Magyar Lovaskultúra


2015-09-11

Surján György

A Balassák munkásságáról

 

A magyar lovas kultúra régi adósságát törlesztette a Pytheas Könyvmanufaktúra azzal, hogy nemrégiben hasonmás kiadásban megjelentette Balassa György 1901-ben Losoncon kiadott A ló nevelése és idomítása című könyvét. A könyv Balassa György édesapjának, Balassa Konstantinnak német nyelven írt munkáit foglalja össze.

Balassa Konstantin műveiből eddig a magyar nyelvű olvasóközönség csak az Erőszak nélküli patkolás (Der Hufbeschlag ohne Zwang) című könyvecskéjét ismerhette. Leghíresebb könyve a Die Zähmung des Pferdes (A ló szelídítése) az interneten németül is csak gótbetűs formában lelhető föl, így olvasása még a németül tudóknak is okoz némi nehézséget.

Ezért aztán Balassa Konstantinra, mint az első „magyar suttogóra” sokan és szívesen hivatkoznak, de alig tudunk valamit arról, miben is állt munkásságának lényege. Életét, személyiségét még kevésbé ismerjük.

A most megjelent hasonmás kiadás sokat segít ugyan, de önmagában nem változtat lényegesen a helyzeten. A könyv ugyanis régies nyelvezete, itt-ott csapongó fogalmazásai ellenére hallatlanul sokrétű, gazdag tartalmat foglal magába. De ahhoz, hogy ez a gazdag tartalom eredeti fényében ragyogva eljusson a mai közönséghez, szükségesnek tartjuk, hogy azok a szakemberek, akik jól ismerik a magyar lovas kultúra XIX. századi történetét, és képesek Balassa jelentőségét korához viszonyítva értelmezni, azok egykor annyira csodált fölismeréseit a mai kor számára segítsenek újrafogalmazni. Messze nem lévén birtokában az ehhez szükséges ismereteknek, mégis megpróbálkozom ebben az irányban megtenni az első lépéseket, remélve, hogy a nálam avatottabbak körében követőkre talál a kezdeményezés.

Talán nem követünk el nagy hibát, ha abból indulunk ki, hogy a XIX. század a gépesítés kezdetének évszázada. Az első gőzgépek, különösen a gőzmozdony megjelenése még messze nem jelenti, hogy a ló vagy az állati erő azonnal kiszorult volna korábbi szerepéből, de a tény, hogy géppel is lehet végezni olyan dolgokat, amiket azelőtt csak állatokkal lehetett, valószínűleg vissza is hatott az állatokról való gondolkodásra: ha a gép is tudja azt, amit az állat, akkor az állat is csak egy gép, legalábbis nem sokkal több annál. Ebben a megközelítésben az „oktalan állat” viselkedését reflexek és ösztönök irányítják, semmiképpen sem tekinthetők személyiségnek. Azt se felejtsük el, hogy Balassa katona volt. A hadseregben, ahol mindennek egyformának és szabályosnak kell lennie, különösen nagy a kísértés arra, hogy az állatok személyiségjegyeit figyelmen kívül hagyva egyforma és szabályos viselkedést várjunk el és kényszerítsünk ki belőlük, nem engedve nagyobb eltérést két ló, mint két gőzgép között. Sajnos a mechanikus szemlélet máig kísért a lovasok között. Még ha kissé el is túlozzuk a dolgot, akkor is azt lehet mondani, hogy Balassa saját kora számára forradalmian új szemléletet képvisel, amikor megfogalmazza, hogy a lovak szellemi képességgel (érzelmekkel, akarattal és ítélőképességgel) rendelkeznek, s hogy az idomításnak nem egyszerűen mechanikus képességek kialakítására, hanem a ló együttműködési hajlandóságának megnyerésére kell törekednie. „Az idomító hasson a lelkére.” Alighanem a XIX. században egy ilyen megfogalmazás, hogy a lónak lelke van, az újdonság erejével hatott. Különösen érdekes az a több helyen fölbukkanó megfogalmazás, hogy a (helyesen nevelt, jól tartott) lovon látni lehet, hogy „létének módfelett örül”. Nos a mai tudomány sem igazolta még, hogy az állatok, s köztük a lovak rendelkeznének olyan fokú öntudattal – saját létezésüknek olyan fokú tudatosulásával, hogy képesek lennének örülni ennek. Persze kizárni sem tudjuk ezt a lehetőséget.

