Magyar Lovaskultúra


2013-02-09

Eretnek gondolatok a  futószárazásról

A futószárazás nagyon fontos része a ló- és lovasképzésnek. De én nem szeretem. A lovak se szeretik. A lovak általában nem szeretik a fontos dolgokat. Sajnos az ember feje nem olyan hosszúkás, mint a lovaké. Különben bárki próbát tehetne: milyen remek dolog úgy körözni, hogy hátulról hajtanak, elöl meg a fejedet húzkodják mindig egy irányba. Ami a lovakat illeti, szükség lehet persze néha arra, hogy lovas nélkül megfuttasuk őket, de erre már csak azért is jobban szeretem a körkarámot, mert könnyebb gyakran váltani az irányt, nem kell átszereleni a futószárat. Ami pedig a kezdő lovas oktatását illeti, a futószárazás szerepét nagyon alárendeltnek tartom. Az első próbálkozások alkalmával semmiképp nem látom jónak. Sokkal jobb megoldás vezetni a lovat, ahogyan a képen látható. A futószárazás a ló számára ugyanis azt jelenti, hogy a gazdája, akit ismer, az folyton kergeti -  egy vadidegen meg rámászik a hátára, össze-vissza billeg rajta.  Kész csoda, hogy nem minden ló kezd azonnal bakolni. Ha viszont vezetjük a lovat, akkor a ló a számára - remélhetőleg - kedves gazdát követi, ez elve megnyugtató. A lovas számára szintén biztonságot jelent, mert mellette állva a lovat is azonnal meg tudjuk nyugtatni, ha valami baj van, meg el is tudjuk kapni a lovast, ha netán végképp elveszítené az egyensúlyát.

 

A képen látható hölgy életében először ül lovon.  (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy az unokáit is lovagoltattuk). Sem a lovon, sem a lovason a legkisebb szorongás jelét sem látjuk. Mivel senkit bántani nem szeretnék, tartózkodom attól, hogy az Interneten található kezdő lovas futószárazását bemutató számtalan kép meg film bármelyikét rossz párhuzamként bemutassam. Az olvasó bőven talál ilyeneket, ha akar, s többnyire feszült lovakat, s olyan merev lovasokat lát, mint aki karót nyelt. Tisztelet persze a kivételnek. Nem azt akarom mondani, hogy a futószárazás, mint olyan elitélendő. Mindent lehet jól, és rosszul csinálni. A mi tapasztalásunk arra példa, hogy ha valakinek valami "nem áll kézre", nem érdemes csak azért erőltetni, mert az a szabályos, vagy az a "hivatalos előírás".  Mindent az értelme felől célszerű nézni,  és semmit se, - a mi példánkat sem - érdemes vakon, s ész nélkül követni. (Bill Dorance nekrológjában olvassuk: "Minél inkább állítja valaki, hogy Dorrencetől tanult, annál inkább valószínű, hogy semmit sem értett meg. ")

 

Ha valahol helye van a lovasképzésben a futószárnak, az az első vágtáknál van. Amíg ezen az élményen nem jutott túl a lovas, addig a vágta valami félelmetes dolognak tűnik. (Ugyanez igaz az első szőrén vágtára is.) Ilyenkor tehát  fontos lehet, hogy a lovasnak ne kelljen a szárra figyelnie, megkapaszkodhasson a nyeregkápában vagy a nyakszíjban. Az meg nehezen várható az oktatótól, hogy a vágtató ló mellett rohanjon.

De a futószárazás ebben az esetben sem  harmónikus megoldás, csak átmeneti kerülőút, amit muszáj megtenni.

 

Személy szerint elég sokat köszönhetek annak, hogy nem tanultam meg rendesen futószárzani.
Úgy alakult, hogy egy kissé elhanyagolt csődört volt alkalmam lovagolni, s akkori tudásom szerint célszerűnek látszott "lemozgatni" felülés előtt. A futószárral azonban sehogy nem voltam kiegyezve, össze vissza kígyózott nekem,  a ló meg sokszor kifordult, olykor bele is gabalyodott a kötélbe. Hogy nagyobb baj ne legyen, áttértem a körkarámra, ott kergettem körbe-körbe a lovat. Így fedeztem fel Monty Robertstől teljesen függetlenül a csatlakozást. Sajnos későn. Ha ez pár évtizeddel korábban történik, én kápráztattam volna el tudományommal II. Erzsébet királynőt. :-)

 

Kezdőlap > Írások >A lovasképzés nehézségei: A futószárazásról