Magyar Lovaskultúra


Valaha olvastam egy könyvet a tradícionális japán Nó színházról.  Ez a különleges rítuális színházi mesterség apáról fiúra száll, s kifinomult bölcseleti alapokon nyugszik évszázadok óta. A gyakorlást már gyerekkorban kezdik.  A tradícionális örökség egy eleme nagyjából így szól:

"Lett légyen jó vagy rossz, a kezdő szívet nem szabad elfelejteni."

Lehet, hogy így van a lovaglással is. Van, aki az első pillanattól kezdve feltűnően ügyes, van aki sokat küszködik eleinte - akár hogy is van, kezdeti élményeineket nem jó elfeledni. Főleg, ha valaki oktatni is szeretne. Sok oktatóval volt szerencsénk találkozni, aki nem értette, hogy mi mit nem értünk. Pedig talán elég lett volna visszagondolni saját kezdő korára.

 

Jó lenne, ha közösségünk, olvasóink közül azok, akik már sok éve lovagolnak, megírnák, miként is kezdődött.

Bátorításul álljon itt a sajátom.

 

2013-09-24
Emlékezés a kezdetekre 
 

A kezdet kezdete és vége

Mint minden kisfiút – legalábbis amikor én voltam kisfiú még úgy volt – a lovak engem is nagyon izgattak, előbb a népmesék (Mirkó királyfi) utóbb a Winnetou és hasonló olvasmányok, filmek kapcsán. Mégis kezdő orvos voltam már, amikor először ültem lovon életemben. Ez úgy történt, hogy a KISZ – aminek sose voltam tagja – kivezényelt valami ifjúsági táborba két hétre tábororvosnak. Dolgom szerencsére nem sok volt, de a rendelési időn kívül is a táborban kellett maradnom, ahol az egyetlen élvezhetőnek tűnő elfoglaltságot a lovarda jelentette. A lovasgazda mufurc ember volt, nem sokat törődött velem, de látva lelkesedésemet, nem nézte szigorúan az órát. Az alapokat megmutatta, s aztán vagy egy héten keresztül napi három-négy órán át (amiért két órát fizettem) lényegében magamra hagyva próbálkozhattam a lépéssel, ügetéssel. Még valami akadályfélén is átláboltam a lóval. Utóbb hálás vagyok ennek a lovasgazdának, amiért a kiképzésemet a lovára bízta. Akkor értettem meg, hogy a lovaglás kölcsönös együttműködésen, kölcsönös megértésen és bizalmon alapszik. Arra jöttem rá – persze még nem ilyen határozottan megfogalmazva – hogy a harmonikus lovaglás lényege az okos irányítás. Megértettem, hogy a ló nem gép, a helyénvaló irányítást szívesen veszi, de néha nekem kell engedni (pl. hogy lehajtsa a fejét a bögöly csípi a lábát). Most, sok-sok évvel később visszagondolva megrettent, hogy ma is hányszor vétek a bölcs irányítás szabálya ellen.

Még azon az őszön a Balaton mellett próbálkoztam lovaglással (azt hittem én lovaglok, pedig többnyire csak magától ment a lovam a többi után a terepen) aztán tizennyolc évig semmi. Illetve nem semmi, hanem házasság, három gyerek és rengeteg munka. De semmi ló. Az alig elkezdett lovaglásnak egyelőre vége szakadt.
 