Ugyancsak a kor mechanisztikus szemléletével száll szembe Balassa második alapvető gondolata, hogy nincs természeténél fogva rossz ló. Ha egy gép nem az elvárt módon működik, eléggé kézenfekvő arra gondolni, hogy elromlott, vagy eleve hibás. Balassa ezzel szemben azt hangsúlyozza, hogy a ló természeténél fogva együttműködő, s ha valami nem úgy történik, ahogyan szeretnénk, arról többnyire az ember tehet. Akár azért, mert nem tudja megértetni szándékát, akár azért, mert olyasmit követel, amire a ló még nincs fölkészítve, akár pedig azért, mert korábban durva bánásmóddal megfélemlítették a lovat, s így elvesztette bizalmát az ember iránt.

Persze sokakban felmerülhet a kérdés, hogy hogyan kell megértetni szándékunkat a lóval? Balassa erre nézve nem ad túlságosan sok technikai jellegű útmutatást. El kell ismernünk, hogy azóta egyebek közt a természetes lókiképzés révén a lovaglás kommunikációs technikája nagyon sokat fejlődött. Mégis, amit Balassától megtudunk erről, korántsem érdektelen a mai lovasok számára. Valószínűleg az ő idejében nem volt kialakult gyakorlata annak, hogy hogyan lehet bemutatni, szavakkal elmagyarázni azt a fajta kommunikációt, amit ma többnyire testbeszédnek nevezünk. A testbeszéd kifejezés helyett Balassa – szerintem nagyon is találóan – a némajáték szót használja. Személy szerint azért tartom jobbnak ezt az elnevezést, mert a testbeszéd szó azt sejteti, mintha az emberi nyelv egyik változatáról lenne szó, ahol a szavakat hangok helyett mozdulatok fejezik ki. Pedig ennek a jelrendszernek éppen az a lényege, hogy nincsenek szavai. Amikor a mozdulatok, gesztusok értelmét megpróbáljuk emberi nyelvre „fordítani”, akkor általában ebben túl sok a belemagyarázás. Balassa ezt meg sem próbálja. Sajnos emiatt viszont nem kapunk pontos képet arról, hogy ő hogyan alkalmazta a némajátékot, csupán néhány eleme hámozható ki a leírásokból. Nagy jelentőséget tulajdonít például a tekintetnek, amely lehet szigorú vagy kedves. A fizikai fájdalom okozását általában nem tartja megengedhetőnek és célravezetőnek. Ehelyett azt javasolja, hogy hangosan kiáltsunk a lóra, ha helytelen dolgot készül cselekedni, esetleg egy legyintéssel, ami a ló megérintése nélkül történik, érhetjük el, hogy letegyen szándékáról (például a harapásról). Érdekes módon a rákiáltást mint a lókiképzés eszközét ma nem szokták emlegetni, pedig saját tapasztalásom szerint is alkalmas arra, hogy a lovat visszatartsuk szándékától (pl. szoktam a lovak közti veszekedés megakadályozására alkalmazni). Az ostor, pálca illetve sarkantyú használatát illetően Balassa visszafogottságot javasol, semmi esetre sem arra használva őket, hogy fájdalmat okozzunk velük.

Ugyanennek a századnak másik (valamivel későbbi) nagy lovas egyéniségéhez, Széchenyi Déneshez hasonlóan, Balassa is hangsúlyozza a fokozatosság szerepét a kiképzésben. A nyereghez, szerszámhoz való fokozatos hozzászoktatás például azzal kezdődik, hogy először csak elhelyezzük a megfelelő tárgyakat a ló közelében, majd hagyjuk hogy megszagolgassa, aztán finoman hozzá érintjük a testéhez, s csak ha már ezt ijedtség nélkül fogadja, akkor helyezzük föl. Az ugratással kapcsolatban is a fokozatosságot javasolja, a magasságot csak alig észrevehető fokozatokban emeljük. Tehát minden dologban először csak keveset kérjünk a lótól, s azt mindjárt jutalmazzuk, például simogatással, barátságos tekintettel.

A fokozatosság része az is, hogy mindent először földről tanítunk a lónak, ráadásul lehetőleg lépésben – vagy akár álló helyzetben két oszlop közt kikötve. Csak amikor így már megy, akkor kezdjük el ugyanazt nyeregből, s magasabb jármódokban kérni.

Több helyen is olvassuk a könyvben, hogy nem szerencsés olyan helyzetbe keverednünk, amiben erővel kellene valamit megoldanunk, hiszen ezekben csak a ló nyerhet, s ráadásul ezzel meg is tanulja, hogyan kerülhet az ember fölébe. Ehelyett meg kell előznünk, hogy a megpróbálja átvenni az irányítást, mindig előbbre kell gondolkodnunk a lónál.

