Magyar Lovaskultúra


2016-01-31 

Természetes vagy kifinomult?

Gondolatok a lovaskultúráról – 3. rész.

 

A januári számban megjelent Kelet és nyugat között című írásunkban kétféle lovas kultúra különbségeit vizsgálva kerestük a helyét egy sajátosan magyar kultúrának. Sorozatunkban megpróbáljuk a cikkben fölvetett három ellentétpárt (Közkincs vagy kiváltság – Természetes vagy kifinomult – Szabadság vagy szabályozottság) egyesével, részletesebben megvilágítani.

 

A bevezető első részben a természetes vagy kifinomult ellentétpárt az eszközhasználat vonatkozásában vizsgáltuk, most is ezzel kezdjük, de a kérdésnek más vonatkozásaira is rátérünk.

 

Eszközhasználat

Valaha azt tanultuk, hogy az embert az eszközhasználat emelte ki az állatvilágból. Bár ma már tudjuk, hogy a legfejlettebb emlősök, az emberszabású majmok körében van példa eszközhasználatra, sőt bizonyos értelemben eszköz készítésre is, de azért ez eléggé korlátozott, és nem jut el pl. a szerszámkészítésig (amikor eszköz készítésére alkalmas eszközt készítünk). A nyugati kultúra szédületes fejlődését kétségkívül az egyre tökéletesedő eszközhasználatnak köszönheti. E tekintetben messze lekörözte a többi kultúrát, amely most rohamtempóban igyekszik azt átvenni a Nyugattól, legyen az elektronika, űrhajózás vagy autóipar.

 

A lovak nem használnak eszközöket, de többnyire elviselik, hogy mi, emberek, eszközöket aggassunk rájuk. Mindig megcsodálom, milyen jámboran tűrik lovaink, hogy felkötőfékezzük őket.

 

Az eszközhasználat a lovaglásban teljesen nem kerülhető el, még a legszabadabb szabadidomításhoz is eszközök használatával vezet az út. A kérdés azonban az, hogy az eszköz használatának mi a célja. A technikai kultúrában az eszközé a vezető szerep. Minden annál jobb, minél jobb eszközeink vannak hozzá. A lovaglásban azonban az eszközhasználat célja az, hogy egyre kevésbé legyen rájuk szükségünk. Ez nemcsak azt jelentheti, amit a szabadidomításban, hogy a végén minden eszközt leveszünk a lóról. Az „eszköztelenség” másik formája az, amikor az eszközt már csak jelként, alig észrevehető jelként, használjuk, semmilyen direkt mechanikai hatást nem váltunk ki vele. Kezdettől fogva erre érdemes törekedni. Eleinte például különböző eszközökkel arra tanítjuk a lovat, hogy térjen ki az eszközzel okozott nyomás elől, de ez a „nyomás” később vizuális ingerré vagy külső szemlélő számára szinte láthatatlan jellé finomodik. E tekintetben a klasszikus, a western vagy a természetes lovasképzés között semmilyen különbség nincsen.

 

A keleti típusú lovaskultúrában nem az a jobb lovas, akinek jobb eszközei vannak. Hogy a lovas-felszerelés gyártás micsoda iparággá nőtt nyugaton, arról a bevezető cikkben már említést tettem. Bizonyos szempontból azonban maga a ló is eszközzé vált. A lovassportokban már nagyon nagy részben az a siker kulcsa, hogy kinek van pénze jobban kitenyésztett lóra szert tenni. Igaz, a versenyzésnek mindig és mindenütt célja lovak képességeinek összemérése is. A mongolok közt is dívik pl. a hosszú távú gyorsasági verseny, ahol bizony nagyrészt a ló képességei döntik el az eredményt. Csakhogy ott hagyományosan a családok a maguk tenyésztette lovakkal versenyeznek, vagyis a jó ló nem pénzért kapható eszköze a sikernek, hanem saját szorgos munkájuk gyümölcse.

