, rágósra sikerült.

Ráadásul ha valaki mindig csak egy helyre jár lovagolni, s "hobbylovasként"  nem akarja elmélyülten tanulmányozni a lovas szakírásokat, nem is biztos, hogy találkozik a problémával.

De szinte biztosan találkozik azzal a jelenséggel, hogy bizonyos dolgokat, amiket az oktató mond, egyszerűen nem ért. Vagy érteni ugyan érti, de mintha a ló nem értené, nem akar működni a dolog. Ezt gyakorlatilag két esetben kerülheti el az amatőr. Az egyik, ha egészen kivételesen jó oktatóra akadt, a másik, ha olyan helyre jár lovagolni, ahol egyáltatlán nem fejlődik. S ha ez így jó is neki - mert nincs sehol előírva, hogy muszáj mindenkinek egyre magasabb szintekre törekednie - akkor nem is érdemes elolvasnia ezt az írást.

Ha azonban problémái vannak, akkor esetleg érdemes nekiveselkedni, s remélem nem lesz hiábavaló az átgondolására szánt energia.

Számos kérdés persze nyitva marad, remélem lesz még módom folytatni, s több oldalról megvilágítani a dolgokat - miközben magam is egyre többet értek majd meg.

 

 

A lovaglás összetevői

Kezdőlap > Írások > A lovasképzés nehézségei: Hányféle lovaglás létezik?