Magyar Lovaskultúra


 

 

...Mit tudjuk mai életünkben már, hogy mit jelentett Pestnek ez a beretváltarcú, kistermetű, fonnyatag, görbelábú emberke, ez a szigettengerekről való zsoké, aki még a lóra termett magyaroknak is imponálni tudott a lovaglásával!

Taral jelentette a májust - az ifjonti Pestet, amelyben minden valamirevaló úriember kötelességének tartotta, hogy tavasz jöttével patkóalakú tűt nyomjon a nyakkendőjébe. Taral nevének felbukkanása jelentette, hogy a Stefánia útról elsöpörték a telet, odabent a városban újmódi női ruhák mutatkoznak, nem ritkán a pepiták, mert akkoriban még leginkább a bécsi szabónők mondták meg, hogyan kell tavaszkor öltözködni. Az amerikai zsoké száraz arcával, karikalábain megérkezik a keleti stáción, és jöttével tavaszias mosolygásba kezdenek a pesti utcák, még azok az eldugott belvárosi sikátorok is, ahol csak a bennfentes keresi a legjobb susztert vagy legjobb szabót, a Rákóczi út pláne hetivásárosan zsibong a felnyomakodott vidékiektől, a fogadók portásai gyakran meghúzogatják nagy csengőiket az idegen ünnepélyes fogadtatásához, a déli serházakban ölelkező emberek, akik tavaly óta nem találkoztak, a veresszemű pesti svindlerek munkába állanak, némely özvegy asszonyságok házassági tervekkel foglalkoznak: megkezdődnek Pesten a májusi lóversenyek.


Nagyon lehetséges, hogy az egykedvű csodazsoké megérkezése nélkül is újpirosra festik a Gizella téri fiákerek kerekeit, felzendül a tavasz az Andrássy úton, hogy az életunt embernek sincs kedve többé meghalni, a télen gondtól görnyedt arcok felemelkednek, mint a luftballonok, a Pannónia éttermében, a Szikszay rondójában megmutatkoznak azok a hallatlan jó ápetitusok, amelyeket csak az az ember hozhat Pestre, akit egész éjszaka rázott a vonat, megint kopognak a poháron a késheggyel, hogy el ne késsék a délutáni lóversenyt, és odakünn, a régi Kerepesi úton a közelgő fizetésképtelenség lidércnyomásos boltosai hirtelen megelevenednek, megfiatalodnak, amikor a lóversenyzés ideje elkövetkezik.