 

A ló „idomítására”, irányítására szolgáló eszközök mellett érdemes szót ejteni azokról az eszközökről is, amelyek nem a lóra hatnak, hanem a lovas biztonságát szolgálják. Ilyen a kobak, a gerincvédő, s miegymás. Felelőtlenség bárkit lebeszélni ezek használatáról, hiszen a lovaglás minden óvintézkedés mellett sem veszélytelen sport – még ha nem is veszélyesebb mondjuk az országúti közlekedésnél. Azt gondolom azonban, hogy a biztonsági eszközök használatának is meg van a maga veszélye. Egyfelől hamis biztonságérzetet nyújthat. Ha valaki azt gondolja, hogy kobakot s gerincvédőt viselve már nem kell óvatosnak lennie, mert úgysem történhet baja, az magára és a lovára nézve is veszélyes lehet. Még ennél is nagyobb baj azonban, hogy biztonsági eszközök használata arra csábít, hogy bennük, és ne a lovunkkal való megfelelő kapcsolatban keressük a biztonságot. A lovas balesetek oka nem a biztonsági eszközök hiánya, hanem a lovak nem megfelelő lelki vagy fizikai állapota, illetve a lovas nem megfelelő viselkedése. A védőfelszerelés tehát nem „oki terápia” csak tüneti kezelés. Mellőzésük viszont nem okvetlenül vagánykodás, nem a bajt keresi magának az, aki úgy gondolja, hogy jobb kobak nélkül fönnmaradni, mint kobakkal lepotyogni a lóról. A védőfelszerelés nem a baleset valószínűségét, csak a következményeit csökkentheti. A természetesség igénye viszont azt kívánja, hogy a lehető legkevesebb kellékkel legyünk képesek lovagolni. Még egyszer hangsúlyozom: senkit nem akarunk lebeszélni a védőeszközökről, csak a szemléleti különbségeket szeretném megmutatni.

 

Az eszközök tehát bármennyire szükségesek egy adott helyzetben, megbontják a ló és az ember közötti természetes kapcsolatot, azt, amiben csakis a két lény számít. Az emberek közötti kapcsolatokba ugyanúgy beékelődnek az eszközök, csak nem kapicánt és pálcát, hanem mondjuk mobiltelefont alkalmazunk. Ha lehetőségeink kiszélesítésére használjuk, akkor jó, de ha öncélúvá válva elburjánzanak az eszközök, és kiszorítják a természetes kommunikációt, akkor emberi kapcsolataink elsilányulnak tőle.

 

Az eszköztelenségre törekvés nem jelenti azt, hogy ne igyekezzünk tökéletesíteni az eszközeinket. De ami igazán jó, az sokszor nagyon egyszerű. Érdekes például, hogy Philippe Karl sok képen valami mogyoró vagy somfa pálcával lovagol – amit talán maga metszett egy bokorról. S ez a pálca semmivel sem tökéletlenebb, mint a drága pénzen kapható csiricsáré lovaglópálcák. (Ez egyébként azt is mutatja, hogy a nyugat-kelet szétválasztást nem lehet mereven értelmezni, Karl, aki amúgy a nyugati kultúra kiemelkedő egyénisége, a pálca dolgában éppen keleti mintát követ.) Az eszközök folytonos tökéletesítése terén van mit tanulni a nyugattól, de ha csak az eszközöket tökéletesítjük, s a használat módját, végső fokon saját magunkat már nem, akkor nem járunk jó úton.

 

A kifinomult lovaglásról

A természetes-kifinomult ellentét a lovaglás módjában, céljában is megjelenik. A lovasok közt eléggé ismert Mátyás király apósához, Ferdinánd nápolyi királyhoz írt levele, amelyben kifigurázza a lóidomárt, akit Ferdinánd valamely kancákkal együtt ajándékba küldött neki. Két mondatot idézünk csupán a levélből:

 

Spanyol módra, összegabalyodott lábakkal ugráló kancalovakra pedig soha nem vágytunk, s máig sincs rájuk szükségünk, nemhogy komoly dolgokbanamilyenekben most részünk van, de még vigasságokon sem tudnánk hasznukat venni. Nekünk ugyanis nem összekuszálódott lábakon szökdécselő lovak kellenek, hanem olyanok, amelyek szilárdan állnak szétvetett lábaikon.

