Magyar Lovaskultúra


1. rész  2011-07-21 

 
A mai napon érdekes élményben volt részem, mondhatnám egyedül, de ez nem egészen igaz, mert 3 kutya, 1 ló és egy íj velem együtt tűrte- jobbára zokszó nélkül- az esőt.
11 napos távollét után, eső, nem eső, én azért is kimegyek a Tanyára, pláne, hogy holnap már repülök is a Balkánra, s megint egy hétig nem láthatom Holdit. Ehhez még hozzá adódik az új, kőrisfa mongol íj, ami birizgálta a képzeletemet. Azaz, egyértelmű volt, hogy én ki fogom próbálni, még ha lófejnyi jégdarabok potyognak is az égből.
És így is tettem, kb. kétszer másfél órán keresztül lövöldöztem egy szénabálát, több-kevesebb sikerrel. Többel, mert az íjjal lövés érzése semmi más szenzációval nem hasonlítható össze, hihetetlen élmény volt. Kevesebbel, mert az ujjamról egy kevés bőr áldozatként került a nyilazás oltárára. Sebaj, megérte. Megérte, mert bár minden ruhám facsarós- vizesre ázott végig danolásztam, fütyörésztem azt a 4 órát, amit Csabán a ködben töltöttem, nagyon rossz tehát nem lehetett. A vörös rongy, amelyik a céltáblát képviselte talán másképp nyilatkozna, de, szerencsénkre, nem teszi.
 
Amiről azonban tényleg írni szerettem volna, az a Holdival eltöltött fél óra eredménye. Kis előtörténet szükséges a helyzet megértéséhez:
Lovaink mostanában idejük java részét a karám egy olyan területén töltik, ami messze van a beállóktól és a körkarámtól, ahol dolgozunk velük. A két karámrész között csak egy keskeny csíkban van átjárás, amúgy egy telek választja el egyiket a másiktól, s a magas nádtól nem is látható be. Kedves, mafla bagázsunk most is messze legelészett a nádban, így én kénytelen voltam Holdit egyedül kivinni a hátsó karámrészből egy útra, onnan bevezetni a körkarámba. Nem biztos, hogy ez így érthető, a lényeg, hogy pont egy nyerítésnyi távolságba került az összes többitől… és ez mélyről jövő kétségbeeséssel töltötte el. Nem látta a többieket, és nem tudott hozzájuk odamenni, velem, pedig közel két hete nem találkozott, és a szeles-esős időben nem voltam neki kielégítő társ, pláne, hogy ez az eljárás, hogy a többiek közül kivezetem és elviszem, eltér a megszokott rutinunktól.
Egy darabig hagytam, hogy fel-alá ügessen a villanypásztor mentén, gondoltam előbb-utóbb csak kinyargalja, kinyihogja magát. (Nem tudom tévedtem-e, mindenesetre nem volt türelmem kivárni, amíg megnyugszik, inkább megnyugtattam én, valamivel később.) Ahogy a nyerges ajtajából néztem a rohangáló lovat, elkezdtem kielemezgetni a mozdulatait.

Fejrázás, rohangálás, megtorpanás. Feszült figyelem, nyihogás, fejrázás, rohanás, megtorpanás, mint aki szobros játékot játszik, majd elölről az egész. Honnan tudom, hogy a ló ideges? Tettem fel magamnak a kérdést. Leginkább abból- válaszoltam magamnak - hogy hirtelenek a mozdulatai. (Zárójeles megjegyzés: talán ezért is fontos, hogy ne kapkodjunk a lovak mellet. Nem csak azért, mert megijednek a hirtelen mozdulatoktól, hanem azért is, mert azt hiszik, mi vagyunk idegesek. És még igazuk is van.)
Ez megközelítőleg jó válasznak tűnt, de nem teljes mértékig kielégítőnek, ezért felvettem videóra, amit a sárga ördög művelt, hogy kielemezhessem.
 
