Magyar Lovaskultúra


2012-09-08 

Surján Kinga

Kaba



Négy hónapja érik Kabáról a beszámoló… El is kezdtem még áprilisban, de valahogy nem jutottam a végére.

Aztán már a hazaszállításról, az első lépésekről kellett volna írni júniusban.

Valahogy az sem készült el.

Nem tudom pontosan, miért. Nyáron általában sokfelé szalad az ember, gondolatban is, meg fizikailag is.

Aztán azt a tanácsot kaptam Eördögh Andrástól, akitől Kabát vettük, hogy írjam le, mikor, hogyan, mennyit halad a lónak a kiképzése, mert évekkel később hasznos, tanulságos és izgalmas lehet visszanézni. És rádöbbentem, hogy mennyire igaza van.

Sajnos arról, hogy mindent időben pontosan feljegyezzek, már most lecsúsztam, sokszor már úgy tűnik, hogy egy teljesen kiképzett lovacska lépked alattam.

Azért megpróbálom pótolni a lemaradást, mind beszámoló, mind feljegyzések terén:


Első kérdés, miért éppen kunfakó? (Rengetegen kérdezték már tőlem.)

Válasz: mert tökéletesen megfelel az igényeimnek: Alacsony, erős arabos beütéssel, de higgadtabb temperamentummal, szép, különleges és nagyon ellenálló lovak. És nem utolsó sorban magával ragadó, gyönyörű lovak.


Második kérdés: Ha tudtam, hogy egérszürke lovat szeretnék, fekete sörénnyel, akkor miért nem azt választottam? Egyáltalán miért a Kabát választottam a felajánlott két ló közül?

Válasz: Mert ő választott engem.

Idéznék abból a félkész irományból, amit még áprilisban készítettem, amikor két egyidős ló (Kötöny és akkoriban még Amír-Apor névre hallgató Kaba) közül kellett választanom.

„… a legfontosabb: Amír rám figyel, Kötöny csökönyösen keresi a kifelé vezető utat (tudatosan megállt az ajtóknál, és sokat ingázott a kijárat előtt)”

Korábban már dolgoztam egy olyan kancacsikóval, akinek mindig és mindenütt az első dolga volt a kijáratot megkeresni, folyamatosan menekült a földi játékok elől is, és előlem. Nem nagyon ellenkezett, de csak kényszerből tette, amit kértem. Nem tetszett, hatványozottan több türelmet, figyelmet igényel az ilyen ló. Amelyik állat sokszor ijed meg kicsit, az hamar megadja magát, és gyorsan tanul, míg amelyik látszólag bátor, az hajlamos csökönyösen félni egy-egy dologtól- szállító, pocsolya, stb.. Ezt a temperamentumot sokkal nehezebb idomítani, tanítani- legalábbis eddigi tapasztalataim alapján.

Visszatérve a kérdésre tehát, azt a lovat választottam, amiben több együttműködési készséget éreztem.


Júniusban-vizsgák és a kirgizisztáni út után- végül el is hoztuk a lovat haza. A szállítóra pakolás gyakorlatilag problémamentes volt- szemben a lepakolással, ahol is egy jó nagyot rúgott szerencsétlen barátunkba, aki a szállítást vállalta. Előtte sem láttam rúgni emberre és azóta sem. De tekintve, hogy életében először volt távol a ménestől, bezárva- megértem, hogy ez volt az első reakciója a hátsó fal eltávolítására. Szerintem nem akart ő senkit eltalálni, csak kipróbálta, van-e végre helye hátrafelé távozni.

Éjszaka érkeztünk meg a tanyára, ugyanis a nagy hőségre való tekintettel elég késő este indultunk el, és Jászszentlászló nincs közel Piliscsabához… Úgy döntöttünk, hogy nem engedjük Kabát egyből össze a ménessel, hanem Különcöt- a legkevésbé domináns és agresszív lovat hoztuk csak fel a nagy legelőről a kicsire, és őket zártuk össze. Kint aludtunk éjszaka, és másnap hajnalban már be is mutattuk a jövevényt a díszes társaságnak- egyenként. Kisebb szimatolgatás és visítozás után úgy tűnt, hogy nem lesz semmi baj.


Másnap egy össze-vissza rugdalt és harapdált, kicsit véres lovacskát szedtem össze a legelőről- jó 5-6 méter távolságban állt a többitől. Egyedül Különchöz mert odabújni, védelmet remélve. Azóta azon gondolkozom, ha nem a hierarchia legutolsó helyén álló lóval barátkozik össze először, vajon mennyiben alakult volna másképp a helyzet.

De a sebek nem voltak komolyak- semmi olyan, amit a betadin és az idő ne oldana meg- és a Csikó- mert ekkor még nem adtam neki nevet- az embereket sem utálta meg. Lekövetett, lehetett vezetni, lehetett futószárazni, lábait is feladta, nyomásra engedett, hátralépett. Szóval csodálatosan együttműködő volt ahhoz képest, hogy kiszakítottuk a ménesből, négy órán keresztül zötyögtettük egy dobozban és még szét is rúgattuk egy csomó böhöm nagy lóval, amekkorákat még soha nem is látott. Én a helyében nem lettem volna együttműködő.


