2017-09-11

Volt, nincs, de talán lesz

A magyar lovaglóstílus

 

Az idei (2017) kunfakó nap elméleti témájaként Eördögh András azt a kérdést tette föl Sallay Sándornak, Hecker Walternak és Gőblyös Istvánnak, hogy létezik-e magyar lovaglási stílus. A szakavatott előadók álláspontjáról Mráz Edina számolt be a Lovas Nemzet szeptemberi számában. A kérdésen aztán magam is elgondolkoztam, hát közre adom, hogy mire jutottam.

Ha röviden kellene felelnem, azt mondanám: „Bizonyára volt, most nincs, de talán nemsokára megint lesz.”

Szerintem akkor beszélhetünk arról, hogy valamely nemzetnek van saját lovaglási stílusa, ha arra rá lehet ismerni: Ha látok valakit lovagolni, és abból, ahogyan lovagol, ki tudom találni (nagy valószínűséggel), hogy az illető mondjuk német vagy angol vagy spanyol, akkor mondhatjuk, hogy van német, angol meg spanyol lovaglási stílus. Persze ehhez nem kell minden spanyolnak spanyolul lovagolnia, de mégis általában jellemző lehet rájuk valamilyen stílus. Ehhez mindig tartoznak külső jegyek is: spanyol nyereg, western csizma, díjlovagló öltöny. De amiről beszélünk, az nem a külsőség, hanem maga a lovaglási mód.

Ha így nézzük a dolgot, azt hiszem egyetérthetünk abban, hogy ma nincs magyar lovaglási stílus. Mert ha körülnézünk a lovas világban, azt látjuk, hogy gőzerővel folyik a nemzetközi lovastudás importálása. Ki Philippe Karltól tanul, ki Monty Robertstől, van aki a Tellington módszert igyekszik honosítani, van aki Branderupért, Honsa Blahaért vagy valamely spanyol mesterért vagy Nuno Oliveira tanítványért lelkesedik, s még sokáig folytathatnánk a sort.

Talán sokan másként gondolják, én azt hiszem, hogy ez a forrongás igenis jót tehet a magyar lovaglóstílus kialakulásának, és egyáltalán a hazai lovaskultúra fejlődésének. Persze a feltételes módot nem véletlenül használom: tehet, de nem biztos hogy tesz is. Tehet először is akkor, ha ez az importálás nem a külsőségek utánzását jelenti, hanem azt, hogy komoly szellemi erőfeszítést teszünk annak érdekében, hogy megértsük, melyik iskola mit miért tart helyesnek. S mindebből csak azt tartjuk meg, ami a mi vonatkoztatási rendszerünkben is helyesnek tekinthető.

A másik föltétel, aminek teljesülnie kell, az az, hogy ez a lázas tudásimport  találkozzon össze a hazai hagyományőrző és hagyományteremtő (újrateremtő) törekvésekkel, amelyeknek ugyancsak bővében vagyunk. Megint csak nem teljes fölsorolásként említhetjük a huszár hagyományokat őrző Pénzes Gábort, Gőblyös Istvánt és az örkénytábori iskola hagyományait föléleszteni igyekvő számos törekvést, vagy a lovasíjászat modern kori újrateremtőjét, Kassai Lajost vagy iskolateremtő szabadidomítóinkat, Hamza Viktóriát és Tászler Melindát.

A harmadik föltétel pedig nem egyéb, minthogy mindezeknek a hatásoknak, törekvéseknek egymást nem kiszorítaniuk hanem egymást segíteniük és erősíteniük kell. Ez talán a legnehezebb, hiszen az ilyesmi mögött mindig ott settenkednek az anyagi megfontolások, a becsvágy, s persze a hit is, hogy az a helyes út, amin mi járunk, s nem az, amin a másik.

Mégis olyan érzésem van, mintha mindezek a jelenségek fortyognának valami hatalmas fazékban, mindegyik a maga ízét, zamatát beleadja a közösbe, és ebből aztán majd kialakul valami. Van egy ilyen vízióm, hogy majd egyszer a világ bármely táján ha a messzeségben fölbukkan egy lovas alak, még alig válik el a horizonttól, az emberek odanéznek és azt mondják: „Né, ott jön egy magyar lovas!”. Valami azt súgja, hogy az a lovas vágtatni fog, mégpedig sebesen.

S mielőtt bárki megijedne, hozzátenném, hogy ehhez a legkevésbé sem kell uniformizálódnunk. A stílust, ha az természetes, mindig a hagyomány, a jelenkori szükség, és az egyéniség alakítja. Nyelvjárásunk, népviseletünk se volt soha uniformizált. A magyar szó, a magyar viselet mégis fölismerhető volt, semmivel össze nem téveszthető.

