Magyar Lovaskultúra


A lovasképzés nehézségei                                                                                                        

(2011-04-30)

A lovon való helyes ülésről

 
A helyes ülés meghatározó jelentőségét tekintve nincs vita a különféle lovas irányzatok között. Még abban se nagyon van vita, hogy milyen is a lovon való helyes ülés, és milyen tartási hibák vannak. (2013-05-06: Ezt az állítást revidálnom kell. De erről már egy másik írás számol be.) Abban azonban már vannak nézetkülönbségek, hogy hogyan is kell a tanuló lovasnak elsajátítania a helyes ülés módját. Amatőr lovasként különféle lovasiskolák látogatójaként számos oktatóval találkoztam. A versikét szinte mindegyik elmondta: ülj egyensúlyban, váll derék, sarok egy vonalban, legmélyebb pont a sarkunk legyen. S ha nem jól ültünk, ránk is szóltak, rám leginkább a görbe hátamért. Feszítettem én a vállamat, ahogy tudtam, nyomtam a sarkam lefelé, lábhegyemet feszítettem fölfelé – csak lovagolni ne kellett volna közben. Mert amint a lóra, vagy az útra figyelni kezdtem, rögtön baj lett a testtartással, a hamis ügetésről, lábak kapálózásáról nem is beszélve. S ha véletlenül minden jó lett volna, ott van még az embernek az átkozott két keze, amivel "puha laza kapcsolatban" kellett volna lennem a ló szájával, megtartva markomat a mar fölött, s követve a ló imbolygó fejmozgását. Hát hogy az ördögbe lehet mindezt megtanulni?
Évek során csak-csak fejlődik az ember – ezzel nyugtattam magam. Életkorom ugyan kissé beárnyékolta ezt a reményt, mert akinek már több van hátra, mint előre, könnyen arra gondol, hogy mire megtanulna a lovon rendesen ülni, már csak kerekesszékben jut ki a lovardába.
Nem mondom, hogy nem volt érezhető haladás, egyre ritkábban estem, főleg mióta megtanultam, hogy a lovaglás nem lóháton kezdődik, s hogy a lóval való kapcsolatteremtésnek is megvan a technikája. De a tartással kapcsolatos gondok csak megmaradtak, s főként vágtában – úgy éreztem, minden szétesik. Persze, fönn maradtam én a lovon vágtában is, még csak azt se mondhatom, hogy rossz élmény lett volna – sőt. De egyfajta feszültség valahogy mindig megmaradt és sehogy se éreztem azt a harmóniát, amire vágyik az ember. A kengyelekkel pedig mindig harcban álltam, örökké csúszkáltak hol ide, hol oda, ügetésben, vágtában állandóan kínlódnom kellett, hogy el ne hagyjam őket (aminek könnyen az lehet a vége, hogy a ló meg engem hagy el).
Aztán – jó nyolc évi lovaglás után - egyszer csak történt valami. Megmagyarázhatatlan okból az egyik vágtaszakaszon teljesen elengedtem magam. Jól képzett oktatók nyilván korholnának érte, de máskor is szokásunkban volt s van is teljesen elengedett vágtákat csinálni. Nem hajtjuk ugyan a lovat, de bedobjuk a szárat, aztán had menjen. Tehát a nevezetes esetben, amiről beszélek, nem az volt különös, hogy elengedtem a lovat, hanem az, hogy elengedtem magamat. Tökéletesen ellazult állapotba kerülntem. Ebben a pillanatban két döbbenetes élmény ért. Az egyik, hogy a testem azonnal átvette a ló mozdulatait, minden erőlködés és igyekezet nélkül együtt hullámzott a ló testével. A másik, hogy olyan biztonságban éreztem magam, mintha egy állva szunyókáló ló hátán ülnék. Hihetetlen jó érzés volt, és hamar rájöttem, hogy a két érzés egy tőről fakad: az ellazulás révén az ember teste együtt mozog a lóval, akkor nincs, ami kibillentené az egyensúlyából, hiszen a lóhoz képest mozdulatlan, miközben a földhöz képest röpül. Ez a különös élmény magyarázza, hogy a ló még ma -versenyautók és űrhajók korában – is a sebesség, a száguldás szimbóluma.
Attól fogva lépésben, ügetésben, vágtában egyfolytában ezt az érzést keresem, az ellazultság állapotát. Attól, hogy egyszer sikerült véletlenül rátalálni, még nem lett automatizmussá. Már aznap, a következő vágtaszakaszon sem sikerült tökéletesen megismételni – de nem bántam. Tudtam, hogy rátaláltam valamire, és a felfedezés örömével tértem haza.
Nemsokkal később ismét terepre készültünk. Ahogy a közeli domboldalon baktattunk föl a homokban, már lépésben keresni kezdtem az ellazult állapotot. Egyszer csak azon kapom magam, hogy ahogy sorba lazítgatom izmaimat,  süllyedni kezd a sarkam, s magától beáll az a pozitúra, amit nyolc éve hol rosszul, hol jól magyaráztak nekem, s aminek tudatos kialakítása oly sok év alatt sem járt igazán sikerrel. Akkor értettem meg, hogy valamennyi oktatói igyekezet valahogy félresiklott. Mind azt magyarázták nekem, ami a végeredmény, s nem azt, ahogyan el lehet jutni a kívánt célhoz. Ha lábizmainkat nem feszítjük meg, a sarkunk saját súlyánál fogva lesüllyed, a kengyel talpa viszont ellentart a talpunk első felének, tehát világos hogy a lábhegy fölemelkedik, és a sarok lesz a legmélyebb pont. Hogy hogyan kerül eközben vállunk és derekunk is egy vonalba, az külön leírást érdemel.
Utóbb átgondolva a dolgot, volt nem egy oktatóm, aki magyarázott ilyesmit, s csináltatott is néhány rávezető gyakorlatot. Mégis valahogy félresiklott a dolog, mert egyik se merte kimondani, hogy akkor fogunk helyesen ülni a lovon, ha nem arra törekszünk, hogy helyesen üljünk, hanem arra, hogy kellően ellazuljunk. Amióta rájöttem erre, egyre többször és egyre tudatosabban figyelem magamat. És egyre többször jövök rá, mennyi rejtett probléma megoldása rejlik ebben. A ló ugyanis azonnal megérez rajtunk minden feszültséget – s ez nem is misztikus dolog. Például: mondjuk hosszabb szünet után terepre megyünk lovunkkal. Van bennünk egy leheletnyi izgalom: vajon hogyan fog viselkedni lovunk a hosszú szünet után? Ez a leheletnyi feszültség izmaink tónusát fokozza. Észre sem vesszük, hogy rászorítunk combunkkal, lábszárunkkal az oldalára. Drága lovunk engedelmesen gyorsítja a tempót. 'Aha, tele van a ló!' mondjuk magunknak és szorosabbra vesszük a szárat. Kezünk feszültsége végigfut a testünkön, további gyorsítási jelet adva a ló oldalának, miközben a szárhúzással ellentétes értelmű nyomást adunk. Ettől a mi drága, barátságos és kezes lovacskánk fölidegesedik, 'rohadt dög' lesz, aki csak azért is gyorsít, amikor lassítani akarjuk. Körre vesszük szegényt, s közben rendületlenül szorítjuk az oldalát – észrevétlenül. A ló egyre idegesebb lesz az ellentétes utasítások hatására, mi pedig egyre feszültebbek az 'engedetlen' ló viselkedése folytán. Ördögi kör ez, a megoldás pedig pofon egyszerű: lazítani. Először a lábon, aztán a száron. Az se baj, ha egy kis szakaszon tényleg gyorsabb jármódban megyünk, mint eredetileg szerettünk volna. Ki kell lazulni, megnyugodni, aztán lógó száron sétálhatunk tovább.
Bizonyos, hogy a laza ülést szőrén lehet jobban gyakorolni. A nyereg – főleg az angol – azt a hamis érzést adja, hogy lábunk szorítását a ló úgyse érezheti, hiszen a nyeregszárnyak vaskos bőre megakadályozza ezt. A valóság azonban az, hogy nincs az a vastag nyereg és nyeregszárny, amin át a ló a legkisebb mozdulatunkat meg ne érezné. Szőrén lovagolva persze nagy a kísértés, hogy a biztonság érdekében rendesen "átöleljük" lovunk derekát, odaszorítva lábunkat az oldalához. Ezt az ösztönös reflexet le kell győzni. A biztonságot abban az együttmozgásban kell keresnünk, ami a teljes ellazuláskor automatikusan bekövetkezik.
Van ennek veszélye? Persze hogy van. A félmegoldás ebben a kérdésben is a lehető legrosszabb. A gyakorláshoz lelkileg kiegyensúlyozott ló, zárt hely, először lehetőleg körkarám szükségeltetik.

