2017-09-13

Lovas Nemzet 2017 június

Milyen az én lovam? 

 

Honnan is lehet megtudni, hogy milyen az a ló, amivel éppen foglalkozunk? Van-e valamilyen útja, módszere a megismerésnek? Segíti-e ebben a gyakorló lovast valamilyen tudomány vagy rendszer?

 

Amerikából átgyűrűzött szokás, hogy különböző lovasok "brendesítik" az általuk alkalmazott módszert, vagyis kitalálnak egy márkanevet és nagyon igyekeznek különbözőnek látszani mindenki mástól. Másként hogyan is tudnák meggyőzni kuncsaftjaikat, hogy miért éppen őket kell választaniuk? A dologhoz természetesen az is hozzá tartozik, hogy magabiztosan kell állítaniuk: az ő módszerük minden ló esetében működik. Persze, ha utána nézünk egy kicsit a dolognak, kiderül, hogy a jobbak azért tisztában vannak azzal, hogy nincs két egyforma ló, és igyekeznek módszereiket az adott ló természetéhez igazítva alkalmazni. Sőt több olyan kiképzési rendszer is létezik, amelyikhez valamilyen lótipizálási szisztéma is tartozik. Talán a legismertebb Pat Parelli "horsenality" sémája, amely összesen kétszer kétféle tulajdonság kombinációján alapszik: intorvertált-extrovertált, jobb agyféltekés-bal agyféltekés.

Be kell vallanom, hogy nekem bizony egyik lovunkat sem sikerült sem ebbe, sem más, ennél összetettebb sémába megnyugtatóan elhelyezni. Pedig órákat tudnék mesélni, ha valaki megkérdezné, milyen is az én lovam. Abban azonban nem vagyok biztos, hogy valóban helyesen ítélem meg alkati tulajdonságait.

Van ugyanis ebben egy komoly nehézség. Minden lovasnak van valamilyen képe, benyomása a saját lováról, de kevesen tudják, hogy ebben a képben mennyi a ló valódi természete, és mennyi a (jó vagy rossz) bánásmód következtében fölvett magatartás. Vegyünk egy képzeletbeli, de egyszerű és nagyon átlátszó példát: mondjuk egy alapfokon képzett lovasnak van egy olyan lova, amelyik természete szerint nagyon igyekszik megfelelni az ember elvárásainak. Ezért a lovas olyan jelzéseire is reagál, amiket nem tudatosan alkalmaz: meg-meg elemi a szárat anélkül, hogy észrevenné, bizonytalan ülése miatt folyton változtatja a súlypontját. A ló mindezeket jelként értelmezi, és ennek megfelelően visszatart, gyorsít vagy irányt változtat. A lovas pedig mindezt úgy éli meg, hogy az ő lova akaratos, domináns, és nem győzi folyton korrigálni. Ennek az lesz az eredménye, hogy a ló fölfeszül, és igyekszik kimenekülni a helyzetből. Vagyis nemcsak akaratos, de "menős" is lesz. Képzeletbeli lovasunk föl is teszi a kérdést a többi lovasnak szóban, vagy épp valamelyik lovas portálon: "Mit csináljak, ha nagyon menős a lovam?" S meg is kapja a klisészerű "bölcs" válaszokat: lovagolj kisköröket, reszeld a zablát, tegyél élesebb zablát a szájába, hajts előre és tartsd vissza váltakozva, stb.

Ha igazán tudni akarom, hogy milyen is a lovam valódi természete, a legjobb, ha nem nyeregből, hanem a földről foglalkozva próbálom meg kiismerni. S még azt is úgy, hogy lehetőleg minden szerszámot leveszek róla, és elegendően tág teret hagyok neki. Egy 12-15 m átmérőjű körkarám kevés lehet. Mindenképpen legyen szabad választási lehetősége, hogy közeledni vagy távolodni akar tőlem. Nem az a fontos ilyenkor, hogy elérjem a "csatlakozást", meg a "követést", hanem az, hogy megtudjam: mit választ a ló, ha szabadon dönthet. Ez az ismerkedési szituáció nem azonos a szabadidomítással. A szabadidomítók általában éppúgy eszközökkel kezdenek dolgozni, mint a többi lovas, amiket azután a kiképzés során fokozatosan elhagynak. Ha lovunk természetét ki akarjuk ismerni, akkor fordítva érdemes eljárni: először mindenféle eszköz nélkül megfigyeljük, és megpróbálunk kapcsolatot teremteni vele, anélkül, hogy bármire meg akarnánk tanítani, bármilyen konkrét feladatot kérnénk tőle. Csak amikor már határozott képünk kezd kialakulni a lóról, akkor kezdünk eszközöket használni, és feladatokat tanítani. Addig engedjük, hogy a ló hasson ránk, ne akarjunk mindjárt mi hatni a lóra.

S hogy mindez miért fontos? Egészen egyszerűen azért, mert a kommunikáció két lény között (akár ember-ember, akár ember-állat, vagy állat-állat esetről van szó) mindig úgy történik, hogy a feleknek van egy képük arról, hogy milyen a másik fél, és a kommunikációt erre a képre építjük. Például egy lovaglással kapcsolatos problémáról egészen másként fogunk beszélni egy lovas szakemberrel, mint egy lovakhoz egyáltalán nem értő ismerősünkkel. Ha azonban a partnerünkről kialakított képünk téves, annak kommunikációs zavar lesz a következménye, amint azt a fent említett képzeletbeli példa is mutatja.

A helyes kép kialakításában segíthetnek ugyan a különböző ló tipizálási sémák, de semmiképpen nem elegendő egyik vagy másik rendszer valamelyik rubrikájába belegyömöszölni a lovunkat.

Lovaglás közben ugyanis nem arra van szükségünk, hogy valamely séma alapján mondjuk ijedősnek nyilvánítsuk a lovunkat, hanem arra, hogy meg tudjuk ítélni, hogy egy adott helyzetben milyen félelmi reakciót fog produkálni. Sőt ennek előjeleit is ismernünk kell, azért hogy időben be tudjunk avatkozni. Ehhez mindenképpen sok időre és megfigyelésre van szükség, különböző helyzetekben és lehetőleg minél kevésbé befolyásolva lovunkat. Hasznos lehet egy megfigyelésre alkalmas tág térben különféle ingereket jelentő tárgyakat helyezni. Ez lehet zizegő fólia, kígyózó locsolócső, berregő szerkezetek vagy akár egy szemeteskuka, mint képünkön stb. Innen már csak egy lépés mindezekhez hozzá is szoktatni a lovunkat (ennek módjáról sokat, sok helyen olvashatunk). De jó, ha ezt a lépést megelőzi a ló spontán reakcióinak puszta megfigyelése.

Fontos még arra is ügyelnünk, hogy lovunk ilyen vagy olyan jellemvonásához lehetőleg ne társítsunk értékítéletet. A tulajdonságok önmagukban nem jók vagy rosszak, el kell fogadnunk őket, mint természeti adottságokat, és ismeretükben kihozni lovunkból a lehető legtöbbet.



Surján György

www.magyar-lovaskultura.hu

 

KezdőlapÍrások>LovasNemzet > Milyen a lovam?