Magyar Lovaskultúra


2015-09-09

 

Az elérhető végtelen

 

   Nemigen lehet lóra ülni anélkül, hogy az ember ne várna tőle valamit, ne lenne „ott és akkor” valami célja. Ez nem okvetlenül valami teljesítmény, siker, vagy mérhető, ellenőrizhető eredmény. Lehet, hogy oldaljárásokat akarok gyakorolni, vagy az átmeneteket finomítani. Egy jót vágtázni. Lehet, hogy el akarok jutni valahova lóháton, lehet, hogy csak egy szép tereplovaglásra vágyom, de az is lehet, hogy csak egyszerűen jól akarom érezni magam.

 

  De a lovaglásnak nem csak az adott pillanatban van célja, hanem általában is. Aki lovagol, valamiért teszi, valamit el szeretne érni. Lehet, hogy kezdetben ez a cél még nem világos, és lehet, hogy évek alatt változik is. Ami engem illet, a kezdeti, kissé zavaros első benyomások után aránylag hamar tisztázódott bennem, hogy a lovaglás számomra a természetjárás egyik formája. Ebből következőleg azt a célt tűztem ki magam elé, hogy önállóan, vezető nélkül, egyedül vagy társakkal, ki tudjak menni terepre bárhová, s a ló arra és olyan jármódban menjen, amerre szeretném – mindezt nyugodtan (ló és lovas egyaránt), baleset és a tőle való félelem nélkül.

 

 Kezdetben – és ez a kezdet sok évig tartott –, amikor csak oktatóval, vezetővel lovagoltunk, mindez ambiciózus és igen távoli célkitűzésnek tűnt. Különféle oktatókkal volt dolgunk, többségük igen keveset tett azért, hogy valaha is elérhessem a célomat. Aztán, ha nem is varázsütésre, a helyzet egyszer csak megváltozott, s most már jó ideje elmondhatom, hogy amit kezdetben akartam, az megvalósult.

 

 Különös az, hogy mégis szinte minden lovaglástól máig is valami újat várok, s többnyire kapok is. Megmaradtak az apró célok, tanulni valami új elemet, gyakorolni, finomítani azt, amit már tudunk. A tereplovaglás amúgy is változatos élményeket ad, de emellett megmaradt a pályán való gyakorlás öröme is – vagy bosszúsága, ha épp nem sikerül valami. Bizonyára vannak – nem tudom hányan – önelégült lovasok, akik eljutottak egy számukra megfelelőnek tűnő fokra, úgy érzik, hogy már mindent tudnak, amit érdemes tudniuk. Titkon sajnálom őket. Számomra ember és ló kapcsolatának van valamilyen végtelen távlata, amiben mindig van tovább. Akkor is, amikor már korunk miatt egyes dolgokról le kell mondani. Egészen biztos vagyok, hogy sose fogok vágta közben átfordulni a lovam hasa alatt, mint némely kozák lovasoktól láttam. S más példát is tudnék mondani, ami már elérhetetlen messzeségben van. De az elérhető messzeség is végtelen.

Mondják, a jó pap, holtig tanul. De meddig tanul a jó lovas? „Tudnak lovagolni?” - kérdezték sokszor annak idején, amikor mindenfelé keresgéltünk alkalmas lovardákat. Mit is felelhettünk volna? Persze nem tudtunk, de azért nem akartunk mindenütt mindent elölről kezdeni. Ma már a kérdésen is mosolyognék. Tökéletes lovaglás nincs, tehát a lovas is holtig tanul. Meg aztán olyan sincs, hogy valaki bármilyen lóval egyformán tud lovagolni. A tanulási folyamat tehát mindig közös. Eszerint a jó ló is holtig tanul. S ha föltesszük azt a kérdést, hogy hát hol is vannak a tanulás, a fejlődés határai, érdekes következtetésekre juthatunk. Erről szól ez az oldal.

Kezdőlap > Írások > A lovasképzés nehézségei: Az elérhető végtelen