Kaba viszont rendesebb, mint én, mert szerintem két-három földi foglalkozás, futószárazás után már felengedett a hátára-először nyeregben. Azóta már elbizonytalanítottak, hogy tényleg jobban osztja-e el a nyereg az ember súlyát, mint szőrén a saját combja… Nem tudom a választ, de kockáztatni feleslegesen nem akartam. Persze ez túlzott óvatosság is volt, mert Kaba háta teljesen jól izmolt, széles és kényelmes, az én testsúlyom aligha lehetett kihívás neki. De részemről a túlzott óvatosság mindig is többre vezetett, mint a hirtelen vagánykodások…

Ha úgy áll az ember a lóhoz, hogy van tíz perce megoldani egy feladatot, az élet is kevés rá, hogy tényleg megoldja, ha viszont úgy kezdünk neki, hogy nem számít az idő, akár tíz perc is elég lehet. Ez a hangzatos mondás egyébként- bár nem szó szerint- de Monthy Roberts-nek tulajdonított, én viszont halmozottan éreztem- főleg a Kabával, hogy mennyire igaz. A lovaktól amúgy is távol áll a ’gyorsan legyünk túl rajta, mert dolgom van’ felfogás. Nem is nagyon foglalkoznak az idővel. Amikor lóval dolgozik az ember, valahogy ezt kell elsajátítani, nem órán nézni, hanem a lovon és lovason kell érezni, hogy mennyi idő telt el számára, azaz mennyire van igény egy kis pihenésre- agyilag és/vagy fizikailag is akár.

(Ez persze megnehezíti az iskolai lovagoltatást… De erről majd talán valamikor máskor)


Ez itt Kaba, teljes nevén Amír Apor Kaba, három éves kunfakó lovacska oldala. Hogy mi is az, hogy kunfakó? Erről részletesen be kell számolnunk. De tartsunk sort, először is lássuk, hogyan érkezett hozzánk, s ménesbeli szabadon tartott csikó hogyan lesz fokról fokra igazi hátas paripa - noha továbbra is aránylag szabadon, félrideg tartásban él többi lovaink között.

Az első foglalkozások egyike, még Eördögh Andrásnál

Kaba megérkezett és ismerkedik a társasággal

Az első felülések egyike. Az angol nyereg nem illik hozzá. Azóta csak szőrén üljük - amíg nem lesz hozzá illő nyergünk

 

Térjünk inkább vissza Kabához, és az első felüléshez. Eleinte nem nagyon akart velem elindulni- ami teljesen természetes. Meg kell érteni, hogy egy lónak a ’lábsegítség’ egyáltalán nem magától értetődő. A testsúly irányítás- ha helyesen alkalmazza az ember- már igen, de a ’csizma’ nem az. Ezért aztán eleinte összekötöttük a futószárazó indító jelzéseit az én jelzéseimmel.

Mikor másodszor ültem fel rá egyedül voltam, úgyhogy nem volt ilyesmire lehetőségem. Nem igazán értette még, hogy mi a feladat, ellenben odament a hempergő helyéhez, én leszálltam róla, ő meg megdolgozta a nyerget a földön. Nem büntettem meg érte. Hogy miért? Mert lefeküdt mellettem a ló, tehát bízott bennem. Mert a nyeregnek semmi baja sem lett. Mert én szálltam le róla, és vissza is szálltam utána. Mert nem tudta leszedni, és megértette, hogy a nyereg addig marad fent, amíg én el nem távolítom. Azóta egyszer sem próbálkozott hasonlóval. Szerintem megérte nem büntetni.


Sajnos már nem emlékszem teljesen pontosan, hogy mi, mikor, hogyan történt. Csak néhány epizód maradt meg tisztán, például, hogy harmadik alkalomra- mintegy varázsütésre- nem tudom, pontosan mitől, de már értette az elindulás jeleit. Ekkor egyébként vágtáztam is vele 2-3 lépést- természetesen nem direkt; kissé megijedt a szomszéd ló rohangálásától. Már azzal nagyon elégedett voltam, hogy gond nélkül meg lehetett fogni, engedelmesen megállt.


Aztán valahogy lefeküdt nekem egyszer-kétszer, és elkezdtem ezt is tanítgatni neki. 4-5 alkalommal sikerült is rendesen, de legtöbbször csak letérdelt és felugrott, úgyhogy nem erőltettem tovább, júliusban közel egy hónapra eltettem pihenni a fektetés kérdését.


Aztán amikor először voltunk kint pályán- egyedül- és bámulatosan jól dolgozott.

És persze az is elég élesen él bennem, mikor harmadszorra voltunk kint pályán, és gyakorlatilag egy másodperc alatt pakolt le a hátáról egy dupla bakolással. Sajnos annyira váratlanul ért- és azóta sem tudom, hogy mi is volt az oka,- hogy nem nagyon tudtam védekezni. Igaz, mikor visszaültem, engedelmes lett, mint egy kis bárány.


