Magyar Lovaskultúra


Kétségtelen, hogy a lovaglás tárgyi kellékei, s így a lovaskultúra tárgyi elemei közé  tartoznak azok az eszközök is, amelyek kifejezetten és kizárólag a lovas biztonságát hivatottak szolgálni. Ezek legjelesebbike a kobak, de ide tartozik a gerincvédő, a nyereghez csatolt, eséskor automatikusan fölfúvódó légzsák, s még ki tudja mi.

Régi idők lovasai nem hordtak ilyesmiket. Az a gyanúm, nemcsak a technika fejlettlensége okán. Persze önfelfújó légzsákot nyilván ha akartak volna se tudtak volna csinálni. Az is igaz, hogy sisak alkalmasint volt a fejükön, de az inkább az ellenség ellen védett, ha védett. S minden idők leghíresebb lovas katonái a huszárok éppenséggel csákót viseltek, ami sem az ellenség kardja ellen, sem leesés esetén az ütés ellen nem védte a fejüket.

Azt is gondolhatjuk, hogy régen az ilyesmi virtus dolga volt, s a legénykedő lovasok inkább ostobán kitették magukat a veszélynek, semhogy félősnek látszanak. Azt is gondolhatjuk, hogy úgy tudtak lovagolni, hogy semmi szükségük nem volt ilyesmire. Ahogy a népdal is mondja, mert a huszár a nyeregbe bele van teremtve - mint a rozmaring a jó földbe - sej belegyökerezve.

Csakhát éppen ez a népdal a bizonyság rá, hogy a régiek is hallottak arról, hogy le is lehet esni a lóról. (Persze a "régiek"  nagy időt jelent: a fenti nóta a negyvennyolcas szabadságharc idejéből való, ami már elég messze esik a népvándorlás vagy a honfoglalás korától.)

Kezdőlap > Írások >A lovasképzés nehézségei: Kobak vagy nem kobak?

2013-01-11

Kobak vagy nem kobak?

Ami engem illet, évek óta nem hordok kobakot, ott fityeg a nyergesben egy zsákban. Nem szeretem, nem tetszik. Régebben viseltem, csak nem mindig, és szinte sose akkor, amikor kellett volna. Egy elrohanásból eredő egyik legcsúnyább esésem alkalmával sikerült fejjel érkeznem egy betonöntvény peremébe - egy kis bőrrepedéssel megúsztam. Kinga lányom kobakján pedig egy hosszú karcolás jelzi, hogy  ugratáskor nem mindig a ló megy elöl.

 

Egyszer megkértek, hogy lovagoltassak egy kislányt - talán tíz éves forma lehetett, s a szülei nagyon féltették. A gyermek szépen fölvette a kobakot, gerincvédőt és szabályosan reszketett a félelemtől, amikor fölszállt a lóra.  Mivel én jobban szeretem vezetni a lovat, mint futószárazni, így baktattunk egymás mellett. Ennek megvan az a nagy előnye, hogy ha netán bármi történik, el tudom kapni a gyereket. S már a puszta tény, hogy ott vagyok a közelében, nyugtatóan hatott. S pár kör után - hogy lazítsak a félelemből eredő merevségén - megkértem hogy tárja szét a karjait, s ne kapaszkodjon semmibe. Hát először ezt nem merte megcsinálni, ezért csak az egyik, majd a másik karját tárta ki, s amikor ez már jól ment, akkor csinálta meg két karral. Ettől viszont teljesen feloldódott, s az addigi rettegés helyett boldogan, mosolyogva lovagolt tovább. 

Akkor sejtettem meg, hogy a védőfelszerelés viselése néha nem a bölcs előrelátás jele, hanem az elemi rettegés megnyilvánaulása.  Döntő fontosságot tulajdonítok annak, hogy a biztonságot ne a védőfelszerelésben, ne az eszközökben keressük. Viszont tudom, hogy teljes biztonság nem létezik. De az utcán  sem viselünk kobakot, pedig volt már hogy valaki úgy halt meg, hogy egy cseresznyemagon elcsúszva a fejét a járdaszélbe verte.

 

Ha valaki nálunk lovagol, két dolgot biztosan nem teszek: nem követelem meg, hogy viseljen kobakot, és nem beszélem le róla. Nem tudnám elviselni, ha valakinek úgy esne baja, hogy miattam tette le a kobakot.

Sőt talán azt kell mondani, okosabb viselni, mint nem viselni - feltéve hogy nem a félelem leplezésére szolgál. Ha mégis, akkor sem az a megoldás, hogy leveszük a kobakot, hanem az, hogy tisztázzuk magunkban a félelem okát. S ha kiderül, hogy megalapozott - mert valami nincs rendben köztünk és a ló között - akkor addig ne szálljunk nyeregbe, hanem rendezzük a problémát.