Magyar Lovaskultúra


2015-09-11 

 

Lótudomány a XIX. századi Magyarországon

 

Alistáli Mátyus János - A Nemzeti Lovag

 

A Lovas Nemzet 2014 márciusi számában arról számoltunk be, hogy a Pytheas Könyvmanufaktúra a magyar lovaskultúra régi adósságának tett eleget, amikor hasonmás kiadásban megjelentette Balassa György A ló nevelése és idomítása című könyvét. A jeles kiadó azonban további hasonmás könyvekkel is szolgálja a lovas kultúrát. Ezek közül mostani írásunkban egy érdekességet mutatunk be: Alistáli Mátyus János A Nemzeti Lovag, azaz a Lótudomány vizsgáló ismeretére vezérlő rendszeres oktatás című művét. Mai szemmel mókásnak tűnő címe és stílusa mögött igazi kincsek rejlenek.

Nem tudom, ki hogy van vele, az én emlékeim szerint, azok a fizika könyvek, amelyek a Newton axiómákat tárgyalják, nemigen tesznek említést a lovaglásról. Mostanáig azt hittem, hogy ez kölcsönös. Számos lovas könyvet olvastam már, egyik sem említi Newtont. Ez a hitem azonban most megrendült. Alistáli jeles munkája, miután mindent elmond a lovak történetéről, anatómiájáról, külleméről fajtáiról betegségeiről és patkolásáról, amit csak a maga korában elmondhatott, belefog abba, hogy a mozgás mechanikai törvényeiből magyarázza a helyes lovaglás mikéntjét. Azért ez ne riasszon vissza senkit, ne tessék elrémítő fizikai képletekre és számításokra gondolni. Szerzőnk Balassa Konstantin kortársa, katona volt, főhadnagyi rangban, nem fizikus,. Volt ő egyébként még alkormánybiztos, táblabíró és numizmatikus is, de ez most nem tartozik ide. Fontosabb, hogy jeles műve 1828-ban jelenik meg, ugyanabban az évben, amelyben Széchenyi István első műve: A lovakrúl, valamint Balassa Konstantin Hufbeschlag ohne Zwang (Erőszak nélküli patkolás) című könyvecskéje. Ez az esztendő nevezetes tehát a magyar lovas kultúra történetében. Balassáról azt írtuk, hogy jelentőségét akkor kezdjük megérteni, ha meggondoljuk, hogy a XIX. század a gépesítés kezdetének kora. Így aztán nem meglepő, hogy Alistáli tehetetlenség és az erő-ellenerő törvényére, az egy- és kétkarú emelők mechanikájára igyekszik visszavezetni a lovaglás tudományát.

Sokkal meglepőbb, hogy ennek ellenére az a mód, ahogyan a ló viselkedéséről gondolkodik, egyáltalán nem mechanikus, és általában ugyanazt a szelíd és türelmes, inkább jutalmazáson mint büntetésen alapuló szemléletet képviseli, mint Balassa Konstantin. Vele ellentétben azonban Alistáli Mátyus János magyarul ír, a korszellem szerint nemzeti érzéssel átfűtve. Bevezetőjének címe: Kedves Hazám! És egész könyvének fő célja a lovas ismeretek terjesztése magyar nyelven. A magyar nyelvvel azonban keményen küszködik, s a mai olvasónak ugyancsak nehéz leckét ad. Különös, hogy Széchenyi, aki jobban tudott németül, mint magyarul, a mi számunkra sokkal olvashatóbb. A nyelv problémájáról maga Alistáli így ír a bevezetőben:

Ezen tudományban előkerülő annyi mesterszavakat, mellyeket még a rendkívül gazdag Német nyelv is vidéki nyelven közöl, minden törekvést elkövetvén, ha a rejtekben heverő tőszavakat fel nem is találtam s nem lévén szókoholó, a dolog mivoltához tulajdonképpen szabni és kifejtegetni igyekeztem, különben munkámat csak közértelmű előadással, és világos átnézéssel való közhaszonvételre készítettem.

Hallatlanul érdekes sorok ezek, ha meggondoljuk, hogy a nyelvújítók (akiket találóan szókoholóknak nevez) korában vagyunk. Mátyus pontosan tudja, hogy a nép nyelvén rejtekben lappanganak azok a szavak amiket a kor művelt emberei már csak németül ismernek, s amik az évezredes magyar lovaskultúra kincseit őrzik. Tud ugyan a rejtekben heverő „paraszti” szavakról, de nem ismeri őket. Egy részét mégis ismeri, s nem riad vissza a népnyelvtől. Példának okáért a legkisebb gátlás nélkül nevezi a végbélnyílást „seglyuknak”, a farszíjat „segszíjnak”. (Következetesen egy 'g'-vel). Vannak persze igazán szép, értékes népi szavai is. A karórágást például jászolharapásnak vagy ükölésnek nevezi. (Aki hallotta azt a hangot, amit a lovak ilyenkor produkálnak, csak elismerőleg tekinthet erre a szóra.) Sok helyütt azonban biztonságosnak érzi zárójelben a megfelelő német szakszót („mesterszót”) közölni, az anatómiai kifejezésekben még a latint is.