Bizonyára nagyképűség mondani-valónkat Lezsák Leventének az internetről lopott fotójával illusztrálni. Mentségünkre szolgáljon, hogy magunk sajnos nem tudunk így lovagolni, s hogy kértünk tőle engedélyt a fotó közlésére. A válasz ugyan késik, de aki időt nyer, életet nyer. Igyekszünk fejlődni arra az esetre, ha netán elutasító választ adna, akkor legyen mivel helyettesíteni ezt a nagyszerű felvételt.

Kezdőlap > Írások >A lovasképzés nehézségei:  A lovan való helyes ülésről

Eredetileg kissé félve tettem közzé ezt az írást, mert hogy jövök én ahhoz, hogy képzett oktatók módszereit kritizáljam. Azóta azoban sikerült megszereznem Gróf Széchenyi Dénes Adalékok a lovaglás tanításához című remekművét, ami visszaigazolta ezeket a gondolataimat. A könyvről rövid ismertetést már adtunk (lásd >>itt<<). A könyv azonban részletesebb ismertetést is megérdemel (2011-06-01)

Egyik olvasónk a "miért huppogok vágtakor" kereső kifejezéssel bukkant honlapunkra - sajnos nem erre az oldalra. Pedig azt hiszem, ennek is az ellazult ülés a titka. A saját élményeim alapján igazat kell adnom Széchenyi Dénesnek: minél jobban erőlteti az oktató a helyes ülést, annál merevebben igyekszik  a lovas szükséges pózt fölvenni, s annál huppogósabb lesz az ülése.

Olvasd el a >>folytatást<< is

2013-12-27

"A lovas úgynevezett előírásszerű, helyes ülése a külső forma veszélyes túlbecsülésére ösztönöz, és ezáltal már sok kárt okozott."

 

Wilhelm Müseler A lovasoktatás kézikönyve