Magyar Lovaskultúra


2012-12-02 

Surján Kinga

Természetes lovaglás kezdőknek.

1.rész: Gyerekeknek, földről


Lassan másfél-két éve, hogy elkezdtem lovaglást tanítani. Nem üzletszerűen, hanem barátoknak, ismerősöknek (többnyire gyerekeknek).

Igazán viszont az utóbbi 2-3 hónapban, nyár végétől lett intenzív a dolog. Nekem ez még tanulópénz; később valami hasonlóval szeretnék foglalkozni.

Ahogy egyre többen jöttek ki hozzánk, egyre inkább elgondolkoztam, hogyan is érdemes ezt csinálni?

Ugyanis a természetes lovaglás oktatói itt Magyarországon alig-alig tanítanak lovagolni. Az ún. „NHS” képzések szinte kizárólag haladó lovasoknak vannak- legalábbis én így tudom. Ahol meg nem, ott is csak a földi munkát ismertetik meg a tanfolyam befizetőjével, lovagolni (ülésbiztonság, irányítási kérdések) nem tanítják.


Hitünk szerint-ha szabad ezt így nevezni- nincs értelme kapcsolat nélkül lovagolni. Azaz fel lehet ugyan ülni egy lóra anélkül, hogy előzetesen kialakítottunk volna kapcsolatot, de nem igazán érdemes. Egy idő után a lovasnak már nem pusztán a „lovaglás” a célja, öröme. Nem véletlen szeretne mindenki előbb-utóbb saját lovat magának- ebből is kristálytisztán látszik az igény: személyes kapcsolatot akarunk. A legtöbb gyerek, aki kijön hozzám-ha előtte nem rontotta el őt valamely ócska magyar lovarda légköre – arról álmodik, hogy mindentudó táltos paripájával száguldozik a szabad mezőkön. Vagy valami hasonlóról. Aránylag ritkán hallom gyerektől, hogy egy bezárt helyen szeretne körbe-körbe zötyögni a lovon. Ugyan az álom nem azonnal valósul meg, azt hiszem addig jó, amíg erről álmodnak.


Ebből a hitből viszont az következik, hogy valahogy meg kell kísérelni a kapcsolat kialakítását – már az első adandó alkalommal.

Ehhez egyébként még egy érvet tudok mondani: a gyerekek többsége elég ragaszkodó. Megfigyelhető, hogy amit megérkeznek egy lovardába, meglátják az állatokat, azonnal „választanak lovat” és érdekes, hogy választottjuk nem mindig egyezik azzal, amelyikre aztán felpakolja őket az oktató. Amikor haza mennek, még mindig az eredeti, kiválasztott társ képe él bennük. Hányszor voltam úgy lovagló leckék után, hogy megálltam a karám vagy éppen boksz mellett, és csodáltam azt a lovat, a kedvencet, az „én lovamat”, amelyikre soha nem is ülhettem fel.

Sokkal inkább vissza fog térni hozzánk az a gyerek, amelyik kiválaszthatta a saját lovát, és arra fel is ülhetett.


Igen ám, de hogyan alakítsuk ki a kapcsolatot? Földi játékokkal?

Eleinte így csináltam. És megdöbbentett, hogy mennyire nem működik, pedig akkor még csak nem is pici gyerekeket tanítottam, hanem magammal egyidőseket. Arra számítottam, hogy ők is átélik majd a katartikus élményt, amit a ló csatlakozása, a lekövetés, vagy akár egy szépen kivitelezett hátralépés nyújt. Hát nem sikerült, a helyes vezetésre is alig tudtam őket megtanítani, s akkor egy időre fel is hagytam a földi munka erőltetésével.

De nem nyugodtam meg a dologban, próbáltam megfejteni az okokat, és több megállapításra jutottam.