Íme az eredmény:
1. A ló nem hülye: nem fárasztja magát felesleges vágtával, elég neki az ügetés, így legalább nem csúszik el.
2. A ló még mindig nem hülye: Minden lehetséges utat megpróbál, még azt is, ami elsőre nem a többiek irányába vezet.
3. Az evés mindig egy picit megnyugtatja, de önmagában nem elég, csak annyira, hogy a következő ideges körbe beiktat egy kis kuncsorgást. Azaz továbbra sem hülye, tudja, hogy a sárgarépa és 6 másik ló között nem áll fent egyenlőség.
4. Biztos pont vagyok neki, úgy jön utánam, mint egy kiskutya. Lehet vele ’Nem látta a lovamat?’ játékot játszani… (Aki nem ismeri, ez azt jelenti, hogy a ló annyira szorosan a gazdája mögött jár, lekövetve minden mozdulatot, hogy a gazda csodálkozva fordul körbe: ’Nem látták a lovamat?’ És ő maga nem látja sose, mert a ló pontosan a háta mögött van, akárhova fordul. Azt hiszem Pat Parellitől láttam először ezt a játékot.)
5. Hiába vagyok neki biztos pont, amint béke van, egy fél perccel az ellazulás pillanata után eszébe jut, hogy ő tulajdonképpen nagyon fél egyedül. Pontosan meg tudtam saccolni, hogy mikor kezd rá újra a nyerítésre, annyira, hogy egyszer gondoltam, hogy megviccelem, és én is ’nyerítek egyet’. Másodpercre egyszerre kezdtünk bele…
6. Ez vezetett tulajdonképpeni megfigyelésemhez: A feszült figyelem és a torpanások hossza az idő elteltével körülbelül arányosan nő. Ezzel párhuzamosan, a torpanásokkor egyre kevésbé áll szoborszerűen a ló, néha már egy-két falat fű is lecsúszik a torkán.
Íme az időtartamok (egység: számolás, picit gyorsabb, mint 1 másodperc):
Első: 3
Második: 6
Harmadik: 8
Negyedik: 13
Ötödik: 20
Hatodik: sok, ezt már nem vettem fel, de emlékszem, hogy megállt és hosszasan összeszagolt a szomszéd kecskékkel.
 
Ha lesz alkalmam folytatni a kísérletet, meg fogom figyelni, hogy mennyi idő alatt nyugszik meg teljesen, hányszorosára nő a megtorpanások ideje, illetve hány kört fut le, amíg megnyugszik. Mert ugye, a ló, velünk ellentétben, nem engedheti meg magának az örökös félelem luxusát.
Érdekes lehet még a harmadik és negyedik megállás közötti rohangálás ideje, ott ugyanis látványosan sokat nő az idő. Igaz, a lovak nem műszerek…
 
Akinek a lova stresszes állapotba kerül, tanácsolom, hogy ne idegeskedjen maga is, hanem gondoljon erre a tételre: „A ló nem fél örökké, előbb utóbb enni fog!”
Emellett érdekes lehet a fenti észrevételek áttanulmányozása, csakhogy tudjuk, mire számítsunk, ha hátasunk patáshiányban szenved.
Ha tudom folytatni a kísérletet és lesz bármi konklúzió, jelentkezem.
 
Jó lovaglást!
 
Surján Kinga
 

Kinga napLÓja

Utolsó módosítás: 2011 július 21

Kezdőlap > Írások > Kinga napLÓja

2. rész 2011-08-25

Újabb elveszett lapok a NapLóból, avagy: ellenségünk, a lószállító


Sajnos nem az enyém a lovam. Illetve részben az enyém, de annyira nem, hogy feldolgozzam kolbásznak, márpedig ez a gondolat pár nappal ezelőtt (huszadikán) nagyon imponált nekem. Mert ugye egy kupac kis kolbászkát minden gond nélkül lehet szállítani, viszont az én tündéri lovacskám se szép szóra, se könyörgésre nem volt hajlandó felmenni a lószállítóba. Kudarc élmény? Hát igen.
Igen, azt hiszem ilyen is van a lovakkal. Nem tartom magamat nagy lovasembernek, se nagy suttogónak, de Holdit ismerem és lovaglom már ötödik éve. Nagyjából három éve ’természetes lovasként’ próbálok dolgozni vele, halmozottan sikeresebben, mint korábban. (Megjegyzem furcsa ez a természetes lovas fogalom… Milyen is akkor a mesterséges lovas?)
Lényeg, hogy átéltem vele már jót is, rosszat is, a hatalmas ugratós eséseken, és agyrázkódáson keresztül a sikeres ugrásváltásig vagy a teljesen egyesül terepre járásig.