Igencsak imponáló az az alaposság, amivel a dolgokat tárgyalja. Az anatómiai leírásban még a hallócsontocskákról sem feledkezik meg, részletesen elemzi a ló testarányait, a különböző alkati típusokat és hibákat. A lovak lelki alkatát illetően az ógörög orvostól, Hippokrátesztől eredő kolerikus, szangvinikus, flegmatikus, melankolikus felosztást követi.

Aztán közel húsz oldalon keresztül ismerteti a hazai méneseket, részletes leírást ad a világ akkor ismert valamennyi lófajtájáról. Nem a mai értelemben, hanem úgy, mint nemzetek, tájegységek jellegzetes lovai. Különösen értékes és külön tanulmányozást igényel a magyar, az erdélyi, a székely s a moldvai lovakról szóló ismertetés, hiszen ezek a fajták-típusok ma már legföljebb nyomokban lelhetők föl.

A könyv első része tehát, mintegy 170 oldalon a lovak alkati tulajdonságait, részletes anatómiáját, mozgásuk mechanikáját, testarányait („A ló rendes arányos megmérkélése”) fejlődését, a lószíneket, lófajtákat, a betegségeket, a jó ló ismérveit írja le. Mondhatni, ez az elméleti bevezető, összefoglalja mindazt, amit a jó lovasnak a lóról tudnia szükséges. A második rész foglalkozik magával a lovaglással.

Ez a rész további két szakaszra oszlik. Az első a lovaglás történetének leírásával indul, aztán a szerszámzat ismertetésével folytatódik, a zablától a nyeregig, külön említve, s részletesen leírva a magyar nyerget (lényegében a füredi nyeregről van szó). S következik azután az egyik legfontosabb rész, a saját súlypontja, egyensúlya, majd mindez lovassal együtt. Először a helyes szártartásról értekezik, a szárral adható jelekről, melyekből hat különbözőt említ. Ezután következnek a többi (hanggal, combokkal, sarkantyúval adható) jelzések, dícséretesen mellőzve asegítségekkifejezést. Még ahol a német Hilfen szót idézi, ott is jeleknek fordítja. Ebből a részből is idézünk egy szakaszt, mely jól mutatja, hogy a mechanika iránti rajongása nem teszi elvakulttá Alistálit, s a lovakraBalassához hasonlóanmint egyéniséggel rendelkező lényekre tekint:

Az olly lovagok, kik lovaik különbféle természeti hajlandóságait mindenképpen kiismerni szükségtelennek vélik és csak elmétlen akaratjok szerint dolgoznak, lovaiktól szíves és engedelmes szolgálatot nem várhatnak, és tökéletes czéljokat nem érik el

A második rész első szakaszát egy szótárszerű rész zárja le, ahol a lovaglással kapcsolatos kifejezéseket sorol föl magyarul és németül, mindegyikhez egy-egy bekezdésnyi magyarázatot adva. Innen is kiderül, hogy a „lovag” szó nála egyszerűen lovast (Reiter) jelent.

A második rész második szakasza aztán kifejezetten a ló- és lovasképzés módját ismerteti a futószárazástól a magasiskola valamennyi gyakorlatáig, (terre a' terre, capriole, redop, croupade stb.) Ezeknek is próbál itt-ott magyar nevet adni, így például a piaffe neve „kevély lépés”. A könyv aztán a különböző ugratások, s a lóversennyel (pályafutás) kapcsolatos ismeretekkel zárul. Mindehhez gazdag, gondosan kidolgozott rajzanyag kapcsolódik.

Balassával ellentétben Alistáli gyakorta megemlíti azokat a mestereket, akiktől ismereteit szerezte. Ezek közt van Xenophón és La Guérinière, ez utóbbit avállbefelé járás('vállat be' ) első leírójaként emleget.

S ha már Balassát emlegettük, érdemes összehasonlítani a két kortársat – már amennyire ez írásaik, s a rendelkezésünkre álló ismeretek alapján megtehető. Úgy tűnik, Balassa ösztönösebb tehetség, nagyobb beleérző képességgel rendelkező, intuitívabb. Alistáli Mátyus János nem született zseni, viszont meghökkentően alapos, rendszerező elme, hatalmas lexikális tudással, figyelme mindenre kiterjed.

Mindkét kötetről elmondható, hogy bár minden lovas haszonnal forgathatja őket, a mai viszonyok közt lovas tankönyvként közvetlenül aligha használhatók. A lovas kultúra szakemberei számára azonban kötelező olvasmány mindkettő, hiszen a kétszáz év előtti magyar lovas világról olyan képet ad, amit korábban kevéssé ismerhettünk. E kép alapos elemzésre szorul, és hiszem, hogy ez az elemzés végül is elvezethet olyan korszerű lovas tankönyvek megírásáig, amelyek egyfelől szerte a világon megállják a helyüket, másfelől sajátosan magyar jelleget ölthetnek.

 

Surján György

Megjelent a Lovas Nemzet

2014 áprilisi számában

Illusztrációk a könyvből

 (a Kiadó engedélyével)