De abban már a szótalan Taralnak nagy része volt, hogy a lófuttatók, akik kezdik megunni a kudarcokat; a paripatulajdonosok, akiknek az arcán állandóvá kezdett válani a keserű mosolygás; a Nemzeti Kaszinó megmerevedett egykedvűséggel nyújtózkodó urai, akik már fatális közönnyel veszik tudomásul, hogy lovasaik őket állandóan megcsalják: hirtelen megelevenednek, amikor a ritka, vagyis tehetséges, páratlan lovas Pestre érkezik, és munkába veszi azokat a versenylovakat, amelyek odáig csak arról voltak nevezetesek, hogy mindig hátul kullogtak. Tehetség és becsület ritkán találkozott emberben, mint éppen Taralban. Csakhamar megtudják ezt mindazok, akik tavaszaikat, nyaraikat, őszeiket azzal töltik, hogy lovaik játékos futását figyelik a versenypályán, izgulnak, sápadnak, felvidámodnak vagy elcsüggednek a sors esendőségein, míg a téli csendességben borongva forgatják a Turf-kalendert, mint némelyek a régi szerelmesleveleket. Csakhamar köztudomású lesz, hogy a látszólagosan egykedvű amerikai valamely varázslattal rendelkezik, amellyel úrrá tud lenni a nyerge alá vett paripán, ördögi futamodásokat rendez lovával, amikor az kifáradtnak, félig holtnak látszik, hirtelen, mint valami látomány, megjelenik a lovascsapat élén, holott egy pillanat előtt még hátul kocogott, győzedelmeskedik, amikor nem várja őt más, mint a hiszékeny, kedves, naiv publikum, amely könnyes szemmel, ropogó tapssal, sohasem látott lelkesedéssel üdvözli a csodalovast minden győzelme után. Ha Taral felvette a versenyt ellenfeleivel: ritkán maradt le; ha Taral egyszer előre tudott jutni a viszontagságos futtatópályán, akkor elsőnek érkezett be lovával, még ha a levegőbe kellett azt emelni; Taral tudott minden szeszélyről, rigolyáról, jó és rossz erkölcsről, amely a lóban rejtőzködik. Az indiánok között lehettek ilyen lovasok, amikor nagy és dicső nemzet voltak. - A becsületessége - bár éppen a zsokékat nem mondják mindig a becsület mintaképeinek - olyan természetes volt, mint bármely egyszerű polgáremberé, akinek gondolata sincs arról, hogy csalni vagy lopni is lehet a világot. Nem is gondolt arra a régi Pesten valaki, hogy Fred Taral hamisan is tudna játszani a lovával, holott mindnyájan tapasztaltuk, mennyi sanda érdek hálózza be a várost a külvárosi szatócsboltostól kezdve a játékot kedvelő bankigazgatóig, nagyurak szalonjaitól kezdve a kokottok nyoszolyájáig, amikor egy májusi délután arra kerül a sor, hogy odakint a gyepen egy versenyló megmutogassa patáit. Dicsőség, pénz és üzlet vár a célnál a lovasra, de a pénz talán vastagabban tölti meg bugyellárisát az okos lovasnak, ha nem mindig igyekszik lovával legelső lenni. Fred Taral mindig első akart lenni.


Immár elmondhatjuk, hogy a fejlődő Budapest legszebb évei éppen összeesnek azzal az időponttal, amikor a csodalovas meghódította a pesti közönséget.

Pest akkor kezd igazában szépülni, szeplői lassan eltünedeznek, nagyvilági hangzatokkal telik meg a város, már javában mutatkozik a közelgő világváros... Ebben az időben nincs még ellenséges hangulat sem Magyarországon a nagysikerű főváros iránt, pedig még aligha felejtették az óvatosabb vidékiek a közmondást: Pest - feketére fest. Igaz, hogy a rendőrhatóságnak is része volt abban, hogy a vasúti állomáson ne csupán ismert zsebmetszők várják a keletről vagy nyugatról érkező vonatokat, a nőszemélyek között is némi rendet teremtenek, a vidéki magyart nem húzzák be az első spelunkába, hogy pénzecskéjétől megfosszák. A májusi lóversenyek, Godolphin és Darley-Arabián nevű régi telivérek maradékainak, Batthyány Elemérnek nagy érdeme volt abban, hogy az egykori Magyarország fővárosáról, Budapestről olyan áhítatosan beszélnek a magyarok, mint az igazhitűek Mekkáról. Széchenyi István talán még nem is látta világosan a lóversenyzés jövőjét (habár sokkal többet látott ez a rendkívüli vátesz, mint bárki kortársai közül), amikor Rákoson, Pest mellett 1827-ben, kilencvenkilenc esztendő előtt lófuttatást rendez. Tavasszal és ősszel futamodnak a lovacskák a Rákos mezején, arisztokraták és osztrák főhercegek jelenlétében; a svalizsérkapitány még nem pengetheti el zsoldját, mert Francis Cavaliero körülbelül húsz év múltán hozza a csatornán túlról az első angolokat, akik lóidomítás mellett fogadásokkal is foglalkoznak. De hát nekünk most már nem sok közünk van se Miller, se Walpoole urakhoz, akik először teszik nyakukba a táskát a pesti gyepen - vándormadarak voltak ők, kik hol a fürj kövérségével repültek el Calcuttába vagy Angliába, hol meg némi tapasztalatokkal megrakodva a furfangos magyarokról. A lóversenyzés örömei Pesten voltaképpen akkor válanak közkedveltekké, amikor egy Kincsem nevű versenyparipáról kávéházat, fogadót, palotát (a Reáltanoda utcában), gyufát, nyakkendőt stb. neveznek el. A versenylovak Gothai Almanachja, a General Stud Book azt írja erről a kancáról, hogy 54-szer futott veretlenül, Blaskovich Ernő és idomítója, a slingsbyi szíjjártó fi örömére. Newmarkettől Baden-Badenig, a városligeti pályától a bécsi Freudenauig minden küzdőtéren megjelenik vala Kincsem, és a magyarok kimeresztett szemmel, fokozódó lelkesedéssel kezdenek beszélni a verhetetlen gödi lóról. - Voltaképpen ez a nyakigláb kanca volt az okozója annak, hogy a nyolcvanas években határtalan lóversenyláz ereszkedék Budapestre.