Annyi kívánkozik még mindehhez, hogy sokszor, amikor valamiben a jellegzetesen magyart keressük, megrettenünk, ha kiderül, hogy annak, amit mi tipikusan magyarnak gondolunk, számos eleme hol itt, hol ott fölbukkan más népeknél. Pedig nem kellene ettől visszahőkölnünk, hanem inkább örülhetnénk neki. Ha valakire azt mondjuk, hogy szűk szavú, barna szemű, fekete hajú szép szál legény, akkor ezekről a jegyekről esetleg ráismerünk egy társaságban. Pedig bizonyára van ott más is, aki épp barna szemű, és megint más, aki kevés beszédű, de mondjuk szőke. Hasonlóan, nem az egyes tulajdonságok magyarok vagy idegenek (bár persze vannak tőlünk idegen dolgok is), hanem az egész együtt. A kultúrának – a lovaskultúrának is – arca van, ami fölismerhetővé, jellegzetessé teszi. Az egyes vonások külön-külön jellegtelenek.

S hogy mit kell tennünk, hogy a magyar lovaglóstílust újra megteremtsük? Csupán hagynunk kell megszületni. A mi dolgunk csak az, hogy nyeregbe szálljunk, ha lehet minél többször, minél többen. Csiszoljuk, tökéletesítsük amit tudunk, s nyitott lélekkel igyekezzünk mindent megtanulni, amit még nem tudunk. S használjuk belőle azt, ami itt és most hasznosnak bizonyul. Őseink se tettek egyebet.

Kezdőlap > Írások >A lovasképzés nehézségei:  A magyar lovaglóstílus

2017-09-12 

 

Panyi György megtisztelt azzal, hogy elolvasta a fönti írást, s a Facebookon megjegyzést fűzött hozzá. Ide másolom, mert úgy gondolom, érdemes hosszabban válaszolni rá

 

Gyorgy Panyi: "Én nem vagyok ilyen bizakodó...! Amiről te beszélsz, ahhoz hiányzik a közeg, hiányoznak a lovasok, és a lovak is. A rengeteg irányzat, megmondóemberek, mindenki a tutit tudja, sőt már azt is kijelentették, hogy 6000 évig rosszul csináltuk. Mire bebizonyosodna hogy valaki hülyeséget beszél, már abba is hagyják, vagy pedig elkötelezett élharcos lesz belőlük, akinek az a célja, hogy mindenkit az egy és igaz hitre térítsen. Ezen kívül az 50-es években még kb. 1 000 000 lóról indultunk, a 60-as évek elején kinyírták a 3/4 részét, maradt mintegy 250 000. Aztán a nyolcvanas évekre lett belőle kb. 80 000, ami mára 60 000-re csökkent. A gazdasági környezet nem kedvező, és egy darabig még nem is lesz, nincsenek nagy mecénások a lovassportban, annak ellenére, hogy nagyon sok gazdag ember van, a hobbilovaglást pedig szinte semmi szinten nem támogatják, a versenysport ellenében, ahová viszont öntik a pénzt, de nem kérdezik meg mire kellene legjobban, ezért ez olyan mintha nem is lenne. Széthúzás, önérdek, és irracionális tervek...! Ezek jellemzik a magyar lovaséletet, és ha mégis csak lesz magyar lovas stílus, akkor ez fogja rányomni a bélyegét, erről fogják megismerni a magyar lovasokat....!"

 

2017-09-12

Kedves  Gyuri!

Úgy gondolom, hogy a nézetkülönbségnek legalább három oka van. Egyik, hogy lelki alkatunk nem egyforma. Ezzel nincs más teendő, mint tisztelni egymást, ezzel rendben vagyunk. A másik, hogy én a hazai lovas világnak egy más szeletét látom, más oldalról nézem. A versenysport például oly mértékben nem érdekel, hogy alig veszek róla tudomást. Nekem a "siker" egészen mást jelent. Nemrég egy lovas cserkésztáborba kölcsön adtam a lovamat, s azt hallottam vissza, hogy a fiatalok mind lelkendeztek érte, mindenki rajta akart lovagolni. Az, hogy az emberek úgy szállnak le róla, hogy "hú de jó ez a ló", akit mi  neveltünk, tanítottunk a feleségemmel (nem a nulláról ugyan, de elég hányatott előzmények után), ez nekem nagyobb, szívmelengetőbb siker, mint nagydíjban indulni az olimpián (más által képzett, milliárdokért vásárolt lovon, feszengve, rollkurban...).  A magyar lovasoknak csak egy kis részét ismerem, de azok, akikkel én tartom a kapcsolatot, akár profik, akár kedvtelési lovasok, azok mind inkább segítik egymást, képesek közösen gondolkodni. Nem állítom, hogy nincs surlódás olykor, de az nem is volna egészséges. Nyilván ez a kisebbség, lehet, hogy elenyésző kisebbség, talán létszámban is, gazdasági jelentőségben meg abszolute. És - bár számadataim nincsenek - úgy érzem, hogy ez a kisebbség gyarapodik dacára az általad említett fogyó lólétszámnak. (Ámbár azt gondolom, a milliós létszám nagyja fogatló volt, akiket a traktor és a teherató váltott le.)