Tudtam róla, hogy nem barátja a lószállító. Életében (a mostanival együtt) hatszor volt szállító közelében. Ebből csak háromszor sikerült felimádkozni valahogy. Ez persze nem a legjobb arány. Jellemzi mindenesetre lovacskámat, hogy az első alkalommal, amikor még nem tudta, hogy mi ez az egész, másfél perc alatt felsétált és megállt nyugton, pedig még bele is akadt a kötőfékje az ajtót tartó pöcökbe a felmenetel során. Szóval nem volt stressz-mentes ügy az se, de akkor még nem látta át a probléma lényegét. Ezen alkalommal nem utazott egyébként a ló, sőt, be se csuktuk mögötte a rudat.
A második alkalom… Na, arról regéket lehetne írni. Lovas táborba készültünk, a szállítást egy tapasztalt lovasember vállalta. Négy és fél órájába került felrakni a Holdit, és akkor is úgy, hogy szégyenszemre, ronggyal kellett letakarnia a fejét. Igaz, volt egy pont, amikor már majdnem bent volt a kicsi állat, ekkor a szomszéd lovardából elszabadult csődör kancának nézte az én szegény kis heréltemet, és kezelésbe vette. Talán nem kell magyarázzam, hogy Holdi nem örült ennek.
A tábor folyamán félig még felvittem egyszer, akkor úgy döntöttünk, egyelőre ennyi is elég. Azt sajnos már nem láttam, hogy hazafelé hogy került fel, állítólag húsz perc az is megvolt, de legalább sikerült. A négy és féllel összehasonlítva nem is rossz futamidő.
Az ötödik alkalom már kevésbé volt sikeres. A mostoha időjárás miatt (zuhogó eső, sár) kénytelenek voltunk kilovagolni a szállító elé, és a Tanyától távol kísérletezni a dologgal. Holdika egy húsz perc után szépen kitépte magát a kezünkből, és hazaügetett, eldöntve a kérdést: nem megy ő sehova. Mi pedig, idő hiányában, kénytelenek voltunk elfogadni a véleményét.
Most, huszadika előtt, már sejtettük, hogy nem lesz ez így jó. Gyúróra kellett vinni a lovakat, megmutogatni, hogy mi hogyan dolgozunk velük. Nem bemutatózni, nem eszet osztani, vagy tanfolyamot tartani. Csak együtt részt venni, egy lovas programon. Sok olyan dolgot tanultunk már meg, sok olyan tényre döbbentünk rá, amit bárki hasznosnak találhat. Előtte egész nap, ahelyett, hogy a gyakorlatokat ismételgettük volna, lószállítót imitáltunk. Pallót készítettünk (erre fölment vezetve is, küldve is, még lóról is). Aztán megemeltük a palló egy végét, erre is felsétált velem. Aztán beraktuk a pallót egy relatíve zárt helyre, oda is bejött.

(Itt megjegyzendő érdekesség, hogy a Tanya két és fél éves kis kancacsikója másodpercek alatt megtett mindent, amit a nagy dögök hisztizve és huzakodva voltak csak hajlandók teljesíteni. Nem lehet az ilyesmit elég korán kezdeni: (vezetgetés, lábfelvétel, simogatás mindenhol, szűk helyre bevinni.) Minél fiatalabb az állat, annál gyorsabban, könnyebben tanul, és annál kevésbé fél az ismeretlentől. Gondolom azért, mert fiatalsága miatt kénytelen hamar szokni az ismeretlen dolgokat, hiszen eleinte minden idegen. Ha nem szokna meg hamarabb, elpusztulna… Megjegyzés vége.)