Igaz, hogy Kincsem patáját aranyba foglalta gazdája, de tán még többet is megérdemelt volna ez a Kisbér-kanca, mert hiszen voltaképpen ő volt az, aki a pestieknek, majd későbben a minden rangú magyaroknak az utat a Városliget felé megmutatta. A Kincsem népszerűsége, talán éppen győzhetetlensége miatt, éveken át virágzott, kimúlása után pedig legendák hőse lett. Ő volt az, akinek futásaiért a jogász a maga ezüstforintosára a hajdani Szerecsen utcai fogadóirodában száz pengő forintot kapott; ő volt az, akinek gazdáját tízezerfontos meccsekre hívják meg vala az angol lordok a szigetországba, hogy lovaikat Kincsemmel kipróbálják; ő volt az, akinek győzelme után Blaskovich Ernőt Newmarketben a flegmatikus angolok a levegőbe emelték; ő volt az, akinek a legbecsületesebb idomítója volt, mióta versenylovakat idomítanak a világon: Robert Hespnek hívták ezt a férfiút, és a szegényházban halt meg, mint valami dickensi figura. S Kincsem volt az, aki fellelkesítette a magyar urakat, hogy a csodakancához hasonló paripákat tenyésszenek, amelyekkel majd öregbítsék a magyar lónevelés hírnevét, végig az egész világon. A Majthényi Izidorok, a Baltazziak, Zichy Béla grófok, Dréher Antalok, Springer Gusztávok, Teleki László grófok, Apponyi Antalok, Geist Gáspárok, Luczenbacher Miklósok, a Rothschildok, a Sigrayak, Wenekheimek, Esterházyak, Harkányiak, Rohonczyak, Szemerék voltaképpen azért neveltek csikókat az utolsó ötven esztendőben, hogy utolérjék ama legendás Blaskovich Ernőt. Az úri versenysport, amely agarászatokban, falkavadászatokban mutatta ki magát még a tizenkilencedik században, voltaképpen Kincsem óta lett szórakoztató és izgalmas időtöltése, nemegyszer: hivatása a társadalom kivételes rétegének. Manapság versenyistállót fenntartani nem olyan különös passzió, amelyért utánamutatnak az embernek.

Fred Taral, a csodalovas és Kincsem, a csodakanca, beköltöztek az emlékezés nagy csarnokába, ahová néhanapján minden valamirevaló sportembernek elkalandozik a gondolata. Különösen így, májusi időben, amikor az orgonával együtt nyílik a lóversenyláz Budapesten, a Stefánia út megnépesül az automobiloktól, és a hölgyek a legszebb ruháikat veszik elő. A nagy mezőn végigkong a verseny kezdetét jelentő harangszó... Fiatalosság, örömösség, bizonyos önfelejtkezés, amely a múlt időket vonja vissza, mutatkozik a város képén. Szinte alig jut eszünkbe, hogy a magyar lóversenysport a százesztendős évfordulója felé közeledik: olyan frissen futamodnak a mezőn a paripák még napjainkban is.

(1926)

Krúdy Gyula:

 


TARAL, A CSODALOVAS ÉS A 100 ÉVES LÓVERSENY

(részlet)

Kezdőlap > Nyelvi kultúra és irodalom > Krúdy Gyula: Taral a csodalovas (részlet)