1. Aki nem érti a ló nyelvét, nem ismeri a lovakat, nagyon nehezen vesz fel irányító szerepet, még földről is

2. Aki nem tudja, hogy mennyire nem magától értetődő egy lónak a hátralépés finom nyomásra, aki nem volt ott, amikor Holdit még csak megfogni sem igazán lehetett, az nem fogja átélni, hogy milyen csodálatos az én éves munkám eredménye, a finoman tolató, rezzenésre érzékeny ló. A kezdő természetesnek fogja venni, hogy a ló az orrára gyakorolt nyomásra hátralép, sőt, még igaza is van ebben, mert természetesnek is kell lennie!

3. Ló etológiát csak részben lehet elmondva tanítani. Igazából a helyes bánásmódhoz megértés, és tapasztalat szükséges. Azaz hiába bontom le én másodpercre a kezdőnek, hogy épp mi történik az ő kettejük kapcsolatában, nem fogja sem igazán megérteni, sem átérezni, csak idővel.

És ez sem hiba, nem lehet tőlük elvárni azt, hogy egy alkalom alatt letudják azt, ami hosszú évek tapasztalata, megfigyelése, csendes figyelésből, együtt töltött passzív szemlélődésből származó intuitív megérzése.

3. Kicsit túlképeztem a Holdit-a legtöbb földi játékot – szó szerint – álmában is tudja. Legalábbis a nyomásra engedős részeket rendszeresen csukott szemmel kivitelezte.

Így persze nem csoda, hogy még ha sikerülnek is a dolgok, akkor is halálra unja magát a szegény tanítvány. Hiszen nem érti, hogy mire való ez az egész, nem éli át,se a nehézséget, se a sikert, és még a ló is alszik közben.

Ismét visszatértünk ahhoz a ponthoz, hogy senki nem így képzeli el a lovaglást.

A kicsi gyerekekről itt nem is beszélek, teljes mértékben alkalmatlanok voltak a hagyományos földi játékok elsajátítására. Ennek sok plusz oka van még, köztük, hogy egy kisgyereknek nem természetes sem az irányító szerep, sem a felelősség gondolata. De nem mennék bele hosszas pszichológiai fejtegetésekbe, elég annyi, hogy egyedül az állatokhoz valamennyire értő felnőttekkel lehetett valami kis keveset elvégeztetni ezekből a feladatokból, de ők sem élvezték...


Igen, de hogyan is lehet megoldani ezt a dilemmát? Hogyan lehet mégis elérni, hogy kialakuljon valami kapcsolat, legyen sikerélmény.

(Ami egyébként mindenfajta tanítás általános kulcsa. Amit valaki nem élvez, azt ezerszer lassabban tanulja. Minden kiabálós, veszekedős edző vitatkozhat velem ezért, de nekem fontosabb, hogy a tanítványom elégedetten menjen haza, minthogy az történjen, amit én akarok. Ebben a kérdésben elég radikálisan a játszva tanulás híve vagyok. Persze sokan vitatkoznak is ezzel- többnyire az oktatók, érdekes módon nem a tanulók. Naná, hiszen egy tanító jellegű ún. módszertani játék felépítése időigényes, többszörös munka. Melyik edzőnek érné meg? Érdemes erről elgondolkozni, nem csak lovaglásban, hanem minden más önkéntes tevékenység, sport, különóra kapcsán.)

Visszatéve az eredeti kérdésre, a válasz- mint a lovak körül annyiszor- szinte véletlenül hullott az ölembe.

Egyik alkalommal úgy döntöttem, hogy akadálypályát állítok össze neki, földről. Volt benne fólia alul, fólia felül, kis ugratás, kis labirintusban tolatás. És engem is meglepett, hogy mennyivel jobban élvezte, Holdival mennyivel jobban ráhangolódtak egymásra.


Aztán sokat csináltam játékos versenyeket lóról, és-mivel egy általam alig ismert lovon kellett végrehajtsam a feladatokat- ismét rádöbbentem, hogy ezeknek milyen jó kapcsolatépítő hatásuk van.

(Arról nem is beszélve, hogy mennyit javítanak a tartáson, szárhasználaton, jelzések korrekt adásán. Ezt majd a második részben.)