Holdival ugyan a teljesen lezártig nem jutottunk el, de addig igen, hogy két oldalt korlát és pokrócok, felül tető, szemben, pedig egy madzag, hogy előre ne lehessen kimenni. És megcsinálta. Nem volt egyszerű, egész napom ráment erre a mókára, de végül sikerült. Reménykedtem, hogy másnap reggel hétre leülepszik benne a tudomány, és csak feljön.
Hát nem tette. Megint csak húsz percünk volt, ami szintén nagyon rövid idő, Holdi ezalatt addig jutott el, hogy a két mellső lábát ráhelyezte a rámpára, és bedugta a fejét a zárt részbe. Amikor ezért megkapta a jutalmát, elegánsan leugrott. Fél a ló?
Határozottan állítom, hogy nem fél. Legutóbbi kísérletezésem alkalmával megközelítőleg sikerült definiálnom az ideges, félős ló viselkedését. Siet, kapkod, rohangál, nem legel, lefagy, megint rohangál, esetleg horkol, nyerít, reszket, fújtat… Holdi egyiket sem produkálta. Jó volt az előző napi gyakorlat, arra legalábbis mindenképp, hogy ne féljen. És arra is, hogy szépen elhatározza, ő oda márpedig nem megy fel… Azért sem.
Én pedig megint levonhattam a tanulságot: Lovacskámnak csak egy picivel van több esze a kelleténél…
Hiába vittem be lezárt helyre, pontosan meg tudta különböztetni a lószállítót, és el tudta dönteni, hogy bármit inkább, mint hogy abba belemenjen… Szemét kis dög? Igen. Ettől függetlenül szabadon vágtázik utánam a réten „láthatatlan kötéllel”, bekúszik a ponyva alá, felmegy a pallóra, feláll a lépcsőre, felteszi a lábát labdára, stb. Mindent megcsinál, ami a határon belül esik. És állítom, hogy ha van egy fél napom, beviszem a szállítóba is. Csak aztán megeshet, hogy egy másik szállítóba éppúgy nem megy be, mert roppant cseles, a drága. ’Nagy játékos’, ahogy a tulajdonosa fogalmazott…

Irgalmatlan mérges voltam rá, pláne, hogy aki szállította a lovakat (Holdinak hála a másik kettőt), régi oktatónk, elmesélte, hogy életében eddig összesen három lovat nem tudott szállítóra rakni… Vigasztalt a tudat, hogy Holdi közülük a leggyengébb eset volt.

Talán mindennek van értelme. Talán nem volt teljesen felesleges az egész földről játszogatás, ló etológia és társai. A bemutatkozáskor ugyan nem a saját lovammal dolgozhattam, de utána kaptam egy ideges lovat, és tíz-tizenöt perc földi munka után- miközben mindent megcsinált a kis édes- angyalian dolgozott, amikor felültem rá. Félt az ostortól, korábban valószínűleg verték vele, mert állítólag reszketett, amikor először futószárazni próbálták mostani gazdái, mégis, a kontaktpálcát hamar megszokta. Idegessége is gyorsan elmúlt, jött utánam, mint valami kis kutyus. Minél kevesebb szár, minél több testsúly, és lovaglás közben is remekül működött, a lelkét is kitette a cél érdekében.
Én tehát megkaptam a kárpótlást, mert az idegen lóval elért siker győzött meg ottani embereket arról, hogy amivel mi próbálkozunk, az minden lóval működik, minden lóval lehet alapszinten lovagolni úgy, hogy nincsen zabla a szájában, stb.
Nem mondom, ha valami harapós, bakolós vérmes fenevadat kapok, biztos, hogy nem jártam volna sikerrel. Hangsúlyoznám, nem vagyok se idomító, se profi lovas, se suttogó, se tréner, csak lelkes amatőr. Vizsgáztam, részben sikerrel.
A dög Holdi meg úgy dolgozott velem tegnap, mint valami tündérke, kárpótolva engem korábbi csökönyösségéért.

(És elengedtem a hátáról az első nyilat a vakvilágba. Lépésben… Lőni még nem tudok, célozni meg pláne, de a vicc kedvéért ki kellett próbálni. Csak játékból, még mielőtt valaki megijedne! Természetesen tudtam előre, hogy nem fél a nyíltól. És dicsekszem is egy kicsit, barátnőm, aki lovagolni még nem nagyon tud, viszont lőni már jó pár éve lő, szintén elküldhette Holdiról az első vesszőt, a dög békén tűrte…)

Kudarc élmény is van, együtt kell élni vele, és másnap újra kezdeni. Elhatároztam, hogy felviszem egy szállítóra. Előbb vagy utóbb, ha kell, a hónom alá csapom, de felviszem…

Jó lovazást!