 

Az említett ellentétpárt nehéz volna szemléletesebben érzékeltetni. Az iskola- vagy díjlovaglás elemei olyan figurákból fejlődtek ki, amelyeknek valaha sorsdöntő katonai jelentősége volt. Anélkül, hogy percig is visszasírnánk azokat az időket, amikor az éveken át nagy gonddal nevelt lovak egyetlen pillanat alatt váltak az öldöklés áldozatává, meg kell állapítanunk, hogy ez a katonai örökség mára oly mértékben kifinomult – ha tetszik túlfinomult, hogy már kevéssé emlékeztet egykori önmagára. S lám, ez a folyamat már a XVI. században megkezdődött, amikor a lovak még javában katonai használatban voltak. Természetesen nemes és csodálatos dolog a ló mozgáskultúráját végletekig fokozó kiképzés. Kétségtelen impozáns látvány mondjuk a bécsi spanyol lovas iskola bemutatója. De vajon abban a végtelen fegyelmezettségben, amit ott látunk, nem vész-e el valami ember és ló ősi, mondhatni szakrális kapcsolatából? S nem vész-e el ugyancsak valami az ősi harci virtusból, ahonnan a figurák erednek? Nem okvetlenül baj ez, semmi esetre sem elítélendő, sőt mint teljesítmény, igencsak elismerésre méltó. De lássuk tisztán, hogy a lovaglás egy irányban való tökéletességig fejlesztése nem maga a teljesség, s nem az egyedül üdvözítő út.

 

Aki pedig – mint Szép Ernő írja az egykori hortobágyi csikósokról – „a ló kedvéért lovas”, az aligha fogja a mesterkéltségig iskoláztatni lovát. Megint nem a folytonos tökéletesedés ellen beszélek, hanem csakis az öncélú dresszúrázást, meg a magyar virtusnak idegen túlságos fegyelmezettséget tartom kerülendőnek.

 

A természeti környezet tisztelete

Végül ebben a témakörben szólni szeretnék a lovaglás környezetéről. Nem mindegy ugyanis, hogy milyen az környezet, ahol a lovagolunk. Akkor sem, ha az egy díjlovas négyszögben történik, meg akkor sem, ha a szabadban. Az ellentétpár itt is megjelenik. Környezetünk lehet puccos, vagy elhanyagolt, de lehet célszerű, ízléses és harmonikus is. Lovardánk lehet hivalkodó, de lehet ügyesen, lónak és embernek kényelmesen kialakított, s mindamellett szerény és barátságos, mondhatni emberi léptékű is. Vagy éppen „lóléptékű”. Mert az ember kényelme sokszor „gondos lóápolás” vagy „ellátás” képében tetszeleg. Az istállót nem a lovak, hanem az emberek kényelmére találták ki. Lovainknak a mi épített környezetünkre alig van szüksége. Nincs olyan parádés istálló, ami fölér számukra jó füvű, méretes legelővel.

 

Nagy kincs, hogy Magyarországon a terepen való lovaglás lehetősége nagyjából biztosítva van. De már nálunk is egyre több a bekerített föld, s ami talán még rosszabb, egyre több az erdőbe, mezőre kihordott szeméthalom. S ez nemcsak az élményt rombolja. Lovainkra – de ugyanúgy a szabadon élő vadakra is – veszélyt jelenthet, lábukat, patájukat könnyen megsértheti valami elszórt fém- vagy üvegtárgy. Igen jó lenne akár önkéntes lovas őrjáratokat is szervezni azért, hogy visszaszorítsuk ezt a nem kívánatos jelenséget. (Nem mondom, hogy ez önmagában megoldás lenne, van sok egyéb tennivaló is ezen a téren). Az, hogy a lovas tisztelettel van a természet iránt, s hogy nem mesterséges környezetben érzi igazán jól magát, mást is jelent. Például nyitottságot arra a csodálatos élményre, hogy lóháton járva erdők-mezők vadjait jobban meg tudjuk közelíteni, mert a vadak először a lovat látják, s csak később észlelik a lovon ülő embert. És jelenti ez azt is, hogy tiszteletben tartjuk azt, aki műveli a földet. Nem uras például a kaszálásra váró mezőn vagy a frissen kikelt vetésen arcvonalban csapatostul keresztülvágtatni. A természet kincseinek védelme nem egyszerűen jólneveltség kérdése. Természetes, de nem túlszabályozott, a szabadság élményét kínáló környezet megóvása a sajátosan magyar lovas kultúra egyik alapföltétele. Az a lovas, aki erről megfeledkezik, saját magát fosztja meg olyan élménytől, ami épp a lovasok kiváltsága. Egy ilyen élményt szeretnék befejezésül megosztani az olvasókkal, a honlapunkon olvasható napló egy részletével:

