2017-03-02

Rejtett „érzékszervünk”

A mozgás-koordinációról – lovas szemmel



A lovaglás a mozgás művészete. Ló és ember mozgásának szépsége, harmóniája szakágtól, stílustól függetlenül – remélhetőleg – minden lovasnak célja. Az a képességünk, hogy testünket meg tudjuk tartani egy bizonyos helyzetben illetve valamilyen előre eltervezett mozdulatot végre tudunk hajtani, aránylag egyszerű dolognak látszik. Nem is gondolunk rá, hogy születésünkkor minderre nem voltunk képesek, és sok évig tartott ezeket a készségeket köznapi szinten elsajátítani. Mozgásunkat művészi tökélyre fejleszteni pedig egy egész életet, és alkalmasint külön tehetséget kíván. Az egyszerűnek látszó mozgáskoordináció valójában számos érzékszervi, idegrendszeri és mozgásszervi működés összehangolásán múlik. Térbeli, statikus és dinamikus (vagyis állóhelyzeti illetve mozgási) tájékozódásunk alapvetően három érzékelő rendszer együttműködéséve valósul meg: a látás, az egyensúlyszerv és az úgynevezett mélyérzés (szakszóval proprioceptív rendszer). Ebben az írásban ez utóbbiról szeretnék beszélni, mert a lovaglás vonatkozásában ez tűnik a legkevésbé ismertnek.

Ez a rendszer lovakban és emberekben (általában az emlősökben) lényegében azonos módon működik, így az alábbiak mindkettőre vonatkoztathatók.

Izmainkban, inainkban és az ízületeket alkotó szalagokban több tízezer apró „nyúlásmérő műszer” helyezkedik el, amelyek érző idegek segítségével, folyamatosan tájékoztatják a központi idegrendszert a feszülés, illetve megnyúlás mértékéről. Ezek együttes működését hívjuk mélyérzésnek. Ezekből a műszerecskékből állandó jelzések érkeznek az agyunkba, melyekre többféle reflex és idegi mechanizmus épül. Ezek egyike az úgynevezett nyújtási reflex. (Szaknyelven miotatikus reflexnek hívják. Ilyen a sokak által ismert térdkalács-reflex is.) Ez úgy működik, hogy az izmok a külső erő által kiváltott megnyúlásra összehúzódással reagálnak. Ez teszi például lehetővé, hogy akár csukott szemmel is meg tudjuk tartani kinyújtott karunkat egy helyzetben. Amint ugyanis a karunk saját súlya miatt süllyedni kezdene, a reflex működésbe lép, és az izmok fokozódó feszülése ellenáll a gravitációnak. A lovak ugyanígy képesek akár bóbiskolva is fejüket és nyakukat egy helyben tartani, vagy állva „aludni”. Bármerre mozdulna ugyanis el a kérdéses testrész, ez valamelyik izomcsoport megnyúlását okozná. Erre azonban a műszerecskék azonnal jelezni kezdenek, és ez az ellentétes izmok reflexesen összehúzódnak. Mindez egy gerincvelői reflexpályán valósul meg, tehát agyunk tudatos közreműködésére nincs is szükség hozzá. Fontos körülmény, hogy a nyújtási reflex csak akkor jut érvényre, ha izmaink külső erő hatására nyúlnak meg. Ha ugyanis akaratlagosan mozgatjuk tagjainkat, mondjuk behajlítjuk a karunkat, akkor az ellentétes – tehát feszítő – izmok agyunkból gátló impulzusokat kapnak (reciprok beidegzés), ami megakadályozza a nyújtási reflex működését.

A másik – a lókiképzés szempontjából is fontos – reflexet nevezzük fordított nyújtási reflexnek (hivatalos neve inverz miotatikus reflex). Ez éppen ellenkezőleg, a megnyúlás hatására ellazítja az érintett izmot. Szerepe elsősorban az, hogy megakadályozza az izmok, inak elszakadását nagyon erős nyújtás esetén.

Ez a két reflex egymással ellentétes hatású, azonban sosem egyszerre lépnek működésbe. A nyújtási reflex ugyanis nagyon kis megnyúlásra reagál, és nagyon gyors választ eredményez, hiszen csak így lehetséges hogy a kérdéses testrészünket egy helyben tarthassuk. A fordított nyújtási reflex viszont csak erős, hosszan tartó feszülés hatására és lassan lép működésbe. Ezért is van az, hogy ha izmainkat nyújtani (vagyis a bennük lévő feszültséget „kidolgozni”) akarjuk, pl. egy komolyabb edzés után, akkor a nyújtást lassan kell létrehoznunk és statikusan, hosszabb időn át fönn kell tartani.