A harmadik ok pedig az, hogy úgy gondolom, ha nyakig ülünk a ... mocsárban, akkor nem sok értelme van azt kiabálni, hogy "Nyakig ülünk a mocsárban!". Az se vezet messzire, ha szidjuk az édes anyukáját annak, aki elmocsarasította az országot. Ha viszont azt látod, hogy melyik irányban kell tempózni, hogy kicsit szilárdabb talaj kerüljön a lábunk alá, akkor azzal talán használni tudsz, ha elmondod. Lehet, hogy a harmadik tempó után megfulladunk, de legalább megragadtuk az esélyt.

 Ami pedig az állami támogatásokat illeti, Széchenyit (nem közös kedvecünket, Dénest, hanem Istvánt) idézem: «Ne kívánjuk' még azt is, hogy a kormány érettünk szántson, vessen és csűreinkbe takarítson». Nem mentegetni akarom a sehogy lábra állni nem tudó "nemzeti lovasprogramot", de nem kötelez bennünket senki arra, hogy karba tett kézzel várjunk amíg a kormány kegyeskedik nekünk pénzt adni cserébe azért, hogy lóra ülünk. 

Szóval nem vagyok én naív, bár többen úgy gondolják. Jól tudom, hogy komoly bajok vannak, de nem hiszem, hogy nagyon érdemes hánytorgatni őket - főleg ha nem kérdezi senki. Kérdés, hogy védekezni kell-e a bajok ellen, szembeszállni, vagy egyszerűen túllépni rajtuk. Engem a harminckét év, amit a szocializmusnak nevezett rémálomban leéltem, megtanított arra, hogy kirekesszem a tudatomból azt, ami elfogadhatatlan, és csöndben építgessek magam körül egy külön világot, ami a hatalom számára hozzáférhetetlen. Ha tetszik, ez is egy fajta emigráció, csak egy másik dimenzióban. Ma azért jobb a helyzet, nem kell rejtegetni semmit, de ma is ez a dimenzió az érvényes.  Tehát ezért mondom, hogy csupán annyi a dolgunk, hogy lóra üljünk, minél többen, minél többször. Az élet meg úgyis kiforrja magát. A világ talán sose lesz jó, de ha békesség van, tudnak jó dolgok is történni benne. Ha nem így lenne, már nem is lenne.

 

Barátsággal: Surján György

2017-09-22

HAMZA VIKTÓRIA levele:

 

Kedves Gyuri!


Egyetértek az írásoddal.

Én hozzáfűznék még annyit, hogy leginkább akkor ütközik ki probléma, amikor egy külföldi lovas ember stílusát (ad Monty, Honza stb.) vakon kezdik követni.

Mert sajnos tapasztalni ilyet eléggé nem keveset. Fontos, hogy ne csak lássuk ezeknek az embereknek úgymond a stílusát, hanem megértsük az alapjait ! És ez a fontos, amit a szöveg végén te magad is nyomatékosítottál. Fel kell ülni a lóra, és csinálni !!!

Az oktatásaim során is rengeteget okulok és magam is. Én alapból olyan vagyok, hogy szeretem a dolgokat megtapasztalni. Nehezen is (vagy van hogy egyáltalán nem is) tudok segíteni, ha csak látok egy problémás szituációt.

Oda akarok, most kilyukadni, hogy még mindig sok a szájtátogatós ember, szeretnének úgymond kész lovakat kapni, és csak beleülni a nyeregbe, mint egy puha fotelbe. Sokszor elmennek ide-oda tanfolyamokra és várják, hogy a szájukba csöpögjön a tudás.

A tenni akarásra és tapasztalásra kell sokakat sarkallni, bár ha nincs meg a fejlődés igénye, akkor veszett fejsze az egész.. . Azt látom, hogy sokszor félnek hibázni. Pedig nem csak az ilyen-olyan neves emberek elért eredményei és képzési rendszerei alakítják a MAGYAR lovaglási stílust, hanem az "egyszerű" emberek tapasztalatai is.

A tehetség ott van a legtöbbekben, csak fel kell ébreszteni !


Csak egy kicsi vélemény...:)