Anélkül, hogy kifejezetten beszélne róla, úgy tűnik, hogy Balassa többféle összefüggésben ráérzett az idő fontosságára a ló kiképzésében. Ide tartozik az imént említett két elv, a fokozatosság és az előre gondolkodás. De ide tartozik az a fölismerés is, hogy a későn adott büntetést a ló nem fogja tudni összekapcsolni azzal, amiért a büntetést adni akartuk – így csak értelmezhetetlen agresszióként éli meg. Hogy mennyi időn belül kell a „büntetésnek” megtörténnie, arról Balassa nem ír. (Ma úgy tartjuk, hogy mindössze kb. három másodperc áll rendelkezésünkre, ha eredményt akarunk elérni.) Már őt is vádolhatták azzal, amit a természetes lókiképzéssel kapcsolatban emlegetnek néha, hogy nagyon időigényes. Balassa lényegében erre pontosan ugyanazt válaszolja, ha nem is ezekkel a szavakkal, amit ma is szoktunk mondani: azzal, hogy a kezdeteket nem sietjük el, hamarabb érünk a végső célhoz.

Úgy tűnik tehát, Balassa csaknem mindent ismert, ami a mai igazi klasszikus és természetes lovasképzés eszköztárában szerepel. Fölvetődik a kérdés, hogy ismereteit honnan merítette. Forrásokra, elődökre nem hivatkozik, ami nem jelenti azt, hogy kizárólag saját tapasztalataira hagyatkozott volna. Egyes helyeken kifejezetten hivatkozik saját tapasztalására, ezért föltehető, hogy ahol ezt nem teszi, ott ő is olvasmányaiból, elődök tanításából merített, csak éppen nem gondolta fontosnak, hogy megnevezze őket. Óriási tapasztalatára leginkább remondák (kiképzés előtt, alatt álló tartalék katonalovak) nevelésével szerzett. Számos probléma, aminek kezeléséről ír, abból adódott, hogy ezek a lovak három-négy éves korukig szabad ménesben nevelkedtek, majd hirtelen és durva módszerrel befogták és istállóba zárták őket. A gyakorlaton túl vélhetőleg éles megfigyelőképessége, s az állatvilág iránti szeretete, valamint kiváló érzéke segítette ahhoz, hogy korát meghaladó fölismerésekre jusson.

Az utóbbi évtizedekben a lovakkal kapcsolatos etológiai ismereteink sokat fejlődtek. Balassa zsenialitása abban áll, hogy olyan eredményekre jutott, amiknek nagy részét ma már tudományos módszerekkel alá lehet támasztani. A tudományos fejlődés mellett a gyakorlati lókiképzés terén a technikák, a leírások és a rendszerezés is finomodtak. Amihez akkor még az ő (és a hozzá hasonló néhány lovas) kivételes egyénisége kellett, mára tanítható, megtanulható és elsajátítható technikává vált. Nagy kár, hogy a magyar történelem hánykolódásai közt az általa teremtett hagyomány megszakadt. Fia, Balassa György ugyan őrizte, továbbvitte apja örökségét. Aztán mégis bekövetkezett az, amit egy amerikai lószelídítő, Rarey kapcsán 1858-ban a Vasárnapi Újság Balassáról írt:

Balassának e módszere két pontból foglalható össze: 1-ször. mellőz minden kényszerítő, kínzó eszközt és durva eljárást; 2-szor. szelíd, jóindulatú bánás által megengeszteli az állat makacsságát, félelmét vagy ellenszenvét s kedvezés, hízelgés stb. által megnyeri annak ragaszkodását.

Nem kételkedünk, hogy a lovat annyira kedvelő magyar nemzet fiai közt többen találkoznak, kik e szakban részint saját találmányú, részint eltanult ismereteknek vannak birtokában, melyekre nézve óhajtandó volna, miszerint szintén közzé tétessenek, nehogy ezekkel is úgy járjunk, mint sok egyébbel, t. i. hogy idegentől kelljen megtanulnunk azt, a mi nálunk már régtől tudva s gyakorlatban vala.

Ha már így történt, hogy ma Amerikából „natural horsemanship” néven tanuljuk vissza azt, amit kétszáz évvel ezelőtt idehaza már ismertek és gyakoroltak, két feladatunk maradt: egyrészt mindent a lehető legnagyobb tökélyre vinni ismét. A külső formák utánzása helyett ne restelljük a lényegét eltanulni mindennek, ami jó. Másrészt felkutatni, leporolni és megérteni mindazt, ami az előttünk járt ősök tudásából még föllelhető.

Balassa Konstantin életéről további adatok találhatók a Magyar Lovaskultúra honlapon, a http://magyar-lovaskultura.hu/pages/balassa.htm címen.

Megjelent a Lovas Nemzet 2014 márciusi számában

Illusztrációk a könyvből

 (a Kiadó engedélyével)