Mikor először voltunk kint terepen, ráadásul úgy, hogy a tereptársam egy amatőr lovas barátnőm volt, és Kaba eszméletlen jól viselkedett, gond nélkül vezette az elvileg tapasztaltabb Holdit a teljesen ismeretlen terepen...


A legfurcsább tulajdonsága számomra, hogy észrevétlenül tanul. Valahogy az az idő, amit nem velem tölt, megérleli minden nap tanulságát, alkalomról alkalomra többet értett az utasításaimból. Holdi teljesen másként működött, nála voltak nagy áttörési pillanatok, amikor hirtelen megértette több nap, vagy akár több hét fáradozását.

Kaba nem ilyen. Nagyon sok mindent azonnal tud, sokat azonnal megtanul, sokat magától felajánl- bármilyen furcsán hangzik is ez- viszont hajlamos „elfelejteni” dolgokat, amiket már korábban megcsinált. Hajlamos kiellenkezni korábban teljesen könnyeden végrehajtott feladatokban- például körjátékban. Ilyenkor pedig, hajlamos ágaskodni.

Az ágaskodó ló gyönyörű, és aránylag kevesen tudhatnak magukénak erre idomított lovat-tehát minden önfegyelmemre szükség van, hogy ne kezdjem el ezt tanítani is neki- de nem! Még nem. Majd ha már lesz egy biztos tudása, egy megbízható kapcsolat kettőnk között. Majd, ha nem azért ágaskodik, hogy ellenkezzen, hanem mert én kérem. Hajlandósága, kapacitása megvan rá. Majd egyszer, ha már én is tapasztaltabb, jobb lovas és idomító leszek. Majd akkor. Egyelőre elég a fektetés, mert ahhoz közben visszatértünk.

Kicsit másképp csinálom, lassabban, megfontoltabban, apróbb lépésekben, több változatossággal. És több sikerrel. Nem tudom értelmes-e, mikor azt mondom, korábban lefeküdt nekem, de nem értette a feladatot, most (még!) nem fekszik le, de érti… De így van.


Most ott tartunk, hogy terepen lépésben, ügetésben nagyon megbízhatóan elközlekedik. Pályán lépésben, ügetésben nagyon megbízhatóan dolgozik. Füttyszóra, ülésváltoztatásra megáll, testsúlyra hátralép, kanyarodik. A fél szárral irányítás még nem tökéletes, de sínen van, lehetséges, hogy mikor holnap kimegyek, már tudni fogja. Vágtázni pedig, még nem vágtázunk- különféle megfontolásokból.

A lábait tökéletesen adja, már egy körmölésen is túl van.

Ez Kaba.

Emellett kíváncsi, mindent fellök, lerombol, felborít. Lovaglás előtt szereti beáztatni a patáját egy vödör vízbe, és mártogatja. Arra emlékeztet, mikor előkelő körökben az emberek ebéd előtt citromos vízbe áztatják a kezüket. Higiénikus a drágám.

A kutyámat ki nem állhatja, és úgy általában verekszik a mellső lábaival, mint egy csődör (ellenem szerencsére nem használja ezt). Ha valami kis répát vagy egyebet szeretne, akkor- szintén mellső lábait emelgetve- kér.

Én meg közben megtanultam lóra felugrani- földöntúli boldogsággal tölt el, hogy nem kell mindig felgyalogoljak, hanem felterelhetem a ménest a legelőről, lovacskám hátán ülve is.


Végszóként pedig, a névadás kérdéséről…

Miért Kaba?

Válasz: A kabasólyom után kapta a nevét, ami bizonyos elemzések szerint a világ leggyorsabb madara-nem távrepülő, hanem repülő akrobata. És Kaba- bár még nem tartunk a versenyvágtánál- valószínűleg hű lesz a nevéhez. Édestestvérét van szerencsém ismerni ilyen téren.

Szeretem a nevét. Van benne valami magyar, valami ősi, valami nemes. Szeretem, hogy önmagában nem igazán értelmes a szó, de mégis van jelentése. Szerintem illik. Nem biztos, hogy más is így gondolja.

Biztosan az is szerepel a névadás okai között, hogy pici gyerekként szerettem volna egy sólymot, talán a ’Holdbeli csónakos’ történetének hatására. De benne volt ebben minden, a madár szépségétől kezdve, a szabadság érzésén keresztül addig a vágyig, hogy kényszer és eszköz nélküli kapcsolatot tartsak fent egy állattal.

Persze az inkább álmodozás volt, soha nem hittem, hogy valóra válik. Igaz, ugyanekkor saját lovat is szerettem volna, ugyanígy álmodozva, és ha megkérdeztek róla akkoriban, azt mondtam, hogy ’á, nekem soha nem lesz saját lovam’, mert elérhetetlen álomnak tűnt… Úgyhogy most már inkább kivárom a dolgok végét, mielőtt kijelenteném, hogy ’nekem nem lesz sólyom madaram.’

2012. 08. 27.

KezdőlapKunfakó >Kaba