Magyar Lovaskultúra


  The New York Times Editorial Notebook - Death of a Legendary Horseman
 
By VERLYN KLINKENBORG
Published: July 24, 1999
 
There is no such thing as a horse whisperer. There never has been and never will be. The idea is an affront to the horse. You can talk and listen to horses all you want, and what you will learn, if you pay close attention, is that they live on open ground way beyond language and that language, no matter how you characterize it, is a poor trope for what horses understand about themselves and about humans. You need to practice only three things, patience, observation and humility, all of which were summed up in the life of an old man who died Tuesday in California, a man named Bill Dorrance.
Dorrance was 93, and until only a few months before his death he still rode and he still roped. He was one of a handful of men, including his brother Tom, who in separate ways have helped redefine relations between the horse and the human. Bill Dorrance saw that subtlety was nearly always a more effective tool than force, but he realized that subtlety was a hard tool to exercise if you believe, as most people do, that you are superior to the horse. There was no dominance in the way Dorrance rode, or in what he taught, only partnership. To the exalted horsemanship of the vaquero -- the Spanish cowboy of 18th-century California -- he brought an exalted humanity, whose highest expression is faith in the willingness of the horse.
There is no codifying what Bill Dorrance knew. Some of it, like how to braid a rawhide lariat, is relatively easy to teach, and some of it, thanks to the individuality of horses and humans, cannot be taught at all, only learned. His legacy is exceedingly complex and, in a sense, self-annulling. It is an internal legacy. The more a horseman says he has learned from Dorrance the less likely he is to have learned anything at all.
That sounds oblique, but it reflects the fact that what you could learn from Dorrance was a manner of learning whose subject was nominally the horse but that extended itself in surprising directions to include dogs, cattle and people. If you learned it, you would know it was nothing to boast about.
There is no mysticism, no magic, in this, only the recognition of kinship with horses. Plenty of people have come across Bill Dorrance and borrowed an insight or two, and some have made a lot of money by popularizing what they seemed to think he knew. But what he knew will never be popular, nor did he ever make much money from it. You cannot sell modesty or undying curiosity. It is hard to put a price on accepting that everything you think you know about horses may change with the very next horse.
The New York Times szerkesztői jegyzet  - Egy legendás lovas halála
 
VERLYN KLINKENBORG
Megjelent: 1999 július 24
 
Nincs olyan, hogy lovas suttogó. Sosem létezett és nem is fog létezni soha. Az elgondolás sértő a lovakra nézve. Beszélhetsz a lovakhoz és hallgathatod őket, ahogy akarod, és amit megértesz, ha elég figyelmes vagy, hogy a lovak a szabadban élnek, túl a nyelv határain, és hogy bármiféle szó, akárhogy formálod, üres kép ahhoz képest, amit a lovak tudnak magukról és az emberekről. Csupán három dolgot kell gyakorolnod: türelem, megfigyelés, és alázat; s midnez együtt volt jelen abban az öregemberben, aki kedden halt meg Kaliforniában, és akit Bill Dorrence-nek hívtak.
Dorrence 93 éves volt, és még egy pár hónappal a halála előtt is lovagolt és lasszózott. Egyike volt annak a pár embernek, akik – mint öccse, Tom – különböző utakon járva újraértelmezték ember és ló kapcsolatát. Bill Dorrance belátta, hogy a finomság csaknem mindig hatásosabb eszköz, mint az erő; de azt is észrevette, hogy a finomságot bajos úgy gyakorolni, ha – amint legtöbben gondolják – az ember felsőbbrendűnek képzeli magát. Abban, ahogy Dorrance lovagolt, nem létezett dominancia, csak – ahogy tanította – partnerség. A túlfűtött vaquero lovaglásba (a 18. századi spanyol cowboyokat hívták így Kaliforniában) bevitte a túlfűtött emberséget, aminek legmagasabb rendű kifejeződése a lovak készségességébe vetett bizalom.
 
Amit Dorrance tudott, az nem kodifikálható. Egyes dolgok, például hogy hogyan kell nyersbőr lasszót fonni – aránylag könnyen taníthatók. Mások – a lovak és az emberek egyedisége folytán – egyáltalán nem taníthatók, csak tanulhatók. Dorrance öröksége különösen összetett, és -  bizonyos értelemben - önmagát érvénytelenítő. Egyfajta belső örökség. Minél inkább állítja valaki, hogy Dorrencetől tanult, annál inkább valószínű, hogy semmit sem értett meg.
Ez ellentmondásnak tűnik, de az a helyzet, hogy ami Dorrancetől tanulható volt, az a tanulásnak egy módja, ami névleg a lovakról szólt, de meglepő módon kiterjedt sok irányba, marhákra, kutyákra, emberekre. Ha megtanulod, megérted, hogy nincs dicsekedni valód.
Nincs ebben se mágia se misztikum, csak a lovakkal való rokonságunk fölismerése. Sokan fölkeresték Bill Dorrance-t és egy vagy két meglátását kölcsönvették, aztán rengeteg pénzt csináltak abból, hogy népszerűsíteték azt, amit tudni véltek. Pedig amit ő tudott, az sose lesz népszerű, és ő se igen keresett pénzt vele soha. Mert nem lehet áruba bocsátani a szerénységet és az örökös kíváncsiságot. Bajos megszabni az árát annak, hogy elfogadjuk: minden, amiről azt hisszük, hogy biztosan tudjuk a lovakról, a legközelebbi lóval kapcsolatban megváltozhat?

William (Bill) Dorrance

 1906. január 19  - 1999 július 20

Kezdőlap > Írások > Bill Dorrance