***

Újrakezdés

Az újrakezdés szőrén ülve történt, és teljesen váratlanul: két nappal korábban még nem is gondoltam rá. Külföldieket vittem nagyobb számban egy kis-kunsági lovas tanyára. Az indulás napján támadt az az ötletem, hogy kérek egy csikósruhát a gazdától, és a móka kedvéért a bemutató után felülök én is egy lóra, hadd ámuljanak a vendégek. Ámultak is, de előbb még én, amikor odavezettek egy nyergeletlen lóhoz. Nyergük nincs? – kérdeztem gyanakodva. Nyergünk éppen van – mondták – de ezen a lovon még sosem volt. Valami azt súgta, hogy akkor jobb. ha most nem is lesz. Földobtak a lóra, és szépen körbesétáltunk a karámban – két kísérő lovas társaságában – a közönség kitörő lelkesedése mellett.
Az élmény feledhetetlen volt – nekem legalábbis. Eldöntöttem, hogy márpedig lovagolni akarok. Néhány nap múlva újabb balatoni lovarda következett, terepen. Szigorúan csak lépésben és ügetésben – csodával határos módon baleset nélkül. Ekkorra már a család nagyobbik részét is sikerült elbolondítani.
Ami ezután négy és fél éven át történt, az sikerek, kudarcok, csodálatos élmények és kisebb-nagyobb balesetek sorozata. Lovardát kerestünk a közelünkben. Mindenütt elmondtuk, hogy szeretnénk lovagolni. Mindenütt megkérdezték, hogy tudunk-e lovagolni. Erre sose tudtam értelmes választ adni. "Ültünk már lovon." vagy "Nem vagyunk profik". Egyáltalán, mit lehet mondani erre? Azt nem akartam mondani, hogy teljesen kezdők vagyunk, mert attól tartottunk, hogy akkor feltesznek egy futószárra, és nem tanulunk semmit. Pedig nem lett volna messze az igazságtól. A feleségem eredendően óvatos, mindig azt kérte, hogy alá egy birkát adjanak. De előbbre ettől se jutottunk.
Volt olyan lovarda, ahol az oktatás abból állt, hogy egy órán keresztül ügettünk körbe-körbe, megállás nélkül, két vagy három irányváltással. Ép bőr nem sok maradt rajtunk utána, és úgy elfáradtam, hogy a végén egyszerűen lefordultam a nyeregből, rémülten kapaszkodva a kantárszárban. Volt, ahol többet tanítottak, de nemigen nézték meg, milyen ló való alánk, minek következtében gyakori és közvetlen ismeretséget kötöttünk a lovarda talaját alkotó homokkal. Sajnos a fiam egy ilyen ismerkedés és az azt követő bántó megjegyzések után – ami az oktatótól érkezett – abba is hagyta a lovaglást. Feleségem és kisebbik lányom kitartott – nem lehetek elég hálás nekik érte. És lassan fejlődtünk, a vágta is kezdett menni már, lassan ismét kijutottunk terepre. Ha nem is esések nélkül, de többször nyeregben.
Közben azt hittük, találtunk egy ideális lovardát. Tényleg jó volt, barátságos légkör, viszonylag nagy biztonság, de nagyon lassú fejlődés. Kezdtük látni, hogy lovas oktatók legnagyobb része nem igazán akarja a hobbilovasokat megtanítani lovagolni. Tapasztalataik valószínűleg azt sugallják, hogy aki követelményeket támaszt, az elveszíti a vendéget. Lehet, hogy a legtöbb bérlovagló nem is tanulni akar, csak szórakozni. (Felnyergelt ló) Az egyetlen olyan lovardát, ahol igazán érdemi oktatás folyt amatőrök számára is, kétszáz kilométerre találtuk otthonunktól, egy nyári kiruccanás alkalmával.
Mi ennél többet szerettünk volna, de élveztük azt is, ami van, és talán meg is maradtunk volna abban az állapotban, ha kedvenc lovardánk tönkre nem megy és be nem zár.
Lovarda nélkül maradtunk. És azt már keserves tapasztalatokból – közte feleségem kéztőcsont-törésével – tudtuk, hogy alkalmi megoldásokkal ismeretlen helyeken nem szabad próbálkozni. Törzshelyet kerestünk, elérhető távolságban, elfogadható áron. riban már gondoltunk saját lóra, de nem hittük, hogy tudnánk elegendő időt szánní rá. Rábukkantam egy hirdetésre: félbértartás. Fizetjük a költségek felét, s fele időben lovagolhatunk. Jól hangzott, belevágtunk.

***

Csatlakozom a lovamhoz
Azt, hogy a lovaglás nem lóháton kezdődik, azt közvetlenül a lovamtól tanultam. Semmit se tudtam még a természetes lovaglásról, Monty Roberts vagy Pat Parelli nevét se hallottam, amikor kénytelenségből fel kellett fedeznem és átélnem a "csatlakozás" élményét. A félbértartás révén egy valaha tán nem is rosszul belovagolt csődörrel hozott össze a sors, akire hónapok óta nem ült ember. Persze, hogy esze ágában sem volt állva megvárni, amíg felkecmergek rá. Ha valaki megtartotta, elviselte ugyan a nyeregbe szállást, de kissé idegesen. Én meg nem akartam kétszemélyes lovat.
"Nagyon tele van, le kell járatni" – mondták. Helyes. Elő a futószárat, ostort, aztán gyerünk. Az volt a szerencsém, hogy a futószárazáshoz se értettem, folyton beleakadt szegény ló lába a futószárba, amiből persze óriási pánik lett. A balesetet elkerülendő inkább bevittem a körkarámba, ott csak körbe megy majd szár nélkül is – gondoltam. Ment is szegény, igyekeztem csatakosra hajtani. Vagy húsz percig kergettem föl-alá, amikor megállt és rám nézett, talán olyan népmesei "mit parancsolsz édes gazdám" tekintettel. (De még inkább azzal, hogy "most már cefetül unom ezt a ringlispílt".) Mindenesetre letettem az ostort, és vártam. A lovacska lassan megindult felém, egészen közel jött. Elindultam, hogy kivigyem az ostort, talán utána megkísérelhetjük a nyeregbe szállást. A ló meg szépen jött utánam. Jé, ez most mindig ezt fogja csinálni? Próbáljuk meg másik irányba. Arra is jön. Megyek körbe, keresztül-kasul, a ló ballag szépen utánam. Csak egy fél évvel később tudtam meg, hogy ezt hívják "join-up"-nak és "follow-up"-nak, és hogy Monty Roberts valószínűleg dollármilliókat keres ezzel a kis mutatvánnyal. Igaz, hogy neki kb. 2 percig tart, nekem tízszer annyi kellett hozzá.
A biztonság kedvéért megkértem valakit, hogy fogja meg a lovat, amíg felszállok, de az egész manőver sokkal nyugodtabban ment, és néhány hét után már egyedül is fel tudtam ülni.
Valahogy így kezdtem önállóan lovagolni. A kalandok és megpróbáltatások sora nem ért véget. Mert mi van a csatlakozás után? - Erről majd legközelebb...

Amikor ez a kép készült, már negyedik éve lovagoltam. Én már élveztem - a ló aligha...

Csoda - aki megtanított a csatlakozásra. Én meg felnőt kora ellenére megtanítottam, hogy adja föl a lábát.

Kezdőlap > Írások >A lovasképzés nehézségei:  Emlékezés a kezdetekre