Valamint megismerkedtünk a boglárka-gyógytorna lovas játékaival is- lásd: »itt«


Nem hiányzott sok, csak a kettő összekötése-ami viszont úgy történt, hogy egyszerre négy, tizenkét év körüli kislányt fogadtam a tanyán, egyetlen felnőtt volt velük, abszolút kezdő a lovakhoz. Felkészültem jó előre, és nem lovagolni, hanem „a lovak közé egy napra” hívtam a gyerekeket. Tisztában voltam azzal is, hogy négy kislányt nem tudok én egyedül felügyelni, úgyhogy segítségképp odarendeltem hasonló korú unokaöcsém, aki haladó lovas, nagyon ügyes és minden szempontból jó hatással volt rá a lovászfiúi szereppel járó felelősség. Ezek mellett pedig komplett versenypályát, perce pontosan eltervezett programot állítottam össze.


A végeredmény minden várakozásomat felülmúlta. Kezdve azzal, hogy unokaöcsém vagányan felpattant Különcre szőrén, kötőfékkel és úgy jött fel a legelőről. A lányok nem győztek ámuldozni. Miért is pontosan? Függetlenül a „gyerekszerelemtől”, azt látták, amit elképzeltek maguknak-kötetlen lovaglást a természetben- najó nem vágtát, mert az azért mégsem, de majdnem. Ezzel az apró kis mozzanattal már egészen meg tudtam őket fogni magamnak.

Persze több probléma is felmerült- legnagyobb megdöbbenésemre az egyik kislány-akiről tudtam, hogy lovagolt már egy ideig, lovardában többször is volt- nem merte vezetni a lovat, nem igazán mert hozzányúlni sem. Megkérdeztem, hogy eddig akkor hogyan vezette, hogyan pucolta, erre az volt a válasz, hogy olyasmit nem kellett, csak felrakták a felszerszámozott lóra meg leszedték onnan. Nem részletezném a véleményemet erről, csak magamban átkozódtam, mert nehéz így felhozni a lovakat. Tehát azzal kezdtük, hogy alapvető vezetési technikát elmagyaráztam nekik, és aki nagyon félt, ott ketten vagy „lovászsegédemmel” együtt, vagy velem vitték fel az engedelmes állatokat.


Lepucoltuk őket ( nem is gondolnánk mi így télen, mikor dühösen szitkozódva vakarjuk a megkövült sarat a lovunk hasáról a mínuszok közepette), hogy mekkora örömet okoz egy gyereknek-főleg kislánynak ugyanez. Aztán mehetett a verseny-egy próbakor után időre. Még viccből valami mesét is kitaláltam hozzá, már nem emlékszem pontosan, csak annyira, hogy a végén a fólia valójában háborgó, hullámzó tó, amin át kell kelni, de feltámadnak az óriási hullámok, és átcsapnak a lovon (itt a versenyzőnek fel kellett emelnie a fóliát és a ló fejére borította).

De volt ebben a versenyben olyan, hogy hídra fel kellett vinni, ott megállítani, aztán akadályon átfutni, aztán egy vödörbe a ló testéről pattintva kellett a labdát beledobni anélkül, hogy a vödörhöz hozzányúlhattak volna. Még egy kis íjászkodásra is futotta, ahol a ló nyakára dobott vezetőszárral, békésen állt, kis mesterlövészének háta mögött.

Nem túlzás azt mondani, hogy imádták a gyerekek.

Mire ennek vége volt, annyira megbíztam már bennük- és persze a lovakban-, hogy elindultunk terepre, mégpedig úgy, hogy a gyerekek párosával kaptak lovat. Félútig az egyik ült fel, másik vezetett, félút után fordítva. Azért Apa is meg unokaöcsém is jött segítségnek. Elkirándultunk a közeli magasleshez, oda kikötöttük a lovakat (erről Apa már írt a »NapLóban« ), megebédeltünk, majd mentünk haza, természetesen cserével.

Miután hazaértünk a lányok segítettek szénázni, zabozni, vizet merni- még egy madarat is kimentettünk a lovak itatójából.

