Magyar Lovaskultúra


 

Az ember csak két lényeges jármódot ismer: lép vagy fut. Két lábon bajos is többet elképzelni, bár a változatok és átmeneti formák sora végtelen. Gondos megfigyeléssel észrevehetjük, hogy nincs két ember, aki egyformán jár, az a mód ahogyan járunk vagy futunk éppúgy egyedi, mint a hangunk. A mozgás pedig a lélek tükre, s ez igaz a lovakra is.

A lovak alapvető jármódjainak, a lépés, ügetés vágta leírása minden lovas könyvben és honlapon megtalálható, ha pedig valaki többet, mást is tudni szeretne ezekről, akkor Sótonyi Péter nagyszerű előadását ajánljuk figyelmébe, amelyet a Mindentudás Egyetemén tartott az állatok mozgásáról.

A fönti cím alatt arról szeretném megosztani gondolataimat, hogy mi módon lehetséges elérni, hogy a ló az általunk kívánt jármódban haladjon. Előre kell bocsátanunk: ha az ezzel kapcsolatos problémánk súlyos, akkor szakemberhez kell vinni a lovat, mégpedig olyanhoz, akiről többen tanúsítják, hogy képes volt már hasonló eseteket megoldani. Csak olyan lóval próbálkozzunk magunk, amelyik nem jelent állandó veszélyt a lovasra és saját magára.

A lovasképzés nehézségei: A jármódokról

- 1. rész -

2011-10-25

 

Minden lovas tankönyv részletesen ismerteti a jármódok változtatásához adandó "fölvevő és előrehajtó segítségeket". Saját bőrömön szerzett tapasztalásom szerint ezek a kezdő vagy "félhaladó" lovas számára gyakorlatilag használhatatlanok. A lovasiskolai osztálylovaglás esetében azért, mert az iskolalovak úgyis az előttük haladó ló jármódját veszik föl, kivéve persze a legelsőt, aki viszont - mivel hatezer-ötszázadszor csinálja ugyanazt – az oktató hangjára ("Ügetés, könnyű ügetés!", illetve "Lépés!" felkiáltások) automatán működik. A baj rendesen a vágtával kezdődik. Ez ugyanis a rendes lovasiskolában a következőképpen történik: Az óra első tíz perce lépésben körbe, egy irányváltással. Utána kisebb átmeneti megszakítással negyven perc ügetés (kiskör, nagykör átlóváltás, hosszú fal mentén kígyóvonal) Az utolsó tíz percben az oktató megkérdezi, ki akar vágtázni. Az első – gyanútlan – jelentkező kint marad a járáson, a többiek bejönnek a pálya közepére. A kint marad lovas ügetésbe kezd, majd elhangzik a vezényszó: "Rövid falnál vágta!" Erre általában  három dolog történhet:

  • A rövid falnál a ló elkezd egyre gyorsabban (vagy akár lassabban) ügetni, de semmi pénzért sem hajlandó vágtázni.

  • Esetleg beugrik, mindenesetre azonnal bakolni kezd, többnyire nem eredménytelenül.

  • Elkezd vágtázni, de amint teheti behúz a többi lóhoz középre, ott, mint aki jól végezte dolgát, hirtelen megáll. Az eredmény olykor itt sem marad el: a hirtelen megállást először csak a ló hajtja végre, a lovas csak kicsit később, talajfogás után.

A valóság persze nem ennyire sematikus, a fenti változatok bármely kombinációja előfordul.

De miért? Ha megpróbáljuk a ló felől nézni a dolgot, azt kell hinnünk, hogy nem a "segítségek" helyes vagy helytelen adásán múlik a dolog (bár ez is gyakran előfordul, például a lovas a döntő pillanatban beleránt a ló szájába). Az történik ugyanis, hogy ötven percen keresztül zötykölődik valaki a ló hátán, akinek eddig a legcsekélyebb beleszólása sem volt az események menetébe, hiszen mint láttuk, az irányítás a vezérló és főleg az oktató kezében volt. És most ez a megtűrt potyautas egyszerre dirigálni próbál. Ha jóindulatú a lovacska, akkor azt mondja, hogy nem vágtázom veled, mert még lepottyannál. Ez az első eset. (A lovak tényleg képesek vigyázni a lovasukra, de legalábbis nem szeretik az eséssel járó ramazúrit.) Ha nem annyira jóindulatú, akkor egyszerűen lerázza magáról a hirtelen támadt önjelölt főnökösködőt – ha pedig a lovas még huppog is a nyeregben, amit a ló gerince rosszul tűr, akkor érthető a második eset bekövetkezése. A legérdekesebb a harmadik eset. Ez ugyanis – úgy gondolom – pontosan az a jelenet, amit Monty Roberts csatlakozásként ír le. Csak itt nem egy ember, hanem a "ménes" áll középen, a szegény lovat egyedül kiküldik és hajtani kezdik. A rajta ülő egyén nem társ és nem vezető – tehát semmiképp nem nyújt biztonságot. Vagyis a ló előbb utóbb bekéredzkedik, és mivel a középen állók közül senki sem tiltakozik – be is rongyol közéjük.

S hogy mindennek a "segítségek"-hez semmi köze, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a gyakorlott lovas, aki szinte jelek nélkül tudja lovát a kívánt jármódba állítani. Amatőr lovasként is volt alkalmam átélni azt az élményt, hogy szőrén ügetve pusztán izmaim ellazításával el tudtam érni, hogy a ló megálljon. Vagy egyszerűen egy magasabb energiaállapot fölvételére ügetésbe, vágtába fogjon. (Nem kell semmiféle ködös "bioenergiára" gondolni, egyszerűen az általános izomaktivításról, izomtónusról van szó.)