„. … A szomszéd réten még rám köszönt egy lovas lány, aztán senki. Normális ember a szeles, borongós novemberi alkonyatban nem mászkál odakünn. Hát csak mentünk Különccel a párás levegőben, mindenféle komolyabb terv nélkül. Dombra föl, völgybe le, átvágtunk a műúton, aztán egy nagy szaladás, és hátulról föl a 'Honfoglaló dombra' (Így hívunk egymásközt egy közeli helyet, ahonnan csodás, fél megyényi kilátás nyílik). Máskor is van ennek a helynek valami különös kisugárzása, de most, az őszi alkonyatban, ahogy a felhőkön áttört jobbról a lemenő nap, balról a kelő Hold, s középen a domb, a és én, és a belátható, irdatlan messzeségben senki... s mintha mégis megelevenedett volna minden, s mintha minden bokor mögül nézne valaki, aki ezer vagy ki tudja hány év előtt lóháton erre járt, s némán, megütközve figyelték volna a kései utódot, s kajla lovát...

 

Surján György

Lovas Nemzet 2015 március

KezdőlapÍrások > LovasNemzet > Természetes vagy kifinomult?  - A lovas kultúráról - 3

A hitelesség kedvéért szó szerint teszem közzé a Lovas Nemzet számára megküldött kéziratokat. Pedig egy év után visszaolvasva erős késztetést érez az ember, hogy itt-ott belenyúljon a szövegbe.

Ennek a cikknek az esetében még arra is késztetést érzek, hogy újra írjam az egészet. Nem mintha bármi vállalhatatlan lenne benne, hanem mert a kérdés annyira összetett, hogy az az érzésem, a szöveg éppen csak karcolja a felszínt.

Amikor a cikksorozat megjelent, kaptam olyan olvasói visszajelzést, hogy a fölvetett gondolatokról lovas baráti társaságban tovább beszélgetnek-vitatkoznak.  Ez is jelzi, hogy a téma nincs kimerítve.  

 

Régi kengyelek a Cholpon-ata-i múzeumban (Kirgizisztán)

Lovaglás a kirgíz hegyek között....

... és hazai tájon (a "honfoglaló domb")

(Az alábbi képek nem  a Lovas Nemzetben megjelent  cikk illusztrációi.)

Újdonságok:

 

2018-02-11

"Tengernagyok a propelleren"

 

2018-01-22

Endrődy olvasónapló

1 rész A ferdeségről

 

2018-01-16

Ki kit követ? - Az egyensúlyról

 

2018-01-02

Panyi és a magyar lovaglóstílus

 

2017-02-03

Önállóságra nevelés?

 

2017-10-03

A carriere és a lovas ábrázolások

 

2017-09-22

Hamza Viki levele

 

2017-09-17

Ördögtől való?

Andics Bernadett a zabláról

 

2017-09-13

Milyen a lovam?

 

2017-07-23

Endrődy a ferdeségről

 

201-07-19

Zselici túranapló

 

2017-05-22

Párhuzamok és találkozások

 

2017-05-24

Egyensúly-zavar

 

2017-05-15

Játék az egyensúllyal - dinamikus egyensúly

 

2017-04-18

Játék az egyensúllyal

Az egyensúly szerepe a lovaglásban

 

2017-03-20

Okság és oktalanság

A  lovak nem kívánatos viselkedéséről

 

2017-03-02

Rejtett "érzékszervünk"

A mozgáskoordinációról lovas szemmel

 

2017-02-26

Miért "esik ki" a ló fara?