A kísérő felnőtt barátnőm, pedig legalább annyira élvezte az egészet, mint a gyerekek – igaz, a verseny részébe azt hiszem nem állt be.


Azonnal nyaggattak, hogy mikor jöhetnek ki megint, és voltak is azóta, szintén játszottunk, szintén nagyon jól sikerült minden.

Megszületett tehát a megoldás: a földi játékokat ( az NHS értelemben vett játékokat) úgy kell alakítani, hogy igazi játékok legyenek, amiket a gyerekek is élveznek, de közben kapcsolat is fejlődjön köztük. A barátságjátéktól kezdve a lekövetésen keresztül a katasztrófatesztig mind ott voltak az alapok, anélkül hogy ezt a lányok tudták vagy értették volna.


Állítom, hogy kialakult kapcsolat (mikor visszajöttek már mindenkinek volt „ saját lova”), iszonyatosan jól érezték magukat, elhintettem bennük a lovak körüli életmód magjait (nem csak felülünk, el is látjuk az állatot, nem csak sporteszköz, szórakozásunkhoz szükséges tárgy, hanem társ is). Valamint – és nem utolsó sorban – a lovak sem fásultak bele a körbecaplatásba. Szóval nyert ügy volt a mindenkinek.


Sőt, bár nem tartozik szigorúan a témához, de Kaba (három éves kunfakó csikóm) is ott volt a lovak között. Igaz, őt nem bíztam másra, hanem én vezettem a terepen, és a nyilazást kicsit elrontotta, mert kíváncsian megnyalogatta az íjat a gyerek kezében, de ezt leszámítva tökéletesen viselkedett a versenyen, nagyon büszke voltam rá is.


Csak bátorítani tudok mindenkit, hogy fejlessze tovább a kezdeti ötletet, találjon ki minél több, minél izgalmasabb játékot a lovasoknak földről is. Tényleg használ.

Még annyit tennék hozzá, hogy a „verseny” szituáció ugyan lélektanilag jót tesz, motiválja a gyerekeket, és komolyabban veszik magukat, nagyon fontos tudatosítani bennük, hogy a nincs tétje, nem élet-halál küzdelem, hanem pontosan az, aminek látszik, és aminek lennie kell: játék.

"Vonul a kis csapat"

Széljegyzet

 

A játék egyetemessége

 

Sokat gondolkoztam, miért is nevezi Parelli hét játéknak azokat a gyakorlatokat, amikre módszerét építi. A lovak játszanak ugyan, de az egészen más.  Mit változtatna a módszeren, ha játék helyett gyakorlatnak, feladatnak nevezné?

Arra jutottam, hogy ez az elnevezés nem a lovak kedvéért született. Az ember az, aki egészen máshogyan viszonyul a dolgokhoz, ha azt mondják neki, hogy most játszani fogunk.

De abban is bizonyosak lehetünk, hogy a játszva tanulás - legalábbis a lovaglás vonatkozásában - nem amerikai találmány.

 

A játék elsősorban a gyermek sajátja. Kirgizisztánban láttuk, hogy az állatartó családokban a gyermekek folyton ott sertepertélnek a felnőttek között, azt játszák, amit a felnőttek munkaként végeznek, s játék közben észrevétlenül tanulnak bele minden dologba.

A lóval való játékos ismerkedés tehát nemcsak egy a sok eredményes módszer közül, hanem az eleink lovaglási módjához való visszatalálásnak, a Kun Pétertől származó "lovagoljunk magyarul" gondolat megvalósításának is alighanem nélkülözhetetlen eszköze.

Az ember játékra való hajlama egyetemes, kultúrák fölötti, vagy inkább úgy mondanám, kultúrákon átívelő, kultúrákat összekötő jelenség. Éppen ezért lehet eszköze annak, hogy ősi lovaglókultúránk hagyományait mai viszonyaink között tudjuk értelmezni. 

Gyakorlottabbak számára igen változatos

játékos akadálypályát

alakíthatunk ki

Kezdőlap > Írások >A lovasképzés nehézségei: Természetes lovaslás kezdőknek