Magyar Lovaskultúra


2011-02-04

A ló és az ember

 
Mindig csodálkozva olvastam a különféle lovas írásokban únásig ismételgetett tételt, miszerint a ló menekülő, növényevő prédaállat, ezzel szemben az ember ragadozó.
Zavart ennek a megfogalmazásnak a pontatlansága, merthogy az ember köztudottan nem ragadozó, hanem mindenevő. Amikor ezt valahol szóvátettem, olyasféle választ kaptam, hogy én csak a fogazatra figyelek, nem a viselkedésmódra.
Mégis azt gondolom, hogy érdemes egy kicsit eltűnődnünk ezen. Szeretünk ellentétekben fogalmazni és gondolkozni. Így amikor lovainkról kijelentjük, hogy növényevők, saját magunkat ellenpont képpen csak ragadozóként tudjuk meghatározni. Pedig az ember a valóságban árnyaltabb, és - mintegy rímelve mindenvő voltunkra - többféle viselkedésmód hordozója egyszerre. Magatartásunkban nemcsak a ragadozó - a vadász-, hanem a fölművelő és a pásztor típusa is jelen van.  Ha csak ragadozók lennénk, a lovak sose kötöttek volna velünk szövetséget. Az ősi állattartó életmód, amennyire ma el tudjuk képzelni kialakulását, engem sok tekintetben a biológiából ismert fajtársulásra - szimbiózisra - emlékeztet. Nyilván állataink részéről ez nem volt mindig teljesen önkéntes, hiszen az ember hamar rájöhetett, hogy hogyan tudja minél inkább a maga javára fordítani a dolgokat. Mégsem hihető, hogy állataink számára csak hátránnyal járt a kényszerű társulás. Hiszen az ember etette, szaporította, és más ragadozóktól védelmezte állatait. Ahhoz, hogy az ember megtanulja megkötni, karámba terelni az állatokat, előzetesen létre kellett jöjjön valamiféle kapcsolat, társulás, ami csak kölcsönös előnyökön alapulhatott. Ragadozó és zsákmánya közt ilyesfajta kapocs nehezen képzelhető el.
Sose fogjuk már megtudni, hogyan kezdődött ló és ember kapcsolata - tulajdonképpen nem is ez lenne a cél. A kérdés érdekességét az adja, hogy a mai viszonyok közt keressük a kapcsolatot "négylábú társainkkal". Ha ragadozó mivoltunkból indulunk ki, és  - ahogy azt mindenütt tanácsolják - megpróbáljuk elhitetni lovunkkal, hogy nem fogunk ragadozóként viselkedni, akkor ez tulajdonképpen hazugság és természetellenes viselkedés lenne. Ha azonban arra gondolunk, hogy vadász és pásztor viselkedési ősmintája egyszerre és egyaránt érvényes része embervoltunknak, akkor mindenféle kényszeredettség nélkül vállalható, hogy kedves lovunknak pásztor voltunkat mutassuk.  Mélyen belénk ivódik az a kép, amikor egy nagy karámban a lovak felé közeledünk, s ők félodalukat mutatva kérdő tekintettel fejükkel felénk fordulnak. Mintha azt vizsgálnák, hogy pásztor vagy vadász közeledik.  Jó ilyenkor megállni és megvárni, hogy eldöntsék magukban a kérdést.
 
(2011-02-14)

Laza és felületes de provokatív gondolatok ló és ember viszonyáról.

Hozzászólásra a Vendégkönyvben van lehetőség.

Kezdőlap > Írások > A ló és az ember