Az évszázadok alatt, tapasztalati úton kialakult lókiképzési módszerek csodálatos módon igazodnak ezekhez az idegi működésekhez anélkül, hogy a régi mestereknek sejtelmük lehetett volna a létezésükről. Ugyanilyen csodálatos, hogy az, amit a lókiképzésben hagyományosan rossz gyakorlatnak tekintünk, az éppen „szembedolgozik” a mozgáskoordináló idegi funkciókkal.

Vegyünk egy egyszerű példát: végre szeretnénk hajtani egy oldal irányú hajlítást. Megtehetjük, hogy a kezünkben lévő szárral (akár zablához, akár kötőfékhez csatlakozik) egyszerűen meghúzzuk a ló fejét. Hiába várjuk el azonban, hogy a ló ne ellenkezzen, a fent leírt nyújtási reflex azonnal működésbe lép, mert a hajlítás szerinti külső oldalon az izmokat erővel megnyújtottuk. Ezek tehát reflex-szerűen össze fognak húzódni, ellenállva a hajlításnak. Lehet, hogy a lovunk egyébként „jó fej” és ennek a feszültségnek a hatására nem kezd szándékosan is ellenállni. De ez esetben is feszes marad az izomzata, mert a gerincvelői reflex nem függ a ló akaratától. A mozdulat szépsége, könnyedsége – ami az igaz cél lett volna – azonnal elvész. Ez tehát a rossz gyakorlat.

Mind a klasszikus, mind a természetes lókiképzés ezzel szemben egybehangzóan azt mondja, hogy nem az a cél, hogy a ló nyaka valahogy be legyen hajlítva, hanem az, hogy a szárral adott jelzés hatására a aktívan, maga hajlítsa be a nyakát. Ilyenkor a belső oldali izmok fognak összehúzódni, de ez az akaratlagos mozgásahogy említettükautomatikusan gátolja az ellentétes oldali nyújtási reflexet, így nem keletkezik fölösleges feszültség hajlítással ellentétes oldalon. Ugyanez érvényes a hossz irányú hajlításokra, föligazításra, tarkóhajlításra stb. Csak dicsérni lehet Wilhelm Müseler szellemes ábráját, ahol a helyes tartásban lévő lovas, illetve ábráját üresen hagyta, mégpedig azért, hogy elkerüljük azt a kísértést, hogy a helyesnek gondolt formát valami külső erővel kényszerítsünk ki a lóból ahelyett, hogy a saját maga venné föl a kívánt pozitúrát.

Sokan persze azt mondják, jó-jó, de ez nem mindig igaz. Talán Nuno Oliveira híres mondására is hivatkoznak:A kezetek legyen olyan, mint a beton, ha a ellenáll, és olyan mint a vaj, ha enged. Oliveirának igaza van, ésláss csodátezt is alá lehet támasztani a mélyérzési rendszer működésével. Csak éppen helyesen kell értelmezni Oliveira intelmét. Azt mondja ugyanis, hogy ha a ellenáll, akkor a kezünk legyen olyan, mint a beton. De milyen a beton? Kemény, szilárdde passzív. Tehát Oliveira sem azt mondja, hogy ha a mondjuk nem hajlítja meg magát, akkor erővel rángatva próbáljuk begörbíteni. Hanem azt, hogy ilyenkor a kéz mereven kitartde nem húz. Mi lesz az eredmény? A nem kívánatos nyújtási reflex nem fog kiváltódni, mert az izmokat külső erővel nem nyújtottuk meg. Viszont a megfeszíti magát, mégpedig erősen. Ezért bizonyos idővel (ehhez kell a kitartás) kiváltódik a fordított nyújtási reflex, aminek hatására a feszültség fokozatosan csökken, a egyszer csak engedni fog.

