Magyar Lovaskultúra


2013-11-30

Gondolatok az időről

 

A lovak nem ismerik a határidő fogalmát. Ezért, amikor úgy állsz egy feladathoz, hogy meghatározott idő alatt, vagy csak "minél gyorsabban"  meg kell oldanod, szinte bizonyos, hogy kudarcra vagy ítélve, de legalábbis erőszakolt lesz a megoldás, ami később megbosszulja magát. Mindegy, hogy tíz percet vagy tíz hetet szabsz magadnak.

De itt álljunk meg egy pillanatra, és nézzünk vissza az időbe. Évszázadokon, évezredeken át a lovas embernek csakugyan időre kellett dolgoznia. Akár lovas katona volt, akár szállítani, vagy szántani kellett, vagy hírt vinni valahonnan valahová, azt mind időre kellett tenni. S minél gyorsabban. Csak a modern kor lovasa van abban a kényelmes helyzetben, hogy "nem kergeti a tatár". Valaha csakugyan kergette. S akkor nem lehetett tutujgatni a lovat, hogy "Édes kis pacikám  csak szagolgasd pár napig ezt a nyerget, aztán ha megszoktad, engedd meg, hogy rád tegyem".

Bizonyos tehát, hogy régente sokszor kellett a leggyorsabb megoldást választani, s az nem mindig lehetett a legkíméletesebb. Láttunk Kirgizisztánban csikókat befogni. Egy család tíz-húsz csikót nevelt, azokat összeszedni a karámban, kikötni, az anyakancákat odaterelni, aztán megfejni. S mindehhez megszámlálhatatlan marha és juh.  Mindez megélhetésük alapja, s ilyen körülmények közt szintén nem lehet pepecselni.

- Sajnos lejárt az időm.

Csakhogy ezek a múltbeli, s itt-ott még ma is föllelhető viszonyok nagyon mások, mint a modern kedvtelési vagy sportlovas körülményei. Az említett példákban ló és ember viszonya éppen az idő tekintetében már csak azért is nagyon más, mert ezek az emberek egész életükben együtt éltek, élnek az állataikkal, éjjel-nappal, hétről hétre, egész évben.

A mai lovas, ha hétvégén, vagy munka után délutánonként kimegy a lovardába, egészen máshogyan kell kapcsolatot teremtsen a lovával.

Azzal kezdődik, hogy időt kell hagynia a ráhangolódásra. Nem várható el, hogy a széna vagy zöld fű, s a legelő társak mellől elhozott ló azonnal kövesse az embert, vagy hogy egyáltalán azonnal rá irányuljon a figyelme.

Ráadásul, ha a mi figyelmünk a ló helyett az órára irányul, ("Már csak egy fél órám van és ez a büdös dög csak legel itt egyfolytában" ) akkor a ló, ha keresné is velünk a kapcsolatot, nem találja meg, hiszen mással vagyunk elfoglalva.

De ha az egymásra hangolódásra hagytunk is elég időt (mert nekünk is kell idő, amíg egyéb gondjaink leüllepszenek bennünk, és már teljesen a lóra tudunk figyelni), még akkor se feledkezzünk el, hogy lovak sose nézik az órát. (Más kérdés, hogy óra nélkül is van időérzékük.) 

Vegyünk mindjárt egy gyakorlati példát. Lovon megyünk valahova, s időre szeretnénk odaérni. Útközben azonban, egy olyan helyen, ahol még sose jártunk,  át kell kellnünk egy keskeny fahídon. Akár mennyit gyakoroltuk otthon az ilyen feladatokat, lovunk jó eséllyel megtorpan. Mert ez itt más. Keskenyebb, mint az otthoni palló. Vagy sötétebb. Esetleg mélyebb alatta az árok.   A ló csak áll - mi meg sietünk.

Lassan járj - tovább érsz!

Ennek a régi magyar bölcsességnek a lókiképzésben különös fontossága van.

Erről szól ez az oldal.

Az ember ilyenkor komoly késztetést érez, hogy áthajtsa valahogy a lovat az akadályon, mégpedig sürgősen. Először csak combozni kezdi. De ha az eredmény elmarad, és van nála pálca, hát munkába veszi. Ha a ló eléggé szolgalelkű, az eredmény valószínűleg nem is marad el.  Erőt vesz magán, és a kényszer hatására reszeketve bár, de átmegy. Az azonban igen valószínű, hogy legközelebb hasonló helyzetben még nehezebben fogunk boldogulni vele, s mindig fönnáll a veszély, hogy a ló féleleme addig fokozódik, hogy egyszer elfogja a pánik, s hanyatt-homlok rohan hazáig. Persze, ha valakit kerget a tatár, vagy a török, tehát ténylegesen az élete függ attól, hogy gyorsan oldja meg a problémát, az nem fog válogatni a módszerekben. De akkoriban, amikor ilyenek történtek, nem is volt cél, hogy gondosan nevelt lovunkkal még tizenöt évig kikapcsolódásra szánt időnket tölthessük.

A mai viszonyok közt, bármennyire sietünk, okosabb dolog tehát ha a megtorpanó lovat nem hajtjuk át erővel az akadályon. Én ilyenkor várni szoktam, egyáltalán nem küldöm előre a lovat, csak azt igyekszem akadályozni, hogy oldalra kitérjen, vagy megforduljon. Ennek az az eredménye, hogy a ló egyszercsak mindenféle jel vagy "segítség" nélkül szépen elindul át a hídon. Ami meglepő: ehhez sokszor annyi idő sem kell, amennyi egy erőszakos áthajszoláshoz kellene.

Akinek nagyon jó érzéke van, és jól ismeri a lovát, az esetleg észreveszi azt a pillanatot, amikor a ló már kienged, a feszültség oldódik, de még nem indul el magától. Ilyenkor egy finom jelre már könnyedén megindul, s teljesíti a feladatot. De ez csak annak javasolható, aki teljesen biztos a dolgában. Ha egyetlen másodperccel hamarabb próbáljuk indítani a lovat, mint ahogy ez a "kiengedés" megtörténne, akkor a ló garantáltan megpróbál kihátrálni, s kezdhetjük előről az egészet.

Akármennyire sürget tehát az idő, ne az órát nézzük, ne arra figyeljünk, hány perce próbálkozunk megoldani valamit. Csak arra figyeljünk, hogy mikor kerül a lovunk olyan állapotba, hogy már könnyedén teljesíteni tudja, amit kérünk tőle. S inkább várjunk percekkel többet  a szükségesnél, mint egyetlen másodperccel kevesebbet.

 

Ez az a pillanat, amikor a ló saját elhatározásából úgy dönt, hogy rálép a hídra. Fejtartásából leolvasható, hogy szó nincs arról, hogy közömbös számára a dolog. Erősen figyel: mi is lesz itt. De elszántságot is mutat: megoldjuk mi ezt a dolgot.

Kezdőlap > Írások >A lovasképzés nehézségei:  Gondolatok az időről