 

Persze nemcsak a vágtával, az ügetéssel is lehet probléma, ha az iskolalovas mégis maga lenne kénytelen ügetésre bírni a lovát. Ilyenkor jön a ló oldalának rugdosása, és a pálca. Még összeszokott ló-lovas páros esetében is előfordul, hogy a ló valahogy befeszül (nem az izomzata, hanem abban az értelemben, hogy ellenáll) , látszólag kedvetlenné, fásulttá, lustává válik. Ilyenkor az, ami már százszor könnyedén sikerül, egyszer csak nem megy sehogy se. Az energiaszint elkezd fordítva hatni: a lovas egyre dühösebb, feszültebb lesz, a ló pedig egyre konokabban ellenáll. Legutóbb magamon akkor figyeltem meg ezt az állapotot, amikor sok-sok önálló lovaglás után elmentem lovagló órát venni. Ha amúgy együttműködő lóról van szó, bizonyos, hogy az ilyen helyzet mindig lélektani okokra vezethető vissza, s mindig a lovasban van a probléma. (Az elfásított ló külön eset, arról talán majd máskor gondolkodunk.) Olyan ez, mintha egy motorban a hengerek elkezdenének visszafelé dolgozni. A lovas ilyenkor elveszíti azt a hitét, hogy képes ügetésre illetve vágtára bírni a lovát, képzeletében már előre látja, hogy a ló ellent fog állni, és ettől egyre dühödtebb lesz – csak általános intelligenciáján múlik, hogy fizikai durvasággal próbálja-e föloldani a helyzetet. Ez a feszültség aztán néha kitör, és megoldja a saját maga gerjesztette problémát: egy-egy dühös gesztusra a ló – egy kis ijedtséggel ugyan – mégiscsak fölveszi a kívánt jármódot és tempót, s ha ilyenkor a lovas föloldódik, akkor a probléma magától meg tud szűnni. Ez azonban a ritkább eset.

Többnyire csak a frusztráció növekszik a lovasban, s az ellenállás a lóban. Idővel nemhogy ügetni meg vágtázni, de már lépni se akar majd, s az irányítást se fogadja el. Semmiesetre se várjuk meg, amíg ez az állapot bekövetkezik.

Valószínűleg nem lehet általánosságban megmondani, hogy mi vezet ehhez az állapothoz. A megoldás azonban nem föltétlenül igényli a mélylélektani elemzést. Habár kinek-kinek érdemes saját esetét átgondolni: a lovaglástól talán teljesen független lélektani összetevők föltárása más szempontból is hasznos lehet. Végül is a lovaglás igazi értelme, hogy visszahasson teljes emberi mivoltunkra. Mégis, a megoldásnak van technikája. Pat Parelli egyik érdekes mondása kívánkozik ide: "Menj ki a lovardába, nézd meg mit csinálnak a többiek, és csináld annak az ellenkezőjét."

Nagyon illik erre a helyzetre. Ahelyett, hogy fokozódó görccsel próbálnánk lovunkat élénkebb mozgásra bírni, tegyük a fordítottját. Először is saját ügetési és vágtatási igyekezetünket tegyük félre. Ha ez sikerült, akkor pár lépés után állítsuk meg és léptessük egy-két lépést hátra a lovunkat. A cél az, hogy ne is kelljen újra elindítani, a ló maga kérje, hogy előre mehessen. Egyszercsak azt fogjuk érezni, hogy élénkebben kezd lépkedni. A legjobb, ha ennek se dőlünk még be. Próbáljuk gyorsítani-lassítani a lépést, de még ne kérjünk ügetést. Inkább újra meg újra (változatos időközönként, mindig más helyen) állítsuk meg, léptessük hátra, majd egyszerűen engedjük el. Nem legelni, de hagyjuk, hogy tempót, jármódot válasszon! Ha nem valóban tönkretett, elfásított lóról van szó, hamarosan (öt-tíz percen belül) magától elkezd ügetni, vagy legalábbis annyira közel lesz hozzá, hogy "pöccentésre" beindul. Még mindig ne váltsunk taktikát. Egy fél kör után állítsuk meg, indítsuk újra. Ha jól csináljuk a dolgunkat, helyből ügetést tudunk kérni tőle. Megint lehet játszani, hogy fokozzuk, lassítjuk az ügetés tempóját. Érdemes közben a ló légzését figyelni. Amikor azt érezzük, hogy jaj, ez mindjárt vágtat, akkor és csak akkor ugrassuk be. Lehet, hogy egy fél kör után -jellemzően az íveken vagy a rövid fal mentén - visszaesik. Ezt jó megelőzni azzal, hogy előbb fölvesszük. De ilyenkor már az sem baj, ha visszaesés előtt meghajtjuk egy kicsit – például a szár lengetésével, hangos szóval, vagy egy kissé erősebben odatett lábbal – semmiképp sem rugdosással.

És persze minden esetben a lovaglást változatos, játékos földről végzett gyakorlatok előzzék meg.

 

>>Folytatás..

Kezdőlap >Írások >A lovasképzés nehézségei: A jármódokról 1. > A jármódokról 2.

Nem értesz egyet? Írd meg véleményedet a Vendégkönyvbe, vagy küldd el a kapcsolat@@magyar-lovaskultura.hu-ra

 

(Persze az egyik @ törlendő)