 

Mindkét reflex jelentőségét egy-egy ábrasorral szeretnénk illusztrálni. Az első esetben a szárra gyakorolt finom nyomás hatására a ló aktívan meghajlítja magát, ezzel a szár máris meglazult. Vagyis a helyes válaszra azonnal „elvettük” a nyomást. A nyújtási reflex nem lépett fel, mert a ló a hajlítás szerinti belső oldal izmait hozta működésbe, a külső oldalon a nyújtási reflex gátlás alá került. Ennek eredményeként a ló laza maradt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A második ábrasor egy olyan helyzetet mutat, amikor a egyik oldali nyaki izomzatában tapasztalt feszülést szeretnékkidolgozni. Figyelem: gyakran keverik össze a merev oldalt a külső oldallal. Ha a izomzatában valahol feszülés lép föl, akkor ezen izmok összehúzódása miatt ez az oldal lesz a homorú. A nyújtási feladatot tehát az ellentétes oldalról kell végeznünk! Ilyenkor bizony nekünk kell lassan, fokozatosan, de kellő erővel meghajlítanunk a nyakát. A lassú húzással kerüljük el, hogy a nyújtási reflex ellenünk dolgozzon. Nem a szárral akarunk nyomást gyakorolni, ezért a kantárt vagy kötőféket kézbe vesszük, hogy a nyomás minél nagyobb felületen eloszolva hasson. A nagyobb izomfeszülés érdekében a másik kezünkkel ki is támaszthatjuk középen a nyakát. A kellő mértékű nyújtás elérése után kitartunk. Ezzel a fordított nyújtási reflexet hozzuk működésbe. Amikor ez megtörténik, a izomzata kilazul, és a feje süllyedni kezd. (Lásd a második sorozat utolsó képét.) Ilyenkor nekünk is aktívan engedni kell egy kicsit. Egy ideig még várhatunk, de túl sokáig nem szabad megtartani ezt a helyzetet, mert a szalagokban, ízületekben fájdalom léphet föl, ami akár kiellenkezéshez is vezethet.


 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ezek a hajlítások jól ismert, általánosan használt gyakorlatok, nincs bennük semmi új. A kivitelezés technikája is számtalan helyen le van írva. Ennek ellenére sokszor találkozunk helytelen végrehajtással. Mi ennek az oka? A „helyes” és a „helytelen” olyan kifejezések, amiket a lovas szakírásokban nem okvetlenül szoktak sem indokolni, sem magyarázni. Moys Elemér, aki Jospiovich Zsigmond mellett az örkénytábori lovasok közt a legnagyobb tekintéllyel bírt, azt írja egyik cikkében: „Nem szükséges, hogy a lovas, aki felügyelet mellett idomít, a lovaglásban tudományosan is kiképzett és kiművelt legyen.Véleményem szerint ez legföljebb is csak addig igaz, amíg a lovas (mert minden lovas idomít – ha akar, ha nem) csakugyan kizárólag felügyelet mellett lovagol. Sajnos sok lovardában a bérlovasok sosem jutnak el oda, hogy önállóan lovagolhassanak. Aki mégis eljut erre a szintre (vagy hozzájut ehhez a lehetőséghez), azonnal rá fog szorulni, hogy a dolgok miértjével is tisztában legyen, az első olyan pillanatban, amikor valami váratlan, addig nem tapasztalt helyzetbe kerül. Sőt, ha megszűnik az állandó külső kontroll, és a megszokott gyakorlatok mögött nincs meg a dolgok értelme, akkor idővel a már begyakorolt mozdulatok is megkopnak, pontatlanná, helytelenné vállnak, hiszen semmi sincs, ami kontrollálná őket. Minél jobban érti a lovas, hogy mit miért csinál, annál nagyobb eséllyel tudja ellenőrizni, hogy helyes eredményt kapott-e.

A magam részéről ezért tartom fontosnak, hogy a kedvtelési lovas ne csak az oktató utasításait tanulja meg végrehajtani, hanem a dolgok miértjével is tisztában legyen. Ezért hasznos – egyebek között – a mélyérzési rendszer ismerete is. Olyan „érzékszerv” ez (nem valódi szerv, mivel a testünkben szétszórtan helyezkedik el), amely jórészt anélkül működik, hogy jelzései agyunkban tudatosulnának. Viszont amit ma már tudunk róla, segít megérteni és szétválasztani azt, amit a lovaglásban hagyományosan helyesnek, vagy helytelennek tartunk.



Surján György

www.magyar-lovaskultura.hu

 

KezdőlapÍrások > LovasNemzet > Rejtett "érzékszervünk

Ez az írás a Lovas Nemzet 2016 novemberi számában jelent meg.